Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
2003. június. 23. 14:04
Utolsó frissítés: 2004. november. 22. 12:00
Kult
Félelemkultúra: kóla, puska, sültkrumpli
Michael Moore, az idén Oscar-díjjal jutalmazott dokumentumfilmes két sérült gyerekkel, akiket a Columbine középiskolában zajlott vérengzésben lőttek meg 1999-ben, elmegy a K-Mart áruházlánc központjába, hogy feltegyék a kérdést: felhagy-e végre a cég a lőszerek árusításával? S láss csodát, a szupermarketlánc meghozza a döntést: igen. Ilyen egyszerű volna?
A Kóla, puska, sültkrumpli (Bowling for Columbine) című dokumentumfilmmel nyitott a hasonló című filmfesztivál Budapesten (Uránia Filmszínház; június 25-ig). A fesztivál központi témája Amerika és az erőszak. Keresve sem találhattak volna emblematikusabb művet Moore filmjénél. A lehető legegyszerűbben próbálja megközelíteni a nagyon is bonyolult kérdést: miért van évente 11 ezer lőfegyveres gyilkosság az Egyesült Államokban, míg például "odaát", Kanadában, ahol a harmincmilliós lakosság birtokában hétmillió fegyver van, nagyságrendekkel kevesebb?
A michigani születésű Moore a vidéki Amerika neurózisait kutatja. Mitől a félelem-uralta kertvárosok álszent, mosolygós nyugalma? Mitől az őrületes fegyverkultusz? Miért végzi ki két tizenéves gyerek tucatnyi társát a suliban? Nem kíméli a médiát sem: miért kell a félelemkeltés, a feszültségteremtés eszközeivel tálalni a híreket? És minden kérdés nyilvánvalóan "felfelé" mutat: az Egyesült Államok, amely fegyverkezik és elrettent, maga is rettegésben él. Kirajzolódik Moore képlete: felfegyverzett lakosság plusz félelemkultúra= magas gyilkossági ráta.
A mackósan nagydarab, ápolatlan szakállú és kissé slampos Moore azt a kérdezéstechnikát választja, amelyet működésképtelennek hinnénk. A formalizált kapcsolatok és beszédhelyzetek világában, ügynökök és jogi képviselők kihagyásával egyszerűen csak becsönget az ajtókon, és beszél. A civil állampolgár jogán.
Ha arra kíváncsi, a kanadaiak miért nem zárkóznak be, miért nem félnek, akkor odalép egy torontói ház ajtajához, és rányit a klottgatyás tulajra. Ha az érdekli, mit gondol az USA "első számú belső ellensége", az antikrisztusnak bélyegzett Marilyn Manson az erőszakkultuszról, akkor felkeresi az öltözőfolyosón a koncertje előtt. Ha kíváncsi, mit gondol Charlton Heston, a fegyvertartási szabadságért harcoló, ultrakonzervatív szervezet, a National Rifle Association kiöregedett filmszínésze arról, hogy hatéves gyerekek egymást lövik fejbe a nagybácsitól lopott puskával, akkor megy és csönget a sztár Beverly Hills-i házánál. Ha a Columbine középiskola viszonyairól akarja hallani az igazat, keres valakit, aki oda járt, mondjuk a hírhedt South Park című rajzfilmsorozat egyik alkotóját.
Minden dokumentumfilmes így dolgozik - mondhatnánk -, ha valami érdekli, akkor utánajár. Moore technikájában azonban van valami lefegyverző. Zavarbaejtő nyíltsággal mozog a hierarchikus és túlbiztosított társadalomban. Lehívni a portához a K-Mart kommunikációs igazgatóját néhány kamera és két ember jelenlétében, akiknek egy K-Mart áruházban vásárolt golyók vannak a testében; ez kudarcra ítélt vállalkozásnak tűnik. De Moore elérte, hogy a legnagyobb szupermarket beszüntette a lőszerárusítást. Már-már hollywoodi filmbe illő pillanat, ahogy a PR-igazgató a sajtó képviselői előtt tesz ígéretet; vége annak, hogy a bébitápszer és a mélyhűtött csirke mellett ott álljon dobozokban a szabadon vásárolható puskagolyó. Moore ránk céloz a jelenettel és a kérdéssel: tehetünk valamit? Mi, nézők, civilek és vásárlók. Potenciális célpontok.
A michigani születésű Moore a vidéki Amerika neurózisait kutatja. Mitől a félelem-uralta kertvárosok álszent, mosolygós nyugalma? Mitől az őrületes fegyverkultusz? Miért végzi ki két tizenéves gyerek tucatnyi társát a suliban? Nem kíméli a médiát sem: miért kell a félelemkeltés, a feszültségteremtés eszközeivel tálalni a híreket? És minden kérdés nyilvánvalóan "felfelé" mutat: az Egyesült Államok, amely fegyverkezik és elrettent, maga is rettegésben él. Kirajzolódik Moore képlete: felfegyverzett lakosság plusz félelemkultúra= magas gyilkossági ráta.
A mackósan nagydarab, ápolatlan szakállú és kissé slampos Moore azt a kérdezéstechnikát választja, amelyet működésképtelennek hinnénk. A formalizált kapcsolatok és beszédhelyzetek világában, ügynökök és jogi képviselők kihagyásával egyszerűen csak becsönget az ajtókon, és beszél. A civil állampolgár jogán.
Ha arra kíváncsi, a kanadaiak miért nem zárkóznak be, miért nem félnek, akkor odalép egy torontói ház ajtajához, és rányit a klottgatyás tulajra. Ha az érdekli, mit gondol az USA "első számú belső ellensége", az antikrisztusnak bélyegzett Marilyn Manson az erőszakkultuszról, akkor felkeresi az öltözőfolyosón a koncertje előtt. Ha kíváncsi, mit gondol Charlton Heston, a fegyvertartási szabadságért harcoló, ultrakonzervatív szervezet, a National Rifle Association kiöregedett filmszínésze arról, hogy hatéves gyerekek egymást lövik fejbe a nagybácsitól lopott puskával, akkor megy és csönget a sztár Beverly Hills-i házánál. Ha a Columbine középiskola viszonyairól akarja hallani az igazat, keres valakit, aki oda járt, mondjuk a hírhedt South Park című rajzfilmsorozat egyik alkotóját.
Minden dokumentumfilmes így dolgozik - mondhatnánk -, ha valami érdekli, akkor utánajár. Moore technikájában azonban van valami lefegyverző. Zavarbaejtő nyíltsággal mozog a hierarchikus és túlbiztosított társadalomban. Lehívni a portához a K-Mart kommunikációs igazgatóját néhány kamera és két ember jelenlétében, akiknek egy K-Mart áruházban vásárolt golyók vannak a testében; ez kudarcra ítélt vállalkozásnak tűnik. De Moore elérte, hogy a legnagyobb szupermarket beszüntette a lőszerárusítást. Már-már hollywoodi filmbe illő pillanat, ahogy a PR-igazgató a sajtó képviselői előtt tesz ígéretet; vége annak, hogy a bébitápszer és a mélyhűtött csirke mellett ott álljon dobozokban a szabadon vásárolható puskagolyó. Moore ránk céloz a jelenettel és a kérdéssel: tehetünk valamit? Mi, nézők, civilek és vásárlók. Potenciális célpontok.
