2006. november. 06. 14:10 Utolsó frissítés: 2007. február. 01. 15:59 Kult

"Még szerencse, hogy érintetlen maradt"

Garantálom, hogy nem verjük meg többet – mondja egy iráni apa, aki egy, az otthonukból elmenekült lányok és asszonyok számára létrehozott központból készül hazavinni gyermekét. A Verzió fesztiválon látható Szökésben (Runaway) című dokumentumfilmet egy teheráni nőket segítő intézmény falain belül forgatták.

A kislányokért, fiatal nőkért érkező, általában férfi családtagok többsége első pillantásra ártalmatlannak tűnik. Szelíden mosolyognak, tekintetük már-már megtört, de a gyakran hangoztatott mondat: „még szerencse, hogy érintetlen maradt”, árulkodó. Érveik kimerülnek az érzelmi zsarolásban és annak ismételgetésében, hogy tulajdonképpen a lányok szófogadatlansága miatt kellett szigorúan bánni velük.

Megvertek, megfenyegettek, megaláztak, nem mehettem sehova a férjem/apám engedélye nélkül, nem lehettek barátaim, azt is megmondták, hogy milyen ruhát vehetek fel – mesélik az egymásra rímelő történeteket a lányok, akik közül többeket már tizenegy-két évesen férjhez adtak.

A 12 éves Maryamot a bátyja verte, kábellel, övvel, de késsel is felsértette már a karját. A kislány korosztálya minden jellemzőjét produkálja: játszik a kisebbekkel, összeveszik a többi lánnyal, néha verekszik is. Az érte érkezők anyja és apja betegségével és a család szomorúságával igyekeznek hazacsalni a kislányt, aki végül beadja a derekát.

A mostohaapja megerőszakolta, az anyja majdnem felgyújtotta, mert őt hibáztatja a történtekért – mégis sírva könyörög, hogy hazamehessen egy másik tizenéves lány. Az újszülöttel érkező anya, akit a férje éppen elhagyott, nem akarja hazavinni lányát, mert állítása szerint rossz gyerek, arról nem is beszélve, hogy biztos abban, férje vissza fog térni, és cseppet sem örülne a lány ottlétének. A központ dolgozóinak hosszas győzködése, és a visszaküldés lehetőségének kiharcolása után viszi csak el zokogó gyerekét.

A központ vezetői fiatal, öntudatos nők, akik vélhetően igen sok történetet hallottak már. „Meg akar győzni arról, hogy igazat mond, de a viselkedése és a története ellentmond egymásnak” – mondja egyikük miután meghallgatott egy újonnan érkezőt. Az nem derül ki, hogy a film helyszínéül szolgáló központot mikor és hogyan alapították, milyen nehézségekkel küzdenek, milyen az állam hozzáállása a létezésükhöz vagy az, hogy a hazaküldött lányok visszatérnek-e, illetve az önálló életet kezdő nők milyen eséllyel illeszkednek be a társadalomba.

Setareh sokat megélt fiatal lány, aki szökése után nap-nap után más-más férfinál talált „menedéket”, amíg a központba nem került. Ma már optimista, a többieket bíztatja, és mérhetetlenül örül, amikor munkát találnak neki. Kérdés persze, hogy egy olyan társadalomban, amely fegyelmezésre szoruló gyermekként kezeli a nőket, mi vár még rá, és miként tudja megteremteni a vágyott önálló életet és szabadságot. „A sírás a gyengeség jele” – figyelmezteti egy zokogó sorstársat Setareh.

A fentebb említett apa, aki „garantálta”, hogy nem verik meg többet lányukat, távozóban még visszaszól: akkor maguk is garantálják nekem, hogy az engedélyem nélkül nem megy majd sehova.

KA