Harcsa Veronika "Már sosem leszek informatikus" © Stiller Ákos

"Idefelé Police-t hallgattam a villamoson" - mondja a vokális jazztől az elektronikus zenéig sokféle terepen mozgó, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolát most végző énekesnő. Nemrég jött vissza Japánból. Ott már második lemeze került előkelő helyekre az eladási listákon. A japánok a neten "találták" Veronikát, s jobban odafigyeltek rá, mint idehaza sokan. Új albumát, a csak saját szerzeményekből álló You Don't Know It's You-t most személyesen is prezentálta Tokióban és Oszakában. Közben idehaza is elkapta a siker ringlispílje: egy pesti klubkoncert és egy amszterdami út között ültünk le vele egy kávéra.

hvg.hu: A híradások arról szóltak, hogy Japánban egy óriás lemezterjesztő hálózat vokális jazz eladási listáján első lett a lemezed. Ezt olvasva arra gondoltam, van egy hely a világon, ahol még vesznek CD-ket. Most, hogy ott jártál, milyen a benyomásod a japán zenefogyasztásról?

Harcsa Veronika: Ugyanolyan csajzenekarok vannak, meg fiúzenekarok, meg egyszál gitáros előadók, mint másutt. Van egy külön kategória, a J-pop - amit ők is így neveznek - a japán popzene. Ott is óriási divat a pop, meg az indie, mint Európában.  Több jazzt hallgatnak. És sokkal több extrém zenét. Nagy kultusza van a zajzenének, mint ahogy minden más elektronikus műfajnak. Valószínű, hogy több CD-t vásárolnak, mint másutt, még azzal együtt is, hogy ott is visszaesés történt. De él a lemezvásárlás kultúrája, hatalmas CD-üzletek vannak, belebotlottunk például a lemezem terjesztőjének, a Tower Recordsnak a hétszintes boltjába.

hvg.hu: Ekkora dömpingben, egy jelentős piacon értél el sikert. Gondolkodtál azon, hogy miért éppen Japán? Miért épp rád lett fogékony a közönség egy része?

H.V.: Próbáltam megfejteni ott, Tokióban, hogy mi lehetett, ami őket megfogta. De nincs rá magyarázatom. Egzotikumnak számít a szőke haj és a kék szem, meg hogy valamivel magasabb vagyok, mint ott az átlag? Sokan mondják, hogy a megjelenésem kislányos. De a zeném meg közben nem. A stílusomban, a zenémben találtak valamit. Nem tudom megmondani, mit, és miért pont ez a lemez jött be Japánban.

hvg.hu: Egyáltalán, a vokális jazz műfajában, egy hagyományos felállású zenekarral lehet újdonságot hozni?

H.V.: Nem törekszem arra, hogy mindenáron valami újat találjak ki. Vannak, akik erre hivatottak. Nem biztos, hogy éppen nekem kell valamit megreformálnom. Egyszerűen arra törekszem, hogy az engem érő elég intenzív élményeket - akár érzelmieket, akár a társadalomhoz kapcsolódókat - tetten érjem, és azokból próbáljak meg dalokat írni. Az a fontos, hogy őszinte legyen és adott pillanatot fejezze ki.

hvg.hu: Énekesként vagy énekes-szerzőként értékelt téged a japán közeg?

H.V.: Az interjúk során kiderült, hogy egyértelműen képben vannak velem kapcsolatban, és tudják, hogy mit csinálok. Az angol nyelvű szövegeket pedig lefordították és a CD borítón japánul olvashatók. Szóval odafigyeltek arra, hogy ezek személyes dalok.

© Stiller Ákos

H.V.: Ez életem egyik nagy rejtélye. Egyszer csak kaptam egy emailt egy terjesztőcégtől. Ők úgy kerestek meg, hogy korábban egy japán lemezbolt az én lemezeim felől érdeklődött náluk; hogy vajon ők hozzák-e be Európából? Nyilvánvalóan az interneten találtak meg, a honlapomon régóta bele lehet hallgatni a számokba. A linket meg valaki kitehette egy blogra, amely jazz-zel, vagy vokális jazz-zel foglalkozik. Szóval először a terjesztő talált meg. Az első lemezből, a Speak Lowból küldtem ki nekik százas nagyságrendben. Olyan jól kezdett fogyni, hogy egyre többet kellett küldenem. Itt figyelt fel a dologra egy kis, tokiói jazz kiadó. Megkerestek, hogy készítenének egy japán kiadást. Új borítót terveztettek, nagyon komolyan megszerkesztették az egész kiadványt. Bónusz track-ek is kerültek rá, úgyhogy eltért a magyar eredetitől. A promócióját pedig kiválóan megszervezték, s ezzel gyakorlatilag elindítottak engem Japánban.

hvg.hu: Itt már százas eladási számok is számítanak?

