HVG.hu: A távozását bejelentő kommünikében csupa szép és jó szerepelt önről és tevékenységéről. Mi hibázott egy újabb hároméves szerződéshez?
D. L.: A cégalapítás mindig elég sok megpróbáltatással jár. Kezdetben mindenki hatalmas lelkesedéssel támogatja az építkezést, de amint a saját érdekei sérülnek, már nem marad olyan belátó. Ráadásul én sohasem voltam hajlandó kompromisszumokat kötni. Abban ugyanis minden fél veszít valamennyit. Szerintem konszenzusra van szükség, amelyben csak nyertesek vannak. Ha ez nem megy, akkor az ember álljon ki a saját (szervezete) érdekeiért.
HVG.hu: Ha jól értem: sebeket adott és kapott, míg végül nem maradt elég támogatója a maradáshoz? Ön is azok közé tartozna, akik sikereket könyvelhettek el az üzleti oldalon, de vereséget szenvedett a szervezeti játékokban?
D. L.: Én nem gondolok senkire sem az ellenségemként, és senkiről sem az jut eszembe, hogy: na ez megsebzett! Ez önmagában kevés lett volna a távozásomhoz, de azt hiszem jelentősen hozzájárult. Amikor Straub Elekkel, a Matáv vezérigazgatójával a folytatásról beszélgettünk, elmondtam, hogy milyen feltételekkel látom teljesíthetőnek a körvonalazódó célokat. Ő viszont egyenesen közölte: az elmúlt évekből már nem maradt annyi bizalmi tőkém, amennyi lehetővé tenné, hogy feltételeket állítsak.
HVG.hu: Ezt úgy is lehet értelmezni, hogy: Le is út, fel is út! De az is benne van, hogy mások feltételeivel folytatható a munka. Maradhatott volna, ha ezeket a feltételeket elfogadja?
D. L.: Szerintem a hatékony menedzser számára nem kiváltság, hanem alapfeltétel, hogy bizalommal vannak iránta, és felhatalmazott vezetője a vállalatnak a szó valódi értelmében. Talán el lehetett volna lavírozni még egy kis ideig, de sok értelmét nem láttam, meg sem próbáltam puhítani az álláspontokon. Felmértem azt is, hogy merre és meddig juthatok a cégcsoporton belül. Az én beosztásom gyakorlatilag azonos szinten volt a vezérigazgató-helyettesekével. Azaz előrébb lépni az első számú poszt megszerzésével tudtam volna (amire még hosszabb távon sem lett volna semmi esélyem), vagy az Axelero növekedésével, továbbépítésével bővülhetett volna a pozícióm hatóköre és jelentősége is. Ezt az utat pedig – mint mondtam – lezártuk. Így távoztam belső harmóniám megtartásával és békében a tulajdonossal.
HVG.hu: Az önhöz hasonlóan magas beosztásba jutott vezetők rendre azzal szembesülnek, hogy korlátozott az efféle állások száma, s csak nehezen tudnak újra elhelyezkedni. Ön milyennek látja az esélyeit?
D. L.: Erről most csak általánosságban tudok beszélni. Úgy becsülöm, hogy Magyarországon körülbelül ötven olyan állás van, ahol szóba kerülhet a nevem. És mindig van egy-két nyitott pozíció. Ugyanakkor nem csak itthon érdemes szétnézni, hanem a régióban, sőt egész Európában is. Mindenesetre most egy útelágazáshoz jutottam, s el kell döntenem, hogy merre induljak tovább. Az egyik úton azoknak az elsősorban multinacionális IT- és telekommunikációs cégeknek a sora van, amelyek jól képzett és nemzetközi tapasztalatokkal felvértezett menedzsereknek kínálnak alkalmazást. Itt vannak azok a feltörekvő magyar vállalatok is, melyek a nemzetközi piacon akarnak növekedni. Hogy melyik cégnél melyik beosztás éri a legtöbbet, azt nagyon nehéz eldönteni. Hosszabb távon nem feltétlenül csak az első napon megadott fizetés, vagy az irányításra felkínál szervezet, esetleg a megmozgatandó pénzek nagysága lehet döntő. Végül is az ember egyfajta harmóniát keres az életében, s ezért nem mindegy, hogy milyen a tevékenység jellege.
HVG.hu: Úgy értsük, hogy már csak olyan munkát vállal el, amihez kedve van?
D. L.: Én nem teszek ilyen kikötéseket. Az útelágazás másik szárán éppen ezért ott van a saját vállalkozás alapításának lehetősége is. Megvannak az elképzeléseim, a kapcsolataim, a tapasztalataim ahhoz, hogy belevágjak, ha úgy látom majd jónak.
HVG.hu: A szerződésében feltételezem, hogy van egy klauzula, amely kizárja, hogy az Axelero konkurenseinél helyezkedjen el. Nem állít ez túlságosan nagy korlátot az elhelyezkedése elé? Nem fél, hogy állás nélkül marad?
D. L.: A távozásomat tartalmazó közlemény kiadását követő napon a legtöbb jelentős fejvadászcég megkeresett részben ajánlatokkal, részben pedig csak az iránt érdeklődve, hogy számolhatnak-e velem a közeljövőben. Így aztán nem hiszem, hogy félnem kellene. Az a bizonyos záradék valóban létezik. Egy évig nem vállalhatok munkát telekommunikációs cégnél, s három évig egykori munkatársaimat nem csábíthatom magamhoz. Ez persze némileg megnehezíti a dolgomat, de nem teszi lehetetlenné. Az a cég, amelyik mégis úgy gondolja, hogy rám van szüksége, kifizetheti a kiváltásomhoz szükséges összeget, s természetesen, ha az ajánlat tetszik, nekem is vállalnom kell bizonyos anyagi terheket. A titok csak annyi, hogy nem szabad eltűnni a piacról.
HVG.hu: Az élet harmóniáját említette, mint döntési szempontot. A topmenedzserek élete viszont nem a harmóniáról ismert. Vajon, ha megfelelő állást szeretne, nem túlzás, hogy még a harmóniára is legyen igénye?
D. L.: Ha a gyermekem pár évvel idősebb lenne, akkor biztos, hogy egy külföldi állást vállalnék csak ezért, hogy őt megajándékozzam egy idegen nyelvvel. De mondhatnám azt is, hogy Magyarországon lényegesen jobb életminőség érhető el kevesebb fizetésből, mint Nyugat-Európában, vagy itt egy vállalatvezető adott esetben sokkal nagyobb ember, mint a nyugat-európai központban ülő főnöke. Ez ezt is jelenti, hogy sokkal nagyobb a társadalmi hatóköre, többet tehet az emberekért, mint egy idegen országban. És persze vannak vágyak is: például én nagyon szívesen elmennék Prágába dolgozni, mert szeretnék szakítani azzal a hagyománnyal, hogy a régióból származó menedzserek nem hajlanók a térségben mozogni, tapasztalatokat szerezni és egymással jó munkatársi kapcsolatokat működtetni. Azaz a harmónia kialakítására jó pár út kínálkozik, de aki egyikre sem lép rá, annak felesleges reménykedni, hogy valaha is elérheti.
Meixner Zoltán