Tasnádi Istvánt, az utóbbi évek legsikeresebb hazai HBO-sorozatainak vezető íróját, Baráth Katalin krimiszerzőt, valamint a Republic Group kreatívügynökség alapítóját, a tavaly év végén regénnyel jelentkező Fabricius Gábort kérdeztük a történetmesélésről.
Hogyan kreálhatunk és mesélhetünk őszinte és igaz történeteket? A HVG Extra Business Szalon következő estjén a történetmesélés három képviselője meséli el, hogyan kreálhatunk jó történeteket, amelyek hatást gyakorolhatnak magunkra, környezetünkre és közönségünkre. Mostani cikkünkben - mintegy ízelítőként az esthez - a storytellinggel foglalkozó lapszámunk velük foglalkozó cikkeiből szemlézünk.
Tasnádi István: az egyediségnek és az általánosnak együtt kell működnie
„A történetmesélés sűrítés, akár klasszikus történethez nyúl az ember, akár maihoz. Abban a pillanatban, hogy lejegyzek egy eseményt, elkezdődik ez a folyamat. Ahogy az adaptációk során változik a szöveg, már nem látni, hol kezdődik az adaptáció, és mi az eredeti történet. A belső ritmus, a formai szerkesztettség és a gondolatsűrítés határozza meg, hogy érdekes lesz-e egy sztori vagy sem” – véli Tasnádi István, aki szerint az író elfogultan válogat a valóság elemeiből. Ha unalmasan teszi, senkit sem érdekel, ha viszont izgalmasan, akkor befogadója nem gondolkodik azon, hogy a történetből mi igaz.
Tasnádi 2012-től az HBO Magyarország megbízásából – előbb a Terápia című sorozat, majd az Aranyélet vezető írójaként – a tévésorozat műfajával kezdett kísérletezni. Míg az előbbi sikeresen adaptálta magyar közegre az eredeti izraeli licencet, az utóbbinál az adaptációból végül eredeti koncepció született.
„A sorozatírás alkalmazott feladat: adott az alaphelyzet, a műfaj, és ebbe kell beépítenem, mit gondolok, tapasztalok a világról. A reneszánsz templomfestők is így dolgoztak: megadták nekik a témát és a befestendő falfelületet – ha jól sikerül, több ezer éven át nézzük, ha meg nem, akkor lemeszeljük.”
Az Aranyélet az egyik finn sorozat alaphelyzetéből indult ki: a jómódú családról szép lassan kiderül, hogy az élete hazugságokra épül. Az írói csapat az eredeti történetet próbálta magyar közegbe helyezni, ám félévnyi munka után kiderült, hogy nem ez a megoldás. „Megírtuk ugyanabban a tempóban, amilyen a finn verzió volt, de nem működött – a magyar mutyizós világ teljesen más volt. Úgyhogy saját ötletekkel jöttünk elő. Miután az angol producerek áldásukat adták a magyar vonalra, elölről kezdtük az egész sorozat írását. Az lett az alapkérdés, hogy lehet-e ma tisztességesen élni Magyarországon” – meséli Tasnádi.
Ebből a mondatból kezdték felépíteni a nyolc epizódnyi történet struktúráját, szinte matematikai pontossággal kiszámítva. Amikor a teljes szereplő- és eseményháló megszületett, az írók elkezdtek dolgozni az egyes epizódokon. Szakértők segítették a történetek egyes elemeinek hitelesítését – az első évad ukrajnai farönkökben csempészett cigarettás történetszála például rendőrszakértő segítségével került a sorozatba.
„Ha megnézed a Breaking Badet vagy a Fargót, noha műfajban vagy tempóban különböznek az Aranyélettől, ugyanezekkel a szerkezeti elemekkel dolgoznak. Nincsenek véletlenek: ha a semmiből akarsz olyan tartalmat létrehozni, hogy az kikövetelje a második évadot, használnod kell a patronokat. Ettől persze még nem biztos, hogy működni fog, viszont ha nem teszed, bármennyire erős és egyedi is a tartalom, nem lesz meg a kellő hatása. Az egyediségnek és az általánosnak együtt kell működnie.”
Az Aranyélet esetében a valóság különös módon találkozott a sorozattal – írás közben még az írók keresték a valós elemeket, a bemutató után viszont a sorozat befolyásolta a valóságot. „Nem csupán azzal, hogy a rajongók a Facebookon önálló életre keltették a főszereplőket, de mostanában többször hivatkoztak a médiában egy-egy bűnesetre úgy, hogy az pont olyan, mint amilyet az Aranyéletben kitaláltunk – meséli Tasnádi. – A második évad kapcsán többször kritikaként kaptuk meg, hogy amit látnak, az már nem lehet igaz. Szerencsére még valóban nem lövöldöznek gépkarabéllyal a Király utcában, de a történet minden egyes eleme a valóságra épül, csupán sűriti az eseményeket.”
Baráth Katalin: A műfajbeli szabályokhoz ragaszkodni kell
„Úgy kezdtem, hogy a blogomra feltettem a regényem részleteit, aminek hatására jó olvasói kör alakult ki. Többen jelentkeztek, hogy szívesen elolvasnák az egészet, ez azért elég biztató volt. Nem igazán törődtem a kiadói érdektelenséggel, bíztam a regényben, és eldöntöttem, hogy megjelentetem magánkiadásban” – mesél pályafutása kezdeteiről Baráth Katalin krimiíró.
Összesen száz példányt jelentetett meg, nagy részüket eladta az érdeklődőknek, néhányat pedig elküldött a krimi műfajára nyitott kritikusoknak. Az egyik könyv célba talált, született egy méltató recenzió, amelyet átvett a Litera. A kritikát később az irodalmi portálon elolvasta az Agave kiadó szerkesztője, aki hozzászólásban üzente meg, hogy érdekelné a szöveg. Mivel kiállta az olvasópróbát, 2010-ben másodszor is megjelenhetett, immár „profi”, szerkesztett, javított kiadásban.
