Keresztesi József: Ellery Queen, egy úrifiú a bűnügyek birodalmában

Mint a műfaj minden olvasója általában, magam is a jól megrajzolt detektíveket kedvelem a leginkább: Raymond Chandler Philip Marlowe-ját, Henning Mankell Kurt Wallanderét vagy persze a nagy Sherlock Holmes-t. Ezek a hősök nyilvánvalóan a legkülönfélébb típusú krimikben szerepelnek. A kedvenc bűnügyi regényeim mindemellett a rejtvényfejtő típusú regények, ahol a pengeéles logika remek megfigyelőképességgel párosul, és ezért a nyomozó gondolatmenete meglepő (és utólag persze nyilvánvaló) fordulatokat képes venni.

Egyszóval Ellery Queenre esik a választásom. Úgy értem, a nyomozóra, nem a szerzőre.

Voks

Megyek, és szavazok kedvenc detektívemre.

A szerző Ellery Queen egyébiránt nem egy ember, hanem kettő, unokatestvérek voltak, a műfaj elkötelezett művelői és kutatói. Ellery Queen regényeinek nyomozója, Ellery Queen (aki a regények világán belül szintén detektívregényeket ír, melyek hősét – kitalálható – Ellery Queennek hívják) az ügyesen, lendületes kézzel megrajzolt detektívek fajtájából való. Szellemes, laza és ironikus, ugyanakkor nem lépi át a jó társaságban bevett viselkedési normák határát. Egy úrifiú a bűnügyek birodalmában, akinek a tekintete előtt minden eset előbb-utóbb bonyolult kirakós játékká alakul, a csavaros következtetések és többlépcsős logikai műveletek terepévé. Nem a bűn metafizikája, nem a világ állapota foglalkoztatja, hanem az újabb és újabb feladványok megfejtésének a szépsége.

Kicsit ártatlan, kicsit gyermeki nyomozó az ilyen, ugyanakkor az az utánozhatatlan eleganciájú gesztus, amikor a Queen-regények a záró fejezet előtt közvetlenül hozzám fordulnak: kedves olvasó, birtokodban van az összes információ, úgyhogy most ne lapozz tovább, tedd le a könyvet, és légy szíves, próbálj meg gondolkodni egy kicsit – nos, ez a gesztus újra és újra levesz a lábamról. Az éles elméjére büszke zsúrfiú gesztusa, amin ugyanakkor átüt a logikai játék elemi öröme. Vannak nála izgalmasabb, korszerűbb és felkavaróbb karakterek, ám az én választásom e miatt a műfaj gyermeki gyökereihez visszanyúló, örömteli izgalom miatt esik a kiváló Ellery Queenre.

Keresztesi József, a Jelenkor szerkesztője

"Az írók feltalálták a történelmet, hogy elmesélhessék az emberiség bűneit” – írja Steven Saylor, a Gordianus-krimik szerzője. S valóban: az antik Róma történelme nem lenne teljes egy megbízási díjakból élő magánnyomozó, a bűnesetek felkutatója nélkül. Korántsem biztos, hogy Gordianusnak ügyvédre volna szüksége, hiszen pályafutása kezdeteitől ott van mellette Cicero, mégis szót kell emelni az érdekében. No nem azért, mert elkövetett valamit – ő nem akcióhős –, hanem azért, mert – éppen ellenkezőleg – általában nem tesz meg egy látványos lépést. Ebben tehát biztosan nincs párja az éles eszű, de megérzéseikre is támaszkodó detektívek között: Gordianus nem az a fajta bűnüldöző, aki a gordiuszi csomót átvágja. Kibogozza.

H. Nagy Péter publicista, irodalomtörténész

Nem is kellett túl sokat gondolkodnom, melyik detektív áll a legközelebb hozzám. Átfuttattam a fejemben a nagyokat, az ismerteket, a híreseket, a hírhedteket. Marlowe, Scudder, Harry Bosch, Lucas Davenport, Charlie „Bird” Parker, Kinky Friedman, Sam Spade, Hector Belascoarán Shayne, Rhodenbarr, Steve Carella, Tony Cassella, Bernie Gunther. Végül ketten maradtak. Henning Mankelltől Kurt Wallander és Ross Macdonaldtól Lew Archer. Mivel azonban én a hősöket kedvelem, Wallander a második helyre szorult.

Azt mondják, sokat elárul az emberről, hogy a kedvenc detektív hőse zsaru-e vagy magánkopó. Én a magánkopókat szeretem. Ők még akkor is hősök, amikor nem azok. Kívülállóként sokkal nehezebb helyesen cselekedni, mint amikor az embernek ez a munkája. Minden egyes detektív egyfajta sajátos moralitást képvisel, és ha választanom kell, melyik moralitás – vagy éppen amoralitás – a legvonzóbb, akkor számomra Archeré az.

