Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Ki fizet kinek, és miért? Hogyan lehet bekerülni egy népszerű családi csomagba? Gyorstalpaló a katyvaszos magyar műsorelosztási piachoz.
Pár éve egy kábelszolgáltató kivette a kínálatából azt a csatornát, ahol Spongyabob kalandjait lehetett nézni, és ezzel sikerült kivívnia az előfizetők éktelen haragját. Akkor is hasonló felhördülés volt, amikor a Mezzo kulturális csatorna kikerült a tévés csomagokból, de azért is sokan támadták az egyik szolgáltatót, hogy az angol focibajnokság meccseit csak nála lehet elérni.
Most újra állt a bál, amikor a Telekom bevette a kínálatába az Andy Vajna-féle TV2-csoport új adóit, megint átkozni kezdték a szolgáltatót. Leginkább azért, mert első blikkre úgy tűnt, hogy a Telekom egyszerűen kicserélte a Fox pár csatornáját (például a National Geographic-et) Andy Vajna új tévéire, és e mögött sokak azonnal politikai motivációkat véltek felfedezni. Annál is inkább, mert maga a Fox is sajnálkozásának adott hangot, a Telekom pedig kénytelen volt közleményben csitítani a kedélyeket.
Két nappal később pedig jött a hír, hogy a Fox csatornák mégis maradhatnak, ezzel végképp összezavarva mindenkit.
Az ügy boncolásakor azonban úgy tűnt, hogy sokan nincsenek tisztában azzal, hogyan működik Magyarországon a tévés műsorelosztás,
nem ismerik az üzleti modellek alapjait sem.
Nézzük tehát, hogy ki kinek fizet, mennyit, és miért.
A témát az egyszerűség kedvéért azzal az alapvetéssel érdemes megközelíteni, hogy ezen a piacon a tévécsatorna, vagyis a műsorfolyam az áru, amivel a felek kereskednek. A csatorna tulajdonosai befektetnek (néha kevesebb, néha egészen sok pénzt), létrehozzák az adót, és annyi bevételhez akarnak jutni, amelyből nyereséget tudnak termelni. A bevétel pedig alapvetően két helyről származhat:
- reklámokból
- vagy abból a díjból, amelyet a néző fizet annak a cégnek, amely eljuttatja hozzá a csatornát.
Ez utóbbi lehet kábeltévés, műholdas, IP tévés vagy bármilyen más szolgáltató – ezeket hívjuk műsorelosztóknak.
A tévé dönthet úgy, hogy csak reklámokból akar megélni, ekkor gyakorlatilag ingyen „odaadja” a műsorát az elosztóknak, amelyek beteszik azt a csomagjaikba. Ez nyilvánvalóan csak olyan adókkal történhet meg, amelyek nagy nézettséget tudnak produkálni, mert érdemi reklámbevételhez ez kell.
A másik véglet általában a rétegcsatornák taktikája: ezek az adók nem számíthatnak nagy nézettségre, ezért nagy reklámbevételre sem, ezért döntően az előfizetőktől kapott pénzből kell megélniük.
Amikor tehát ön kifizeti például egy kábeles előfizetés havidíját, akkor annak (nettóban számolt) döntő része nem a műsorelosztónál, hanem a csatornáknál landol.
Lehet, hogy egy adó csak 10 forintot kap havonta minden előfizető után,
de ebből akár meg is élhet, ha olcsón elő tudja állítani a műsorát. Más tévék viszont akár havi 100-200 forint között is kaphatnak minden egyes előfizető után. Másképp nem is jöhet ki a matek például azoknál, amelyek drága, jogdíjas műsorokat kínálnak (például híreket gyártanak, sportközvetítést adnak vagy filmeket játszanak).
Egy műsorelosztó tehát nemcsak a műsorokat osztja szét a háztartások között, hanem cserébe a háztartásoktól beszedett pénzt is a csatornák között. Az egész egy allokációs játék: mennyi pénzt kell beszedni az emberektől, és melyik csatornának mennyit kell ebből adni ahhoz, hogy a dolog üzletileg mindenkinél működjön – ezt a kérdést kell megoldani.
Egy kábeles vagy IP tévés elosztó ugyanis a profitjának jelentős részét ma már nem az alap tévészolgáltatásból, hanem az extrákból, például a HD adókból, az internetszolgáltatásból vagy a telefondíjakból szerzi.
