Krasztev Péter Európai kontextus © Somogyi Tibor

hvg.hu: Magyarországról nézve a szomszédos Szlovákia kulturálisan nyitottabb országnak tűnik. Azt is megmondom, miért. Eleve kétnyelvű ország, sőt, több, a magyarral és a némettel együtt. A német orientáció, és a tény, hogy Bécs és Pozsony gyakorlatilag összeérnek, eleven kapcsolatokat feltételez. Mi pedig mintha még mindig centrumnak képzelnénk magunkat…

Krasztev Péter: Amit most mondtál, az a saját dolgaink, problémáink kivetítése, hogy bezzeg ott másképpen van. Ki kell ábrándítsalak: nincs másképp. Mi a saját kis köreinkből nehezen lépünk ki, ez igaz; ha kinyitsz egy magyar napilapot, ez azonnal látszik. De ez Szlovákiára is igaz. E tekintetben nem tett jót, hogy Csehszlovákia kettévált. Régebben Szlovákia csak a csehek szemében számított provinciának. Most sokszor saját magukat is provinciának látják.

Németh Ilona, szlovákiai magyar kortárs képzőművész, 1999-ben Szlovákiát képviselte a velencei Biennálén, 1998-ban komoly kitüntetést kapott. Most ugyan Andreas Fogarasi képvisel majd minket Velencében, de nálunk elképzelhető volna egy nem magyar művész ilyen szintű, sorozatos elismerése?

Ilona egy abszolút európai színvonalú képzőművész, nyilvánvalóan ezért kapta az elismeréseket. Innen nézve van, aki azt mondja, hogy Szlovákiában nyitottak, jó fejek. Ez igaz. Más pedig azt mondja: de hát ott verik a magyarokat. Olykor ez is igaz. Illetve annyira igaz, amennyire bármi más. Azaz, sztereotípiákról van szó.

Ott képviselve a magyarországi kultúrát, milyen a befogadás?

Ugyanolyan, mint itt. Ne gyártsunk mítoszokat, és ne vetítsük ki a vágyainkat a szomszédainkra! Ott is van tíz százaléknyi sötét, fasisztoid nacionalista. Akárcsak másutt. Ezekkel nem kommunikálunk, ezeket kizárjuk. Ők tüntetnek Tiso mellett, ők vannak benne a magyarverésekben, sírrongálásokban, ők azok, akik elfelejtik a Holokausztot és az első szlovák köztársaságot sírják vissza. Nálunk is van tíz százaléknyi ilyen.

Itt időnként eluralják a közbeszédet…

Igen, de alapvetően nem kommunikálunk velük. Se itt, se ott. Van egy réteg, amely nyitott. Értelmiségiek, européerek, leginkább velük tartom a kapcsolatot. Szlovákiai szlovákok, vagy magyarok, vagy bármilyenek. Nekik szeretném megmutatni a magyar kultúrát; információt, képet adni Magyarországról. Ők a célközönség. Ez érvényes a magyar kisebbségre is; csak azokkal tudok szót érteni, akik túllátnak a kisebbségi sorson. Nagyon fontos az identitás megőrzése, de akinek csak ez a fontos, azzal nehéz kommunikálni; nekik nehéz kortárs művészetet odavinni, mert nem fogékonyak rá.

Ha itt bemegyek a külföldi országok különböző kulturális intézeteibe, akkor – tisztelet a kivételnek – sok helyen síri csönd van. Mintha ez az intézményrendszer (itt is, ott is) valami régi zárvány volna. Mennyire elevenek a kapcsolatok például a szlovák és a magyar kulturális intézmények között?

Számomra az a legfontosabb, hogy a pozsonyi magyar intézet bekerüljön a szlovák kulturális hétköznapok bőre alá. Mindenhol, minden szinten. A civil szervezetektől a Nemzeti Galériáig. Nekem nem az a dolgom, hogy kivigyek sok pénzért egy nagy produkciót innen, hanem hogy rávegyem az ottani Operaházat, hogy hívjon meg valamit, vegyen részt közös projektekben, cseréljenek. Megcsináltuk ugyanezt a Győri és Pozsonyi Balettel; leültek, tárgyaltak és elkezdték csereberélni a produkciókat. Intézmények közti cseréket kifizetni nem tudok, de ha ők beleteszik a magukét, akkor a hiányzót már elő tudom teremteni. Én tehát vagy közvetítek, vagy promotálok. Ha olyan terméket viszek ki, amelynek még nincs piaca, akkor a bevétel és a költség közötti különbözetet kifizetem. Úgy lehet a friss, kortárs dolgokat kivinni, ha a mi intézetünk csökkenti az ottani meghívó intézmény kockázatát.