Nem a pénz érdekli. Még csak nem is feltétlenül az igazság. Hanem a miért. Történetei ritkán arról szólnak, hogy ki volt a gyilkos. Ezt még Mickey Spillane is meg tudja írni. De ha arról van szó, hogy miért, akkor Archer a legjobb. Azt valóban könnyű kideríteni, ki a gyilkos. Ahhoz nem kell sok ész, gyakran elég egy kemény ököl vagy egy fegyver. Archer számára egy nyomozás akkor kezdődik, amikor megtalálta a gyilkost. Őt az indíték érdekli. Nem véletlenül mondják, hogy Ross Macdonald regényei görög sorsdrámákhoz hasonlók. Archer az ügyei mindig súlyos családi drámák, olyan indítékokkal, amelyek minden családban benne vannak. Csak éppen ritkán végződnek tragédiával, amiben nyomozni kell. Árulás, hazugság, megcsalás, kapzsiság – ezek Archer ügyeinek a főtémái.

Lew pedig megalkuvás nélkül nyomoz. Persze vannak nőügyei, és persze neki se mellékes a pénz, de ha igazságtalanságot talál, akkor nem lehet megvesztegetni. Ha nem találja meg a módját annak, hogy az elkövetőt a törvény elé állítsa, akkor megteszi ő maga. Nem sokat tűnődik, nem rágja magát, hanem azonnal tudja, mi helyes és mi nem. Inkább az eszét használja, mint az öklét vagy a fegyverét, de ha a szükség úgy hozza, minden gond nélkül lezavar pár emberes pofont. Annak ellenére, hogy ő is legalább annyira cinikus, mint Marlowe, ez a cinizmus soha nem homályosítja el az erkölcsi érzékét. Kemény fickó, de annyira mégsem az. Szereti megfigyelni Kalifornia madarait. Szereti a dzsesszt. „Mindannyian bűnösek vagyunk. Csak meg kell tanulnunk ezzel együtt élni” – mondja az egyik regényben. Olyan megközelítés ez, amely számomra mindennél igazabb. Archer nem hős lovag. Csak egy magányosan – de nem egyedül – élő detektív, aki szereti a munkáját. Szinte minden ügyet elvállal, mert valamiből meg kell élnie. Nem erőszakos, nem kegyetlen, de ha kell, az is tud lenni. Azért, mert ha ő nem cselekszik egy adott ügyben, akkor emberi sorsok mennek tönkre, bűnösök maradnak szabadon, akik még több bűnt követhetnek el. Archernek nincs küldetéstudata, teszi, ami a dolga. Tudja jól: akár el is sétálhatna a pénzzel a kezében, de akkor a bűn megtorlatlan marad, és azt nem engedheti.

Ross Macdonald egy interjúban ezt mondta a regényeiről. „Valahol félúton vannak egy szociológia tanulmány és egy rémálom között.” Archer nem akar felébredni a rémálomból. Pontosan tudja, hogy nem lehet. Neki ott a helye, ahogy mindannyiónkak. Csak ő éppen tesz is az ellen, hogy az a rémálom ne legyen mindig olyan ijesztő.

Varga Bálint, az Agave könyviadó vezetője

A neve: Philip Marlowe. Ha mégsem, akkor: Kutyaházi Szaniszló. Lakóhelye Los Angeles, ahol a legjobb időpont fél 11, teljesen mindegy, hogy A.M. vagy P.M., közlekedési eszköze egy nagytestű, lomha autó, biztonságosan vezet, továbbá a jelentőségteljes parkolás nagymestere. Nem úri detektív, nem proli, nem csibész, hanem egy férfi nem létező múlttal és semmilyen jövővel. Magánnyomozó Engedélye van, de csak azért, hogy bevonhassák, a rendőrökkel nincs jóban – mert ahhoz, hogy jóban legyenek, túl jól ismerik egymást. Kuncsaftjai a jómódú polgárok, vagy akik annak akarnak látszani, és megfizették 25 dolláros tiszteletdíját plusz a költségeket. Ez nem kis pénz az ötvenes években, ám a kísértés, a kíváncsiság, és az eltűnési viszketegség, a megúszás vágya mindig erősebb a költségeknél.

Marlowe 1000 cinikus és csalódott férfiből 1000 kedvenc detektívje: abszolút férfi műfaj, de sosem macsó, de az azért jó, ha a pohár, két dupla skót viszkivel és a telefon kézközelben van. A telefonszexet jobb híján neki találták ki, de csak jobb híján. Senki nem annyira magándetektív, mint ő. Kizárólag a saját törvényei szerint - és persze: magányosan -  él, csak a maga ügyességében és filozófiájában bízik, és rosszul, nagyon rosszul érzi magát, ha három napig senki nem hívja fel, nem üti meg vagy nem kéri meg, hogy ne túrja bele az orrát olyan ügybe, ami nem rá tartozik. Marlowe természetesen halhatatlan, a nekrológja mégis régen elkészült – Raymond Chandler néhány könyvben hozta nyilvánosságra, és ezek a regények olyan jól sikerültek, hogy amikor például a Hosszú álomból filmet csináltak, a forgatókönyv megírására csak William Faulkner érzett magában a tiszteleten kívül erőt és bátorságot is.

