A klasszikus anekdota szerint a majd két és fél ezer éve élt ókori drámaíró, Szophoklész az athéni piacon a politikus Periklésszel sétálgatván megfordult egy formás fiúcska láttán, majd elismerő megjegyzést tett kívánatosságát illetően. Mire Periklész nyomban leteremtette, mondván, az igazi férfit nem a szeme, hanem az esze vezérli. Lukianosz, a 2. század sokféle műfajt kipróbáló, frivol szemléletű írója viszont nem hitte, hogy "az idők kezdetén" Zeusz csak azért ragadta maga mellé a szépséges frígiai ifjoncot, Ganümédészt, hogy az pohárnokként nektárt töltögessen serlegébe. Sokkal inkább azért, amiről a görög pásztorköltészet férfi szereplői is gyakorta évődtek egymással.

Antik erkölcs: tűrés vagy támogatás? Nagy Sándor a filmben © Intercom

Az utókori értelmezők az azonos neműek szerelmének ókori létezésére utaló források elemzésekor többnyire saját koruk és beállítódásaik szerint ítélkeztek. Az egyik tábor szerint már az ókoriak is elítélték a hasonneműek testi kapcsolatát, s ha egyes szerzők mégis felemlegettek ilyesmit, azt csak azért tették, hogy ezzel is mintegy kimutassák az így jellemzett személy erkölcsi silányságát. A más véleményen levők viszont előszeretettel idézik fel, hogy bizony a költészet istene, Apollón mellett is ott áll kedvese, Hüakinthosz, vagy a görög mitológia legnagyobb hőse, Héraklész mellett királyfi szeretője, Hülasz, illetve az ezek szerint nem csupán a sarkán érzékeny mitológiai hérosz, Akhilleusz mellett hős barátja, Patroklosz, a filozófus Szókratész mellett a több mint barát Alkibiadész, a kalandos életű politikus-hadvezér. Arról már nem is szólva, hogy a más tekintetben igencsak tisztelt gondolkodó, Platón a szerelem csúcsának a férfiak közti vonzalmakat nevezte - minek nyomán mégiscsak az a kép rajzolódhat ki, hogy a homoerotika bevett szokás volt az ókori Hellászban.

A múlt század elején élt, a néprajz és a pszichológia együttesét művelő Róheim Géza is rámutatott, hogy míg a görögök egy-egy természeti nép tárgyi kultúrájáról - például fazekasságukról - köteteket írtak össze, azt eladdig csak elvétve kutatták, milyen is volt a nemi életük. Márpedig az ókori társadalmak a nemi szokások ismerete nélkül aligha érthetők meg teljes mélységükben, és fordítva: az antik szexust sem lehet megfelelően értelmezni az adott kor társadalmából, szokásvilágából kiszakítva.

S ha már tárgyi kultúra, sőt fazekasság: a fennmaradt mintegy 20 ezer görög vázakép durván 1 százalékának a témája legalábbis homoerotikus ihletettségű. A képek zömén egy érett férfi megérinti egy kamasz ifjú hímvesszejét. Rendszerint jelen van egy harmadik szereplő is: egy állat, többnyire nyúl vagy kakas. Ám hogy ez valamely istennek felajánlott áldozati állat-e, avagy az ábrázolt pár idősebb tagja adja ajándékként a fiatalabbnak, eldönthetetlen. Az viszont szinte bizonyosnak vehető, hogy a képek egy létező, ábrázolható, kimondható viselkedési formáról - mondhatni: népszokásról - tudósítanak.

Az ógörög mítoszok zöme - már amennyire az a költők által feldolgozott, a maguk korára stilizált változatokból kihámozható - az anyai leszármazást nyilvántartó, úgynevezett matrilineáris társadalomtól való eltávolodás periódusában született. Ezekben a felcseperedett férfi elhagyva szülőhelyét, felesége városában (törzsében) próbál szerencsét - attól kezdve "zsákmányát" is az asszony családjával osztja meg, ám gyermekeit már az ő ágán, tehát az apai vérvonalon tartják számon. Az addigi nagycsaládban zajló nevelés is változott. Ennek során a törzs legerősebb és már tapasztalt férfi tagjai maguk köré gyűjtötték a kiskamaszokat, és a nagy közösségen belül egy kisebb, átmenetileg zárt közösséget - a mai iskola elődjét - alkotva bevezették őket a legfontosabbnak tartott tudnivalókba. Az őstantárgyak része volt némi ön- és közösségismeret is, minek során az ősök, a mondák, a mágia tudnivalóit ismertették - és persze ekkor történhetett a felkészítés a későbbi nemi szerepre. Az ismeretek összességét természetesen nem a mai tanrendre hajazó séma szerint adták át, hanem mesével, megmutatással, gyakorlással. Tudva azt, hogy a természetközeli népeknél még minden sokkal közvetlenebbül szolgálta az alapcélt, a fajfenntartást, a nemzetség gyarapodását, az oktatás folyamán sor kerülhetett - az egyik legősibb metaforával élve - a "dárda" használatának bemutatására is.