(Krasztev Péter) Egyre kevésbé. Az átalakulás attól is függ, hol, mire van szükség. Újrakoncipiálni nem is igen lehet az intézeteket, mert soha nem volt egységes koncepciójuk. Szerintem az volna a cél, hogy mindenhol a helyi igényekhez alkalmazkodva működjenek. Amit mi csinálunk, az a szomszéd országokban jó stratégia, ahol esetenként tévhiteket kell eloszlatni, és úgy kell új imázst teremteni, hosszú távra. Másutt, meglehet, koncentrált programokat kell csinálni. Bevinni egy gyomrost az ottani közönségnek, kampányszerű programokkal. Én nem ezt követem. Nyomulunk; azaz megpróbálunk mindenhol ott lenni, hogy minél több legyen a napi szintű kapcsolat.

De a kereteid azonosak.

A keretek kezdenek átalakulni. Vannak alapkövetelmények egy intézetnél. Mindig nyitva kell lenni, bárkihez lehessen fordulni, képesek legyünk közösségi eseményeknek helyet adni. A szabályozás gúzsba kötötte a kinti magyar intézetek vezetőit, de most elindult egy folyamat: lassanként a célokhoz idomulnak a szabályok. Amikor Pozsonyba kerültem, az intézet kulcsra volt zárva, csöngetni kellett. Került, amibe került, ki kellett nyitni, át kellett építeni; most reggel tíztől este nyolcig nyitva van. Meg lehet inni egy kávét, egy fröccsöt. Elvben nem folytathatunk kereskedelmi tevékenységet, ezért becsületkassza van. Nem szedhetünk pénzt, és nem pályázhatunk pénzre.

Ez nem agyrém?

Van ennél nagyobb gond is; pénzt kell termelnem, miközben nem vagyok számlaképes. Szponzorokkal kellene szerződnöm, de nem tudok. A szponzorok adományozni nem fognak, mert hajléktalanoknak szoktak adományozni, mi meg a magyar állam vagyunk. De tágítani kell a kereteket. Tehát létre kellett hozni egy alapítványt, és így már pályázhatunk. Ebben a konstrukcióban a programköltségvetés háromszorosát tudom megpályázni. Minden programot valakikkel együttműködésben rendezünk, azaz mindenki önrészt ad. Ezzel is megnőnek az anyagi lehetőségek; ami eddig volt, annak a három-ötszörösét teljesítjük.

Mire vagy a legbüszkébb és mi az, ami bukás volt?

A legnagyobb siker nekünk mindig az, amikor szlovákok és magyarok hoznak létre valamit közösen. Közös koncert, felolvasás, színház, Trianon-konferencia, vagy bármi, ahol magyarok és szlovákok közösen szerepelnek. A Trianon-vitán szlovákok, csehek, magyarok voltak együtt, és rogyásig megtelt az intézet. Ott voltak a radikálisok is amúgy: mindenki elmondta a magáét, utána ittak egy pohárral, és hazamentek. Nem volt verekedős a hangulat. Tehát az a siker, amikor valamilyen diskurzus kialakul, vagy együttműködés, vagy egy olyan helyzet, amikor emberek gondolkodni kezdenek. Bukás? Az az, amikor olyat viszünk oda, amire kevesen mennek be. Mert nem ismerik, mert kevés az előkészítő munka. Ezen kívül, magyar napokat tartani Szlovákiában, az mindig bukó. Mert nem lehet koncentráltan szervezni a programokat. Szlovákia ilyen. Párizs, meg London biztosan más.

Más országok kulturális intézetei Pozsonyban hogy csinálják?

Tizenegy van összesen. Van egy laza szövetség, találkozunk néha, eszmét cserélünk. Azt látom, a többieknek nagyon nehéz. Mondhatod, hogy a mi kulturális intézményrendszerünk modernizációra szorul; lehet. De annyi pénzt, amennyit Magyarország például Szlovákiában elkölt programokra, egyetlen más ország sem. Beleértve a legnagyobbakat is. Ennyit kultúrára senki nem költ – hogy jól, vagy rosszul, az más kérdés, de nominálisan egész komoly összegnek számít.

Nevesítsük, mennyi az összeg?

Évi tízmillió nagyjából. De nagyobb projektekre még kaphatunk.

És a többieké?