Ligeti Nagy Tamás, a Wan2 magazin főszerkesztője

Hercule Poirot a világirodalom legirritálóbb nyomozója lehetne. Beszéde, mozdulatai, arcszeszének illata és saját felsőbbrendűségének tudata minden bizonnyal a leggyűlöltebb karakterré tenné személyét, ha nem lenne ugyanakkor átkozottul éles eszű és pártatlan, akinél az intellektuális rejtvényfejtés áll a középpontban. Emellett a szavaiból és tetteiből egy felelősségteljes és emberszerető alak kerekedik ki, és így ki ne tudná hát megbocsátani neki mindazt, ami benne irritáló?

Agatha Christie mesterien szőtte a gyilkosságok és összeesküvések szálait, ezért már korán a kedvencemmé vált Erle Stanley Gardner és Ellery Queen mellett. De volt valami, amihez jobban értett az uraknál, talán éppen azért, mert nő volt: a nyomozó alakjának személyes közelségbe hozásához. Hercule Poirot az a nyomozó, akit úgy szeretünk, hogy egyszerre bosszankodunk miatta és nevetünk rajta. Mindig kimért, sosem erőszakos, és néha öntörvényűen az erkölcsének megfelelően dönt a bűnről és a bűnösről.

Az első Poirot-regény a Poirot karácsonya volt, amit egy veszprémi antikváriumban – ahol gimnazista koromban a könyvgyűjteményem alapjául szolgáló köteteket összevásároltam – az ajánlása alapján vettem meg. „Kedves Jamesem, (…) azt kifogásolod, hogy a gyilkosságaim kezdenek túlságosan kifinomultakká – hogy azt ne mondd –, vérszegényekké válni. Egy jó kiadós gyilkosságot szeretnél már, lehetőleg rengeteg vérrel.” De ami aztán Poirot a legkedveltebb nyomozóvá tette a szememben, mert annyira emberi volt, az a két stylesi nyomozása volt. Az első esete és a legutolsó.

Rájöttem, hogy Poirot életével együtt Agatha Christie életét is nyomon követjük. A titokzatos stylesi eset 1920-ban jelent meg, Christie első könyve és Poirot első nyomozása volt. A Függöny pedig, amely a rokkant és szívbeteg Poirot utolsó esete, 1975-ben látott napvilágot az írónő utolsó, életében megjelent regényeként. Az első regényt a hetedikként felkeresett kiadó vette meg egy ismeretlen, harmincéves ápolónőtől 25 fontért, az utolsót pedig már a krimi királynője adta át a kiadónak.

Poirot élete ugyanilyen nyomon követhető volt: az írónővel együtt járta be Anglia és a Közel-Kelet tájait. Ötvenöt éven keresztül kutatta a gyilkosok nyomát kastélyokban, hajón, vonaton, s közben öregedett maga is. A New York Times a címlapján hozta a briliáns logikájú, kackiás bajuszú belga detektív haláláról szóló gyászjelentést. Ez a halál is olyan hétköznapiasan volt hősies, ahogyan a detektív és Christie élete.

Szélesi Sándor, alias Anthony Sheenard, krimiszerző

New Yorkban nőttem fel és 13-14 éves lehettem, amikor a fekete-fehér tévénken elkezdtem krimiket nézni. A filmekben Philip Marlowe-t legjobban egy bizonyos Humphrey Bogart nevű színész alakította. Szintén ő játszotta Sam Spade-t A máltai sólyomban, amely a híres könyv kitűnő filmváltozata volt. Leginkább mégiscsak azért szerettem ezeket a karaktereket, mert kemények voltak, mindig magányosan dolgoztak, egyedül oldották meg a rejtélyeket. Magányosan dolgozni egy ügyön; nos, azt hiszem, én is ezt szeretem a leginkább. Jó, ha vannak partnereid, persze, de néha eltérítenek a céltól.

Ifj. Augustine Papay magyar származású magándetektív, akiről Stallone figuráját mintázták a Copland című filmben

Az Önök listáján jó néhány szerző régóta barátom, és a felsorolt regényhősök közül többen személyes kedvenceim. Úgyhogy, remélem, megértik, de lehetetlen választanom közülük. Sok szerencsét kívánok a versenyhez!

Jeremiah Healy, a Krimiírók Nemzetközi Szövetségének elnöke