"A férfinak kimondottan magyar bajsza volt: igazi elragadó puszta- paprika-operettarca" - Heinrich Böll később Nobel-díjassá lett német író jellemezte így a magyar kocsmában időző egyik atyafit, az Ivászat Petöckiben című, 1950-ben megjelent elbeszélésében. Böll a második világháború alatt katonaként Magyarországon is szolgált, és a sajátos terepmunka során szerzett tapasztalatait több írásában is kamatoztatta: az említett elbeszélés mellett például az Ádám, hol voltál? című regényében figurázta ki a magyarokról alkotott "puszta-paprika- operett" klisét.

A torzkép elterjedéséért magukat a magyarokat is felelőssé teszi Horst Fassel, aki a Tübingeni Egyetemen egy, a magyaroknak a német kultúrában való megjelenésével foglalkozó kutatócsoportot vezet, és kutatásainak eredményét nemsokára az Országos Széchényi Könyvtár kiállításán mutatja be. Mint a HVG-nek elmondta, az 1907-től Bécsben élő és ott legsikeresebb operettjével, a Csárdáskirálynővel világhírnévre szert tevő zeneszerző, Kálmán Imre is ludas abban, hogy a németek többségének Magyarország-képét temperamentumos operettmelódiák festik alá. Ez a kép a Hugo Hartung 1954-ben megjelent, Gyakran gondolok Piroskára című kliségazdag regényéből egy évvel később készült bombasikerű filmmel rögzült igazán. A sztori: egy német diák szenvedélyes szerelmi kalandba bonyolódik az Orosháza melletti Hódmezővásárhelykutasipusztán. E nyelvtörőt egyébként az egyszer a faluban nyaraló író a mai Székkutas 1950 előtti nevéből alakította át.

A messze földön híres sztereotípia ellen kíván fellépni a tübingeni kutatócsoport, és e felvilágosítás egyik eszköze a Fassel által nemrég megjelentetett, Pannónia felmérése című könyv, amely példák sorával támasztja alá: a németek és az osztrákok valójában nem pusztán hol csárdást ropó, hol vitézül harcoló népséget láttak a magyarokban.

De azért azt is - erről tanúskodnak a témában korábban megjelent kutatások. A német vidéktől már földrajzilag is annyira különböző magyar tájat a 19. század első felének romantikus költői a maguk modorában fedezték fel. "Csupasz puszták, fekete erdők, melankolikus ég" - ily szomorúnak láttatta ekkortájt az Alföldet Pannónia című költeményében a bécsi Johann Nepomuk Vogl. A Magyarország iránt sok versében érdeklődést mutató Vogl - akinek dalait Franz Schubert is előszeretettel zenésítette meg - ebben a művében a bús táj ellenpontjaként így méltatja az ott élő népet: "a csatában bátor és merész, otthonában vendégszerető".

A Vogl által is megénekelt, félelmet nem ismerő magyar harcos képe ezekben az időkben másokat is megihletett. Franz Grillparzer bécsi udvari költő, az Urának hű szolgája című, Bánk bánról írt 1830-as drámájában e szavakat adja a főhős Bancbanus szájába: "A magyar békében is viseli a páncélt." Nem véletlenül alakult ki e harcias kép, mondta Horst Fassel a HVG-nek: "A kiváló magyar katona fogalmának elterjedésében szerepet játszott, hogy a 18. század elején uralkodó I. Frigyes Vilmos porosz király Magyarországról is toborzott katonákat híres testőrségébe." Korábban pedig a magyar katonákról a legtöbb szót a török uralom idején ejtették a német irodalomban. Az ekkor keletkezett művekben hősökként jelennek meg, amint megvédik Európát a török veszedelemtől. Így írta ezt le Hans Sachs is, a 16. század leghíresebb német szerzője - akit a magyarok többnyire nem művei alapján ismernek, hanem Richard Wagner A nürnbergi mesterdalnokok című operájának egyik főszereplőjeként. Ő több versében és történeti írásában is foglalkozott a magyarokkal: a kedvence az önfeláldozó szuperhős Zrínyi Miklós volt. Sachs olyan alaposan tanulmányozta a magyar történelmet, hogy még Katona József is felhasználta műveit - mindenekelőtt az 1528-ban írt Bancbanus tragédiáját -, amikor anyagot gyűjtött a Bánk bánhoz.