A British Council-é, és a Goethe Intézeté is kevesebb. Igaz, könnyebb annak, aki angolt, meg németet tanít; annyit keres, amennyit akar. Nagyobbak a bevételi forrásaik, de nehézkesebb a struktúrájuk, sokkal inkább központosított, egyeztetniük kell mindenféle szinteken. Vannak intézetek, például az orosz vagy a bolgár, amelyeknél egy nullás számjegy van a programok mellé rendelve. Zéró támogatás; csak rezsire van valamennyi pénzük. Ha meghívnak egy kiállítást, az eladott művekből finanszírozzák a dolgot. Nekünk havi harminc programunk van egész Szlovákiában – szervezőként, vagy partnerként, vagy társszervezőként –, a cseheknek mondjuk három. Az, ami most történik, nevezetesen, hogy közvetlen minisztériumi irányítás alól átkerültünk a Balassi Intézet alá, az számunkra pozitív eredményeket hozott. Egyfajta váltás látszik a magyar kulturális külképviseletben; ez azt jelenti, hogy a bürokratikus kereteket egyre inkább a napi céloknak rendelik alá.

(hvg.hu) Ez a modell közelít a British Council-modellhez, azaz a nyelvvel összefüggő tevékenységek, az edukáció és a kulturális képviselet egy ernyő alá kerülnek.

(Krasztev Péter) Igen, de a British Council-nál központilag kiadott programok vannak. Ha ezt mi megcsinálnánk, rögtön lehúzha tnánk a redőnyt. Nem szabad ugyanazt nyújtanunk Delhiben és Helsinkiben. Mindenhol el kell dönteni, mi a leghasznosabb. Az új struktúra ezt segíti.

Csendben modernizáció zajlik? Erről kevés nyilvános diskurzus folyt.

Persze. Eddig senki se kérdezte, hogyan szeretnénk csinálni.

Miben mérhető a hatékonyság? A Magyarországra érkező turizmus növekedésében? Vagy egy új ország-képben? Cool-Magyarország?

Ebben a műfajban nem lehet teljesítményt mérni. Mi a mérce? Hogy mi jön le a sajtóban? Hogy hányan vettek jegyet? Hogy hány turista utazik Pestre? Akit kiküldenek, annak legyen annyira legitim a pozíciója, hogy odahaza higgyék el neki, hogy amit ő lejelentett, dokumentált, az úgy történt. Talán az lehetne az ellenőrzés módja, hogy az adott vezető programját, koncepcióját, amellyel pályázott, számon kérik rajta. Én még ilyet nem nagyon láttam.

Ez jó?

Nem, ez nem jó. Ha a koncepciót nem kérik számon, akkor konzerválódik a régi helyzet. Más mérce nincs. Pozsonyban legfeljebb annyi, ha a sajtó időnként leírja, hogy ezek a magyarok nálunk tíz évvel előbbre tartanak jazzben, vagy kortárs táncban, irodalomban. Van respektus. Ha megvan ez a tekintély, akkor nélkülünk már nem lehet megvalósítani mondjuk egy nemzetközi fesztivált. Ez már oké.

Milyen a viszonya egy kinti magyar intézetnek a magyarországi kánonhoz? Amely kissé tekintélyelvű, mozdíthatatlan. Te tudsz erre hatni? Mondjuk azzal, hogy mit mutatsz meg?

A magyar lakta vidékeken élők a magyar médián nőnek fel. Sarkítva: nekik akkor elfogadható valaki, ha látták a tévében. Addig nem is tudják, kicsoda. Kérnek egy zenekart, egy előadót és azokat a neveket hallod vissza, amelyeket rogyásig nyom a magyarországi média, és akiktől adott esetben égnek áll a hajad. És ha megkérdezed, hogy mi lenne, ha olyan valakit hoznánk, aki nem annyira ismert, arra az a válasz, hogy, hát, akkor nem jönnek el. Erre én azt tudom mondani, hogy jó, ha ismert ember kell, azt fizessétek ki ti. Az behozza a közönséget és a pénzt, nekem szükségtelen támogatnom. Ha egy olyan zenekar, amely – köztünk szólva - már a hetvenes évek végén is unalmas volt, most újra turnézik, azt a pozsonyi magyar intézet miért támogassa csak azért, mert most média-hullámverés van körülötte? Ha ez a közízlés, akkor nekem az a dolgom, hogy olyasmire irányítsam a figyelmet, ami még nincs kanonizálva. Ami most érvényes, ami most izgalmas.