H.V.: A kiadásnál igenis számítanak. Japánban az első pár száz nem a nagy boltokba került, hanem a kis üzletekbe, ahová a jazz rajongók járnak.

hvg.hu: A nagyobb siker kapujában visszatekintesz az eltelt időre?

H.V.: Elég sűrű a programom és sokirányú a munkám, tehát mindig arra koncenterálok, ami éppen soron következik. De azért a tizenhét órás repülőút alatt most volt módom végiggondolni egyet s mást. Azt is, hogy tényleg csodálatos volt kijutni, nem turistaként, hanem úgy, hogy önmagamat képviselhettem. Egy másféle kulturális közegben mutathattuk meg, mit csinál ez a magyar zenekar. A másik pedig az a pszichológiai jelenség, hogy mindenki tudja, mit csinált éppen, amikor mondjuk a World Trade Center tragádiája történt. Tehát, hogy beleég egy pillanat mindenki emlékezetébe: emlékezni fogsz, hol voltál éppen. Nem felejtem el azt a pillanatot, amikor megtudtuk, hogy összejön a turné. Hogy megvannak a jegyek, összeállt a pénz. Ez az elmúlt évem legnagyobb projektje volt.

hvg.hu: Ez azt jelenti, hogy neked is be kellett szállni a költségekbe?

H.V.: Az ottani kiadó megszervezett mindent, ami a kintléthez kapcsolódott. Az utat, a koncerteket, a promóciót. Én viszont pályáztam itthon az útiköltségre. Egy kis kiadóval dolgozunk Japánban, és nem szerettük volna, ha a költségvetés egésze a repülőjegyekre megy el. Találtam támogatókat, az NKA és a Magyar Zeneművészek és Táncművészek Szakszervezete támogatta a turnét.

hvg.hu: A sokirányúságot hoztad szóba az imént. A saját zenekarod mellett énekelsz az Erik Sumo Band-del, közreműködtél elektro-produkciókban, kortárs színházi projektekben. A hazai közeg eléggé "címkézős"; ha egy előadót egy bizonyos szerepben szoktak meg, onnantól nem nagyon értik, ha valahol másutt bukkan fel.

H.V.: Sokan óva intettek: ha túl sokféle dologban látnak, a közönség nem fogja tudni, hogy akkor most ki is vagyok én. De meg kell mondanom, én ezzel nem találkoztam. Sőt, olyanról is tudok, hogy valaki az Erik Sumo-ban hallott először, érdeklődni kezdett a dolgaim iránt és aztán eljárt a jazz zenekarom koncertjeire is. Úgy választom ki, hogy miben vagyok benne és miben nem, hogy mi az, amit maximálisan vállalni tudok.

hvg.hu: Kell ezt a te sokoldalúságodat külön kommunikálni a publikum számára?

H.V.: Én csak csinálom amit jónak gondolok. Van mellettem most már menedzsment; valaki, aki a nagyobb koncerteket szervezi, akivel konzultálni tudok bármilyen kérdésben, és van egy sajtósom is. Korábban mindent egyedül intéztem. A dalírástóll a koncertszervezésig át kellett fognom a dolgot és ez nem is volt rossz, mert legalább beleláttam, hogy megy ez idehaza.

hvg.hu: Nagyon fiatal vagy. Hány évesen dőlt el, hogy énekesnő leszel?

H.V.: Elég későn. Körülbelül négy éve. Akkor felvételiztem a jazz-tanszakra; idén diplomázom. Ez akkor éles helyzet volt, eldöntöttem, hogy nem akarom félvállról venni többé az éneklést, ez nekem annál sokkal fontosabb.

hvg.hu: Mi volt a B-terv?

H.V.: Matematika. Informatikusnak tanultam a Budapesti Műszaki Egyetemen. Ott tulajdonképpen már csak le kellene diplomáznom.

hvg.hu: Sok kerül még rá?

H.V.: Próbálom befejezni - legalábbis ezt mondom mindenkinek. Ebben a félévben esélyem sem lehetett rá, annyi dolgom volt a zenével. Sok energiát fektettem az egyetem elvégzésébe, szeretném is most már befejezni, de látom, hogy igazi jelentősége nem lesz már az életemben. Nem leszek informatikus, ez elég valószínű.