A fekete zongora kifejezetten könnyed, olvasmányos történelmi krimi. Mivel a huszadik század elején játszódik, történelmi háttere is izgalmas, a karakterek kidolgozottak, élnek. Az első részt három folytatás követte, így elkészült a tetralógia. Mind a négy kötetet az Agave jelentette meg, látta, hogy a könyvek jól fogynak, így hosszú távú szerződést kötött a szerzővel. A népszerűsítésben sokat jelent, ha a szerző is besegít a népszerűsítésbe, és ha már kialakult a baráti krimikör, dolgozik is a közösség egyben tartásáért. Baráth Katalin mind a közösségi oldalakon, mind saját blogján aktív, bejegyzéseket ír, szinte minden felvetésre, kritikára, dicséretre, megjegyzésre válaszol. Az olvasók érzik, hogy köztük él, nekik ír, nem elefántcsonttoronyban dolgozik.
Mivel beleszürkülni sem szeretne a Veron-regények írójának szerepébe, tavaly egy kortárs krimije jelent meg (Arkangyal éjjel), most pedig egy nagyjából ismeretlen ötvenhatos történetet vett elő. Az előbbi jó kritikákat kapott, az utóbbi sem ígérkezik szokványosnak. A felütés már önmagában izgalmas: a forradalom kitörésekor néhány államvédelmis tiszt átszökött Jugoszláviába, ott letartóztatták és bezárták őket egy villába, ahol egyiküket másnap holtan találták. Tíz kicsi indián helyett négy kicsi ÁVH-s. Bár a gyilkosság már a szerző fiktív csavarja, éppen ez az írói szabadság jó ebben a műfajban.
„Nem vagyok impresszionista író. Előre kigondolom a regény végét, a gyilkosságot és a lezárást, és onnan fejtem visszafelé. A krimi nem véletlenül krimi, és nem szabadvers. A műfajbeli szabályokhoz ragaszkodni kell, még akkor is, ha éppen azokat akarod megkerülni, megcsavarni. Bármilyen legyen is a történet, a hangulat, a kulcs az, hogy az információkat megfelelően adagoljuk. Kriminél lényeges a dinamizmus, fenn kell tartani az érdeklődést, az izgalmat. Ahogyan a cliffhangerek működnek a sorozatoknál.”
Fabricius Gábor: „Nehezen hagytam el a valóságot”
A Republic Group kreatívügynökség alapítója több évtizedes reklámos pályafutása mellett nemrégiben íróként is sikerrel mutatkozott be. Az Európa Könyvkiadó gondozásában tavaly megjelent Más bolygó című regényével erős állítást tett arról, hogy a szépirodalmi szövegből is képes színvonalasat alkotni. Bár az alapanyag ezúttal a nyelv, a gondolkodásmód ugyanaz, csak nem alkalmazott terepen, hanem intim, személyes történetben talál formát.
A Más bolygó első jelenete bátor vállalás a médiapiacról élő szakember részéről: a főszereplőt, Wundert – egy kereskedelmi csatorna igazgatóját – kirúgják az állásából, mert az állam átveszi a csatorna irányítását. Sőt, népirtásért be is perlik, amiért a tévéje éveken át olyan műsorokat sugárzott, amelyek káros hatással voltak a lakosság szexuális életére, így csökkent a népszaporulat. Kirúgása után Wunder útnak indul húsz évvel ezelőtti önmagához, amikor 1993-ban a barátjával és a szerelmével körbejárta Nyugat-Európát.
„Egy történetnek sok rétege van. Az első a kognitív, maga a cselekmény. De a valódi történet nem ezen a szinten, hanem a ritmus szintjén működik – avat be Fabricius a történetmesélés dinamikájába. – Akkor érzed igazán, hogy olvasás közben történik veled valami, ha a megfelelő ritmusban kapod az élményeket. A szöveg vagy a film olyan, mint egy nagyzenekari mű, a lényegét az időbelisége adja. Mint ahogy a jó kampány is a ritmusra épít, hogy milyen tempóban jut információhoz a tömeg.”
Ahogyan minden fikciós szerző, Fabricius is a valósághoz fűződő viszonya tisztázásával kezdte az íróvá válás folyamatát. „Nehezen hagytam el a valóságot, az elején ragaszkodtam hozzá, és azt írtam le, ami megtörtént velem. Pedig a fikcióban a valóság nagyon személyes. Nagyjából a könyv írásának felénél éreztem rá a megfelelő technikára, és kezdtem el azzal foglalkozni, valójában mit érzek. Ez nagy élmény volt. Írás közben ki-be járkáltam a történetben és a karakterekben, folyamatosan improvizáltam, idősíkok, szereplők és események között mozogtam.”
A fenti cikkrészletek a HVG Extra Business 2017/1-es számából származnak. Kíváncsi, hogyan segíthetik karrierjét vagy cégének sikerét a történetek, és hogyan aknázzák ki a sztorik erejét a profik? Keresse az újságárusoknál a HVG Extra Business friss számát, vagy rendelje meg itt kedvezménnyel! De el is jöhet a HVG Extra Business Szalon következő estjére, ahol a cikkben szereplő szakértők beszélnek a történetmesélésről.
Ha érdeklik a gazdasági, üzleti témák, lájkolja a HVG Extra Business Facebook-oldalát!
9 tipp arra, hogy uralmunk alá hajtsuk a világot
Egy tervező, aki vevőinek elmeséli a ruhák születésének történetét