Viszonylag bonyolult az a mátrix, amelyben a feleknek navigálniuk kell. Amikor egy új adó elkezd házalni az elosztóknál, hogy azok vegyék be a kínálatukba a műsorát, akkor általában több díjjal taktikázik. Ha be tud jutni egy olyan csomagba, amelynek sok előfizetője van, akkor értelemszerűen lejjebb tud menni az áraival: ha 1 millió háztartástól kap havi 20 forintot, az sokkal jobb neki, mintha 100 ezertől kapna havi 50 forintot. És fordítva is igaz: ha az elosztó csak egy rétegcsomagba hajlandó betenni az adót, akkor az adónak meg kell próbálnia felsrófolni az árait, különben nem lesz a pénzénél.
Az erőviszonyok totálisan eltérőek lehetnek a felek között.
Minél populárisabb egy csatorna, a másik oldalon pedig minél nagyobb egy elosztó, annál jobb a pozíciója az asztalnál. Amikor olyan nagy játékosok találkoznak, mint például a TV2 és a Telekom, akkor a pálya kiegyenlítődik, a Fox ebben a történetben kisebb súlyú szereplő, akármennyire értékes és népszerű is a National Geographic Channel, amely a tarsolyában van.
A szerződéseket általában 1-3 évre kötik, de az évenkénti megújítás nagyon gyakori. Ilyenkor újra egymásnak feszülnek a felek, megnézik, hogy az adó milyen nézettséget produkált az elmúlt 12 hónapban. Ha jól ment, akkor a csatorna megpróbálja emelni az elosztótól kapott díjat, vagy megpróbál bekerülni egy népszerűbb csomagba. Ha viszont a tévé rosszul teljesített, akkor az elosztó lép fel a díjcsökkentés igényével. Ilyenkor könnyű kiesni a pixisből, különösen akkor, ha egy TV2 méretű nagyágyú ott toporog a küszöbön az új adóival.
Ha nincs megállapodás, akkor a szerződés lejár – formailag ez történt a Fox esetében is. Azt persze sosem tudjuk, hogy az ilyen tárgyalásoknak milyen szándékkal mennek neki a felek, mert elképzelhető olyan verzió is, amelyben az egyik fél eleve nem akar megállapodni. Vagy olyan, amelyben az egyik fél semmiképpen nem akar engedni/emelni a díjon, mert attól tart, hogy lefelé mozgó spirálba hajtja magát.
A magyar piacnak ugyanakkor van egy furcsasága: ugyanis a fent bemutatott modell ellenkezője is működik.
Az állami Antenna Hungária (AH) is egy elosztó (sugározza az adásokat), de több esetben nem ő fizet a tévéknek, hanem a tévék fizetnek neki. Egyszerűen szólva: ha van egy tévéje, és szeretné eljuttatni az ország összes háztartásába, akkor azt évi 100-200 millió forintért megteszi önnek az állami cég. Utána már csak azt kell kitalálnia, hogy a reklámpiacról hogyan szerzi be a működéshez szükséges bevételeket, merthogy ebben a modellben a nézők nem fizetnek előfizetői díjat.
Például a köztévé is ezt teszi, milliárdos tételeket fizet a sugárzásért. Ugyanígy van ezzel a TV2 és az RTL Klub is, amely fizet az AH-nak a műsorszórásért, de amikor ugyanez a két csatorna a kábeltévén keresztül jut el a nézőkhöz, akkor fordított a felállás: idén júliustól ugyanis (a korábbi ingyenesség után) már pénzt kérnek a műsoraikért. Ez listaáron a legrosszabb forgatókönyv szerint 740 forinttal növelte meg a kábelesek költségeit, amelyet ők részben megpróbáltak lealkudni (a UPC-nek például 370 forintra sikerült), a maradékot pedig valamilyen formában áthárították a nézőkre.
Az utolsó csavar a történetben, hogy az Antenna Hungária emellett kábeles üzleti modellben is működik, hiszen előfizetéses csomagjai is vannak. Ott viszont az állami cég fizet a tévéadóknak.
Ez az a vegytiszta üzleti modell, amelyet a gazdasági vagy politikai érdekek olykor befolyásolni tudnak.