© Stiller Ákos

H.V.: Úgy tűnik, ez lehetséges. Nem is az a kérdés, hogy fenn tudja-e magát tartani, hanem éppen a kompromisszumok. Örülök, hogy már nagyjából fél éve úgy tudok megélni, hogy nem kell hakniznom, nem kell olyasmit vállalnom, amit nem akarok.

hvg.hu: Ehhez alacsonyan kell tartani az életszínvonal-igényeket?

H.V.: Nem feltétlenül. Tudom, hogy különleges helyzetbe kerültem a hazai jazz életben. Azaz nagy számban olyanok is járnak a koncertjeimre, akik amúgy nem hallgatnak jazzt. A legtöbb hazai zenekar szűk közeg számára tud csak játszani. Nekem most iszonyú szerencsém van és emiatt tehetem meg, hogy válogatok. Bármikor véget érhet a felfelé ívelő időszak. De beleszerettem a kulturális szcénában való működésbe, hogy ezt a területet akkor sem hagynám el.

hvg.hu: A jazz zenészek általában sok helyen játszanak párhuzamosan. Most már a zenekarodért is felelős vagy. Meg tudod őket tartani?

H.V.: Egy éve már stabil a csapatom. Mindenkinek vannak persze más projektjei, de ez a zenekar elsőbbséget élvez, mert ők is érzik, itt tudnak kiteljesedni. Számíthatok rájuk. A magyar jazz közegből én személy szerinmt eléggé kilógok, ezt tudom. Sokan talán nem is tekintik jazznek, amit mi játszunk. Ezért esik nagyon jól, ha ebből amközegből érkeznek felkérések. Dolgoztam már a Budapest Jazz Orchestrával, a Freestyle Chamber Orchestrával; egy neves zenész pedig a nyáron készülő lemezére meghívott - nevet még nem mondhatok.

hvg.hu: Mit hallgatsz és mit olvasol?

H.V.: A japán út előtt Murakami Kafka On The Shore című könyvét olvastam angolul. Kafka a tengerparton a magyar címe; és akkor is elolvastam volna, ha nem utazunk éppen Japánba. De miután ott jártam, teljesen átértékelődött bennem a regény. Zenész-önéletrajzokat is olvasok. Sting könyve, a Széttört zene (Broken Music) nagyon megragadott, azért, mert a kezdetekről szól. Stingből és Joni Mitchellből írtam a diploma munkámat, úgyhogy őket hallgattam most nagyon sokat.

hvg.hu: Éppenséggel ők is sokirányúak.

H.V.: Az a dolgozatom címe, hogy Énekesek a jazz és a popzene határán. Ők mindketten rendesen belemásztak mindkét műfajba. Joni Mitchell még a country-ba is, Sting pedig a XVII. századi angol lantmuzsikába.

hvg.hu: Ahhoz képest, hogy egy félig punk zenekarban kezdett...

H.V.: Idefelé Police-t hallgattam a villamoson. Pont ez izgat, hogy hogyan lehet stílusok között mozogni úgy, hogy közben az ember érzékeny marad, megőrzi a maga egyéniségét és a kritikák ellenére fenntartja magának a jogot, hogy szabadon közlekedjen azokon a zenei területeken, ahol inspirációt talál. Stingnél amúgy mindig volt valami jazz-es abban, amit csinált. Akár a szerkezetekben, akár a harmóniavilágban. Mitchell korszakai jobban elkülönülnek. Csinált egy az egyben poplemezeket és kimondott jazz-lemezeket is. A legnagyobb korszak persze a Jaco Pastorius-féle periódus; ezt máig etalonnak tekintik a jazz zenészek is.

hvg.hu: Egy énekesnő, ha nem ír dalokat, ki van szolgáltatva a szerzőinek. Ha jó dalszerzőkkel, producerekkel dolgozik, akkor ő is jó lesz. A magyar zenében több ezzel ellentétes történetet ismerünk. Védettebb vagy, ha magadnak írod a dalokat?

H.V.: Amikor az első lemezt megcsináltuk, azon feldolgozások voltak és sztenderdek. Egy csomóan csalódottak is voltak emiatt. De hát két éve még nem írtam egyáltalán semmit. Akkor határoztam el, hogy megpróbálom megírni a saját zenémet és a szövegeket is. Eléggé féltem az első olyan próbán, amikor az én dalommal foglalkoztunk. A zenésztársaim nyitottságán sok múlott, komolyan vettek egy náluk fiatalabb, tapasztalatlanabb kiscsajt. Semmi önbizalmam nem volt. Nagyrészt az ő biztatásukon múlott, hogy egyáltalán folytattam. A jazz tanszakon megtanulható, hogy melyik harmónia melyik után szól jól. De ahhoz, hogy önmagadat megtaláld, a konvenciókat át kell hágni folyamatosan.