A krétaiaknál az ilyesfajta tanodából kikerülő ifjak férfivá avatását megelőzte még egy rítus, melynek során a végzős és nevelője (a paidagógosz, a gyermekvezető) - mintegy tanulmányi kirándulást tartva - kivonult a hegyekbe. Ennek során a nevelő kapta az erasztosz (a szerető), a nevelt pedig az eramenosz (a szeretett) szerepet. A mintegy két hónapos fejtágító végén a nevelő egy hármas ajándék (kivágott fa, ökörfej és fegyverzet) átadásával feljogosította neveltjét, hogy ezentúl (férfiként, papként és katonaként) a törzs teljes jogú tagja, s a továbbiakban immáron ő is szerető nevelő lehessen. Ilyen olvasatban tehát a szeretett-szerető viszony nem a mai értelemben vett homoszexuális kapcsolat volt, hanem az ifjak felnőtté avatása. A még nem nélkülinek felfogott gyermekkor így azzal ért véget, hogy egy már férfivá érett nevelő mintegy kiűzte a fiúgyermekből a női vonásokat, és felkészítette neveltjét az utódokat eredményező heteroszexualitásra. Így szemlélve válik érthetővé a görög mitológia sok - mai szemmel homoszexuális jellegűnek tetsző - történetében az érintett ifjonchősök tragikus vége.

Az istenek mellé rendelt fiúszeretők (mint a már említett Hüakinthosz és Hülasz) halála tehát jelképesnek tekinthető: a gyermek beavatással megszűnik gyermeknek lenni - mint gyermek meghal -, s a továbbiakban férfiként éli életét. Attól fogva ugyanis - leszámítva a rá váró nevelői feladatokat - már csak a heteroszexuális kapcsolatra, a házasságra gondolhatott. Bizonyíték lehet erre, hogy a kor embere a homoszexuális érintkezésben továbbra is örömét lelő, kora szerint már férfiként nyilvántartott ifjút, ha továbbra is a tapasztaltabb férfiak társaságát kereste, a becsmérlő kinaidosz, nénike címkével emlegették - sőt a klasszikus kori Athénban még büntették is. Ha egy férfi az avatási rítuson túl is a női nemi szerepet kedvelte - avagy még ifjúként ezen szerepét nem a nevelő-nevelt kapcsolatban, hanem azon kívül (akár puszta gyönyörszerzésként, akár pénzért) gyakorolta -, kirekesztették a nemzetségből. Az akkori társadalmi viszonyokra lefordítva ez annyit jelentett: elvesztette választó- és választhatósági jogát. Ezt az úgynevezett Timarkhosz-törvényt egyes utókori értelmezők szívesen magyarázták úgy, hogy az athéniak már nagyjából 2300 évvel ezelőtt büntetni rendelték a hasonneműek homoerotikus kapcsolatát. Csakhogy a törvényszövegből is kitűnően csupán azt tekintették bűnnek, ha valaki a házaskorba lépvén továbbra is elfogadta a hasonneműek szexuális közeledését. Nem így ítélték meg a kezdeményezést: az a szokás ugyanis, hogy a kamasz fiúnak egy idősebb férfira kell bíznia magát, aki bevezeti őt a felnőttéletbe, a klasszikus Athénban, Thébában és Spártában is fennmaradt. A férfiak biszexualitását e tekintetben nem pusztán tűrte, hanem inkább támogatta az antik erkölcs.

Aligha különös hát, hogy a jó 2700 évvel ezelőtt élt Homérosz, miközben egyebek mellett a legendásan leleményes Odüszszeusz és legalább ilyen meseszerűen hűséges felesége, Pénelopé kapcsolatában a legnemesebb szavakkal festette le a házasság szentségét, Odüsszeusz és Kirké viszonyában pedig érzékletesen ábrázolta a buja heteroszexuális gyönyört, megrendítően írt arról a gyászról is, amelyet a már említett érzékeny sarkú Akhilleusz érzett Patroklosz elvesztésekor. Homérosz - és a későbbi görögök - szemében nem ez, sokkal inkább a gyönyörök hajszolása, illetve a mértékletesség elvesztése volt bűn, függetlenül attól, melyik nemmel kapcsolatban mutatkozott az meg.

A mítoszában-irodalmában a természetközeli állapottól a hellenizmus koráig követhető görögség elannyira az életre nevelés részének tartotta a tanár-tanítványi kapcsolat homoszexuális felhangjait is, hogy - mint azt például George Thomson kimutatta Aischylos és Athén címmel, 1958-ban magyarul is megjelent drámatörténeti munkájában - a nemzetségi avatás szokásrendjéből egyenes út vezetett a misztériumokig, a tragédiajátszás kialakulásáig, a széptest-kultuszig (például a mezítelenül vívott olümpiai vetélkedésekig), a klasszikus kori városállami iskolákig (benne a mezítelen szót a nevében őrző gümnaszion fiúiskoláig), de egészen a jó 2400 éve élt filozófus, Szókratész tevékenységéig és az athéni egyetem létrejöttéig.

Itt függ össze mindez Nagy Sándorral, azaz Alexandrosszal. Mert az athéni egyetem jeles tanára, Arisztotelész volt az ifjú Nagy Sándor, alias Alexandrosz nevelője. Csoda-e hát, hogy a világhódításra indult ifjú makedón uralkodó Trójába érve áldozatot mutatott be a hős Akhilleusz sírjánál, miközben jóban-rosszban társa, Héphaisztion ugyanezt tette az Akhilleusz fiúkedveseként ismert Patroklosz emlékművénél. És ugyane sorba illik, hogy az említett Héphaisztion halálakor Nagy Sándor pazar külsőségek közepette mintegy megismételte azt a pompás temetést, amellyel Akhilleusz búcsúzott az ő Patrokloszától. Mindez már önmagában is erősen kétségessé teszi, eséllyel perelték volna-e a most bemutatott Nagy Sándor-filmet a görög nemzeti becsület nevében fellépő ügyvédek.

SCHREIBER GYÖRGY