Elit jazzklub csak a zenészelitnek?
Világhírű magyar jazz-zenészek világszínvonalú játszóhelye nyílt az év elején a kulturális minisztérium 18 milliójából. Egyelőre azonban csak kevesek kiváltsága a fellépési lehetőség. Régi „kijárásos" módszer, vagy okos szakmai érdekérvényesítés eredménye az új játszóhely?
Panoráma a Columbus Jazzklub állóhajóról Kilátások a műfaj előtt © MJMT |
A sajtó és a közvélemény üdvözölte a színvonalas műsorral - és egyedülálló panorámával - bíró jazzklub létrejöttét a Vigadó téri állóhajón, ám vannak, akik a kimagasló anyagi támogatás, illetve az új szervezet taglétszáma kapcsán kétségeiknek adtak hangot.
Szervezetesdi
„Az MJMT megalakulását követő hetekben, újságból értesültem arról, hogy létrejött egy új fórum a jazz-zenészek képviseletére.” – meséli Binder Károly, zongorista, aki leginkább azt nehezményezi a kezdeményezéssel kapcsolatban, hogy nem nyitott a szervezet, kevés ember érdekeit képviseli csupán. Ám elismeri, hogy ez egy "hiánypótló egyesülés", ez ugyanis az első olyan szervezet, amelynek csak jazz-zenészek lehetnek tagjai, szemben az 1990 óta működő Magyar Jazz Szövetséggel (MJSZ), ahol a tagok között szakírók és rajongók is vannak.
Binder Károly szerint csak néhány zenész kiváltsága a klubtagság, így egyelőre fenntartásokkal kezeli azt a „hivatalos álláspontot”, amely szerint az MJMT a művészek komplex képviseleti fóruma kíván lenni. A hvg.hu megkérdezte Márkus Tibort is, az MJSZ elnökét is, mi a véleménye a másik szervezet megalakulásáról. Márkus kifejtette álláspontját, majd néhány nappal később visszavonta nyilatkozatát.
„Szakmai alapokra helyezett, átlátható, következetes elosztási rendszer kialakítása lenne kívánatos” – hangsúlyozza többször is beszélgetésünk során Túri Gábor, a Debreceni Jazz Fesztivál vezetője, szakíró, MJSZ-elnökségi tag.
Noha kétségeinek adott hangot az MJSZ februári, éves ülésén; nem az MJMT megalakulásának jogosságát, inkább módját vitatja. A támogatások és a szakmai szervezetek kérdéséről szólva nemzetközi példákra mutat: Svédországban központi, tartományi és városi szinten működő szakkuratóriumokon keresztül lehet megpályázni az elosztásra kerülő pénzeket, Németországban - ahol szintén többszintű a támogatási struktúra - több szervezet működik párhuzamosan, köztük egy erős szakszervezet is, amely nemcsak a zenészek jogait, de kötelességeit is pontosan meghatározza.
„Elutasítottak néhány zenészt, aki a felvételét kérte”- folytatja Binder, amikor arról beszél, hogy szerinte ebben a formában csak kevesek „járnak jól”. Eddig a magyar jazz muzsikusok „egy hajóban eveztek”, de most sokan csalódottak és becsapva érzik magukat, visszásnak érzik ezt a helyzetet. Binder Károly szerint nem szívesen panaszkodnak a muzsikusok, mert bíznak benne, hogy majd ők is bekerülhetnek a most elitnek tűnő klubba.
