"A helyzet drámai és tragikomikus is egyben, mert miközben itt fekszik az íróasztalomon egy lista a kifizetetlen művészekről és beszállítókról, mind az Opera, mind az Erkel Színház egyre jobb házak előtt játszik - vázolta helyzetüket a HVG-nek Szinetár Miklós, a Magyar Állami Operaház intendáns-főigazgatója, és hozzátette: - Tavaly százezerrel több nézőnk volt, mint a megelőző szezonban, a pénzügyi gondokat a sorozatos drasztikus támogatásmegvonás okozza számunkra." A történet 2002-ig nyúlik vissza, amikor a működtetésre adott állami támogatás még évi 6,5 milliárd forint volt, ám azt követően, hogy Szinetárt az egy esztendőn át regnáló Győriványi-Ráth György fő-zeneigazgató menesztése után (HVG, 2002. június 29.) visszahelyezték a dalszínház élére, elkezdték nyesegetni az összeget, így az 2004 elején 6,03 milliárdra, az év augusztusa végén 5,8 milliárdra csökkent.

A két operai műhely zavartalan működéséért felelős főigazgató ekkor kétségbeesett hangú levelet fogalmazott a pénzügyminiszternek, egyúttal társulati ülésen is közölte, ha ez így folytatódik tovább, nem vállalja az igazgatást. Válaszul mindössze annyi történt, mondta Szinetár, "hogy tavaly októberben hovatovább már azt közölték, nem is 5,8 milliárd forintból, hanem 4,5 milliárdból kell gazdálkodnunk". A támogatások körüli huzavona újabb tiltakozást szült - ezúttal már a kulturális tárca irányítójánál -, s a főigazgató kis híján beadta lemondását, noha megbízatása csak 2006 végén jár le. Hosszú tárgyalássorozatot követően 2004 decemberében új megállapodás született, amely 5,5 milliárdban rögzítette az összeget, és leszögezte, hogy az alaptámogatáson felül a színház egyszeri segítségként kap még 500 millió forintot, illetve további 300 milliót is, amit - bár el lehet költeni 2005-ben - ténylegesen csak 2006-ban utalnak át. Az állami támogatást tavaly mintegy 880 millió forint jegybevétel egészítette ki. Rendezvényekből 90 millió forint jött össze, hirdetésbevételből 30 milliót könyvelhettek el. Szponzori pénzt ritkán kapnak, legutóbbi két nagy támogatójuk a Magyar Fejlesztési Bank Rt. (30 millió) és a T-Mobile Rt. (10 millió) volt, s a Budapesti Operabarát Alapítvány is segítette a színházat 8 millióval.

Akkor úgy festett, minden nyugvópontra jut, idén márciusban azonban a minisztérium újra riogatni kezdte az Operaház vezetőit, megüzenve, hogy a költségvetési támogatás mégsem 5,5 milliárd, hanem csupán 4,5 milliárd forint lesz, ráadásul ehhez a jelenlegi szűkös anyagiak miatt maximum 660 milliót tudnak hozzátenni. Az Andrássy úti palotában ekkor egyesek már a tiltakozás hatékonyabbnak látszó fegyveréhez folyamodtak, és az intézmény függetlenített szakszervezeti vezetőjével, Rotter Oszkárral az élen öttagú sztrájkbizottságot alakítottak (Rotter nem kívánt nyilatkozni követeléseikről). Közben a főigazgató sem tétlenkedett, ezúttal már a miniszterelnöknek fogalmazott leveleket. Ennek lett is eredménye: Gyurcsány Ferenc a minap úgy döntött, vissza kell térni a 2004. decemberi megállapodáshoz, vagyis az 5,5 milliárd plusz 800 milliós támogatáshoz.

A sztrájkriadót egyelőre tehát lefújták, az intendáns-főigazgató azonban még mindig pesszimista. Felidézte, hogy amikor tavaly augusztusban a kormány "különböző lyukak betömésére" külön 120 milliót ígért az Operának, a pénzügyi tárca illetékese mosolyogva széttárta karjait, jelezve, hiába van meg "odafent" a szándék, ha nincs meg a forrás. Mire pár hónapos szünet következett, és csak novemberre futott be a beígért pénz. "Attól félek, most is van ugyan döntés, ennek ellenére elkezdődhet az időhúzás, és a végén tényleg nem bírjuk tovább. Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy vannak a tárcánál is segítőkész beosztottak, akik e nagy kötélhúzás közepette is 5,5 milliárdban gondolkodtak, így ennek az összegnek időarányos részét már meg is kaptuk. A 2005-re ígért 500 milliós pluszpénzből viszont a mai napig nem érkezett egy vas sem" - árnyalta a képet Szinetár.