A félelmet nem ismerő harcosok mellett a német és osztrák irodalomban hagyománya alakult ki a pompát kedvelő és társaságban sikeres magyar mágnás alakjának is. Sajnos az úri figurával a németek néha alaposan mellélőttek: a szerelmi történetekre specializálódott Theodor Fontane, a nálunk is népszerű Effie Briest című, egykor botrányosan szókimondónak számító regény írója - aki félfüllel hallhatott csak a nagy magyar költőről - a Petöfi gróf című, 1884-ben megjelent regényében egy bizonyos Petöfi és egy osztrák színésznő lamúrját követte nyomon. Kettejük szerelmi évődéséhez megint a büszke magyar sztereotípiája társul. "A félelem a legmagyartalanabb érzés a világon" - mondja Fontane Petöfije, aki legszívesebben nemcsak magának, hanem nemzetének is meghódítaná szíve hölgyét: "bárcsak ön is magyar lenne". Az operettekben is visszaköszönő magyar mágnás alakját a témával foglalkozó irodalomtörténészek Johann Wolfgang von Goethétől származtatják, akinek 1811 és 1822 között írt Költészet és valóság című művében bukkant fel a II. József római királlyá koronázására 1764-ben Frankfurtba érkező küldött, Esterházy Miklós fényűzése. "Megbámultuk a fényes kivilágításokat, a lángoló tündérpalotákat, amelyekkel a küldöttek versengve igyekeztek egymást túlszárnyalni. Esterházy hercegé azonban valamennyin túltett" - lelkesedett Goethe Joseph Haydn pártfogójáért, akinek neve mellé a "pompakedvelő" jelzőt is szokás volt odabiggyeszteni.

A német írók azért szociális érzékenységükről is tanúbizonyságot tettek: nemcsak a felső tízezret, hanem a szegény magyarokat is górcső alá vették. Thomas Mann az 1930-as években többször is járt Magyarországon, és 1947-ben megjelent regényében, a Doktor Faustusban az ördöggel szerződést kötő zeneszerző, Adrian Leverkühn egy ismerőse, Tolna grófné birtokát látogatja meg Magyarországon. Ott észreveszi: a falusi átlag magyar olyan szegény, hogy "csak évente egyszer, karácsonykor eszik húst, és még faggyúgyertyája sincs, amivel világítson, hanem a szó szoros értelmében a tyúkokkal fekszik". Thomas Mann "archaikus életformaként" csodálkozik rá erre a szegénységre, és "a magyar falut a nyugalom szigeteként jeleníti meg" - mondja a már említett Fassel.

Másfajta érzékenységet árult el Hermann Kant, az NDK egyik futtatott írója, aki Magyarország Erdélyhez való viszonyára tett célzást Kultúrkonferencia Budapesten című, 1987-ben megjelent írásában. A KGST-országok kultúrbolsevikjait kifigurázó szatírájában a magyar elvtárs magától értetődőnek tartja, hogy magyarul szólítsa meg a román küldöttet, aki azonban történetesen tényleg román.

Német írók az NDK és az NSZK közötti kapcsolatteremtést a magyar tenger partjain lehetővé tevő magyaroknak is szántak néhány sort. Ezt a balatoni miliőt - és a kelet- és nyugatnémetek közötti tragédiákkal terhelt viszonyt - jelenítette meg a Németóra című regényével világhírűvé lett Siegfried Lenz is. A Balaton hullámai című 1973-as elbeszélésében ugyanakkor a szépirodalom szintjére emelte még a német turisták tipikus panaszát is: "A tó nagyon sekély, a víz túlságosan meleg."

Míg az elmúlt évszázadokban Magyarország történelme és népe még a németekkel szomszédos lengyeleknél is többször került a német írók pennájára, Horst Fassel szerint az utóbbi évtizedek magyarországi változásairól a német írók már nemigen adnak számot. Pedig a sokat hangoztatott egzotikum mellett változatlanul érvényesek azok az elemek, melyek érdekessé tehetik a magyarokat a németek szemében, és amelyeket Karl Kurt Klein Magyarország a német költészetben című, a témában első összefoglaló műnek számító, még 1955-ben megjelent könyvében sorolt fel: "Területi közelség és az erőfeszítés, amellyel az Európában nyelvileg egyedül álló nemzet a nyugati kultúrához akar tartozni."

A nyelvi egzotikumot viszont egyik-másik német szerző azzal növelte, hogy túlságosan is magyarosch neveket, kifejezéseket csempészett a művekbe. Böll 1951-es Ádám, hol voltál? című regényében az egyik szereplő, Kartök Ilona nevén lepődhetünk meg. De az sem semmi, amikor az 1811-ben elhunyt Heinrich von Kleist, a manapság Magyarországon is gyakran játszott drámaszerző Anekdota az utolsó porosz háborúból című, halála előtt egy évvel keletkezett írásában az egyik katona - betűhíven idézzük a német irodalmi szöveget - "bassa teremtetem" felkiáltással indul támadásba.

SINDELYES DÓRA