Maloschik Róbert, a Bartók Rádió vezető jazz-szerkesztője, aki évek óta rendez tehetségkutató versenyeket (az Egyesült Államokban tanuló Olah Cumó Árpád és Szabó Dániel is itt tűnt fel), szóban többször "szembement" már a műfaj hazai nagy neveivel. A Columbuson fellépő zenészektől úgy tudja, hogy eleinte a zenekar vezetők 30 ezer forintot kaptak egy estére, míg a formációk tagjai 15-öt, ez azonban később 15 és 10 ezer forintra csökkent. A menedzsment a hvg.hu-nak cáfolta ezt, kijelentve, hogy a kezdetektől, egységesen 15 ezer forintos gázsikat fizetnek. Maloschik szerint az MJMT tagjai rosszul gazdálkodnak, a saját érdekeiket tartják csak szem előtt. Etikátlannak tartja, hogy a „hátsó ajtón” keresztül, kapcsolati tőkéjüket felhasználva jutottak akkora összeghez, amely majdnem egyenlő az egész műfaj éves minisztériumi támogatásával.
A hajó megy |
A klub menedzsmentje részéről Falaky Zsolt néhány adattal igyekezett segíteni a tisztánlátást. Május végéig összesen 121 koncert kerül(t) megrendezésre, melyből 30-on az MJMT-n kívüli zenekarok léptek/lépnek fel. A kultuszminiszteri keretből az MJMT részére kiutalt 18 millió forint egyharmadából a technikai feltételeket biztosították a hajón, további egyharmad a reklámköltségeket fedezi, a maradék összeg pedig a gázsikat, illetve néhány, az év folyamán megrendezésre kerülő fesztivál tiszteletdíj-támogatását teszi ki. További 1,5 millió forint támogatást kaptak a fővárostól reklámcélra. A pénzügyeket kezelő és az MJMT-t képviselő Jazz Kht. a hajó üzemeltetőjével kötött megállapodást, ennek értelmében a fogyasztás bevétele az üzemeltetőt, míg a jegybevétel az MJMT-t illeti. Az MJMT minisztériumi és fővárosi pályázatok útján is igyekszik pénzhez jutni. Falaky- mint nyilatkozta - szponzorokat keresve arra a megállapításra jutott, hogy leginkább a személyes kapcsolatok segítik elő a pozitív döntéseket, amúgy nagyon nehéz meggyőzni a cégeket, hogy mecénáskodjanak. A kultúrpolitikusokról szólva azt mondta, hogy mivel Hiller István "nyitott volt a jazz támogatását illetően", remélik, hogy az új kultuszminiszter is "elismeri a műfaj súlyát". |
Visszautasítja azokat a vádakat, amelyek szerint a „hátsó ajtón” kopogattak volna a kiutalt összegért, hiszen a támogatás tényét rögtön nyilvánosságra hozták. „Aki javasolta, miért nem csinálta?” – vág vissza arra a felvetésre, hogy néhányak szerint üdvözlendőbb lett volna egy szakmai-társadalmi diskurzus megindítása, amely arra kényszerítheti az államot, hogy a műfaj egészének támogatási struktúráit gondolja át.
A 18 millió eközben fogyóban van. Dés úgy véli, június végégig lesz elegendő. A jegybevételek, a pályázati pénzek, és az ügyes menedzsment lehet a klub megmentője a jövőben.
Az MJMT-nél elsősorban a már meglévő 13 zenekar sikeres marketingje a cél.
Hasonló véleményen van Jónás Rezső, zongorista is, aki sokéves külföldi tapasztalatok után tért vissza a magyar jazzbe. Tanácsa az, hogy akik kimaradtak ebből a klubból, azok hozzák létre a magukét. A Columbus Jazzklub részére kiutalt összegről úgy véli, ügyesen lobbyztak az alapítók, és nem az ő felelősségük, hogy az állami mecenatúra hogy viszonyul a műfajhoz.
Az MJMT eredményes lobbytevékenységét a megkérdezettek kivétel nélkül elismerték. Különbség csak abban volt, hogy ezt a múlt rendszer rossz, „kijárásos-osztogatós” hagyományának, a jelenlegi kultúrpolitika szükséges velejárójának, esetleg az egyetlen lehetséges megoldásnak tekintették-e. Vagy inkább egy újabb olyan történetről van szó, amely ráirányítja a figyelmet az állami mecenatúra idejétmúlt működésére és kulturális intézményrendszerünk évtizedek óta változatlan alakzataira?