Az örökös pénzügyi gondok mellett kevés szó esik az operaházi reformokról. Mindenki csak a kisebb létszámot, az engedélyezett 1100 fős közalkalmazotti létszámon felül foglalkoztatott 89 munkatárs elbocsátását követeli - ez egyébként nyugdíjazásokkal minden különösebb vihar nélkül teljesíthető -, egy szót sem ejtenek viszont a tárcánál például a béremelések fedezetéről, amit a kulturális minisztérium magára vállalt (igaz, ezt a most újraélesztett decemberi megállapodás is tartalmazza). Az ország első számú operaműhelyében három éve nem emelték a fizetéseket, még egy Kossuth-díjas énekes sztár havi dalszínházi átlagjövedelme sem éri el a bruttó 900 ezer forintot. Az más kérdés, hogy a színház számára nélkülözhetetlen magyar vendégénekesek - Bándi János, Kiss B. Attila, Massányi Viktor és mások - nem hajlandók leszerződni a színházhoz, s csak tetemes gázsiért vállalják a fellépéseket.

Vannak, akik szerint a legjobb volna az Erkelt bezárni, ezáltal három-négyszáz embert lehetne "leépíteni" az 1100 alkalmazottból. "Hogy ez az ország nem tud eltartani egy ekkora operaházat? Százhúsz évig el tudta?" - kérdezett vissza a felvetés hallatán az intendáns-főigazgató. A tárca és az Operaház közti decemberi megállapodás egyébként tartalmazza azt is, hogy az Erkelt - nagyrészt magántőkéből - fel kell újítani, lerobbant színpadgépezetét korszerűsíteni szükséges, és bármi lesz is a színház funkciója a jövőben, biztosítani kell, hogy évi 120 napot kapjon ott az Opera. Ez azért is fontos, mert az egykor jól működő vidéki operaműhelyek mára elsorvadtak, Debrecenben, Győrött, Pécsett, de Szegeden is alig tartanak előadásokat.

Az operaházak Berlintől Londonig mindenütt a gazdasági megszorítások béklyóitól szenvednek, az előadások színvonala sem egyenletesen kiemelkedő, és ez alól a pesti Opera sem kivétel, ahol szűkíteni kell a 47-48 darabos óriás repertoárt. A legdrágább pesti színháznak számító Operában - ahol egy premierre szóló jegy most áprilistól, a 30 százalékos áremelés után 14 900 forint is lehet - a mostani szezonban pénzhiány miatt három tervezett bemutatót is el kellett halasztani: nem került színpadra Puccini A nyugat lánya operája, Händel Xerxese, de a Vinogradov-Minkusz-balett, a Bajadér sem. A megoldás az operajátszás valamiféle új modelljének a bevezetése lehet. Amerikában dúsgazdag mecénások tartják el az operát, a varsói operaház főigazgatója kifejezetten szponzorellenes, mondván, csak azt ne, mert annyival kevesebbet juttat nekik az állam. Ugyanakkor például Bécsben és Milánóban részvénytársasági formában működik a Staatsoper, illetve a Scala. Egyelőre egyik forma sem igazolta viszsza kizárólagosságát, igaz, egyikük sem bukott meg. Talán ha 2001-ben a budapesti Opera rangját a támogatás háromszorosára emelésével egyértelműen visszaszerző operaértő fideszes miniszter, Rockenbauer Zoltán nem ragaszkodott volna görcsösen elképzeléséhez, hogy a házat mindenáron egy karmesternek kell vezetnie - vagy ha mégis, talált volna Győriványi-Ráth helyett olyasvalakit, aki az érzékeny társulattal is szót tudott volna érteni -, nagyobb svunggal indulhatott volna be a már akkor is régóta esedékes átalakítás, s zavartalanul folytatódhatott volna a miniszternek az időközben lezajlott választások kimeneteléből értelemszerűen következő távozása után is.

Szinetár a feladatának tartotta, hogy a háború utáni legendás Tóth Aladár-korszak hagyományait folytassa. Ezért a klasszikus nagy magyar operák mellett felkarolta a kortárs szerzők (Petrovics Emil, Szokolay Sándor, Bozay Attila, Ligeti György és a többiek) műveit, elvitte az Operaház társulatát Japánba, pátyolgatta a fiatal tehetségeket, igyekezett vendégművészeket hozni az Operába - sztárokat, és akikre egy-egy szerep eléneklésére szüksége volt a színháznak -, de főként a pénztelenség okán nem tudta visszavarázsolni a hatvanas-hetvenes évek nyüzsgő vendégjárását, miközben nyugalmat, békét próbált teremteni a házban.

Lapzártánkkor mindössze annyi biztos, hogy a miniszterelnök szerdára magához kérette a pénzügyi és a kulturális tárca vezetőjét, illetve Szinetárt. A találkozón minden bizonnyal terítékre kerülnek az Operaház jövőjének hosszabb távú elképzelései is (a kulturális tárca illetékesei a megbeszélésig elzárkóztak a nyilatkozat elől). Mindenesetre a Pestre érkező külföldi kritikusok a dicséret hangján szólnak az előadásokról. A rangos londoni Financial Times operai tudósítója, Larry L. Lash Sosztakovics Kisvárosi Lady Macbethjének bemutatója után, márciusban például egyenesen úgy fogalmazott lapjában, hogy "a budapesti Operaházé a világ egyik legnagyszerűbb társulata".

LINDNER ANDRÁS