Demeter Szilárd ismét mert nagyot álmodni: a fél éve összevont, hat múzeumból álló Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ 2,5-3 milliárd forintot kér fizetésemelésre és 150-200 milliárdot ingatlanfejlesztésre.
Legelőből hazát címmel elkészült a Magyar Nemzeti Múzeum (MNM), az Iparművészeti Múzeum, a Magyar Természettudományi Múzeum (MTTM), az Országos Széchényi Könyvtár (OSZK), a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM), a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum – és ezek mintegy negyven tagintézménye – összeházasításából létrejött Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ (MNM KK) fejlesztési stratégiája. A közgyűjteményi központ közös honlapja egyébként már készen is van.
A stratégiát Demeter Szilárd, az új intézmény elnöke ismertette kedden a sajtóval, ahol a HVG kérdésére azt is elárulta, hogy 2,5-3 milliárd forintot kér a kormánytól a gyalázatosan alacsony fizetések rendezésére, és már készül az általa vezetett PIM-ben szerinte bevált életpályamodell kidolgozása. Demeter beszámolt arról is, hogy a jövőben az egyes főigazgatók rotációs jelleggel lesznek majd az ő helyettesei; az elnök erre a posztra elsőként Török Petrát, a PIM főigazgatóját kérte fel.
A legfontosabb információk a hosszú prezentációban nem, csak azt követően hangzottak el. Például, hogy egyelőre semmilyen kormányzati ígéretet nem kapott Demeter arra, hogy az intézmények dologi és személyi költségeit megemeli a kormány, pedig az összevonás legalább ennyi haszonnal járhatott volna. Ahogy az ingatlanfejlesztésekre kért 150-200 milliárd forintra sincs konkrét ígéret. Ebből az összegből kezdenék meg az évek óta zárva lévő Iparművészeti Múzeum felújítását. Erről Demeter Szilárd azt mondta, hogy minden készen áll a munkálatok megkezdésére, „engedélyes tervvel rendelkezünk”.
A rengeteg fejlesztési tervet visszavonó Lázár János építésügyi miniszter Demeter szerint ígéretet is tett a felújítás megkezdésére, de arra, hogy elkezdődik-e, és mikor, nem tudott válaszolni. Kitért a HVG azon kérdése elől is, hogy egyetért-e a Természettudományi Múzeum Debrecenbe költöztetésével, ami szakértők szerint állományvédelmi és látogatottsági szempontból is katasztrófa lenne. „Azt szeretnénk, ha a Természettudományi Múzeum mindenhol lenne” – mondta, ezért a vidéki tagintézményeiben természetrajzi tárlatokat készítenek, amelyek az adott régiót mutatják majd be. A jellemzően az ország északi részében elhelyezkedő negyven tagintézmény rendkívül heterogén összetételű, ezeket regionális tudásközpontokba szervezik, ám hogy ez mit jelent, és kinek lesz ettől jobb, az nem derült ki.
Mitől lesz jobb?
Bár az országos múzeumok megtarthatták szakmai önállóságukat, azzal, hogy a költségvetésük és
a munkatársak munkáltatói joga Demeterre száll, és ők maguk már csak minimális összegekről dönthetnek saját hatáskörben, valójában az önállóságuk szűnt meg, amihez a főigazgatóknak még jó képet is kell vágniuk.
Nem is szólalt meg egyikük sem az eseményen, nem ismertették a terveiket, nem méltatták a közgyűjteményi központot.
Demeter nem tudta meggyőzően bemutatni, hogy a területileg, gyűjtőkörüket, adottságaikat tekintve eltérő, organikusan létrejött intézmények számára mitől lesz jobb, hogy egy központi, Esztergomban működő vízfejben döntenek például a beszerzésekről, a fejlesztésekről. Jól hangzik, hogy az új múzeumkombinátban 25 millió műtárgyat őriznek, 100 állandó kiállítás látható, és 1,37 millió látogatót fogadnak, azonban mindez az egyes múzeumok eredménye, több száz éves munkája. Arra, hogy például a Természettudományi Múzeum és az OSZK között milyen szinergiák lehetnek, nincs válasz.
Növelni kell Demeter Szilárd szerint a saját bevételeket, ezzel kapcsolatban exkluzív tárlatvezetéseket és vacsorákat említett, ami nem épp újdonság. Talán az vihető át leginkább, hogy az egyes intézmények múzeumi shopjaiban a többi múzeum ajándéktárgyait – ezek közül a Rózsa Sándor-plüssbabát emelte ki – és kiadványait is árusítják majd. A büfékben pedig hungarikumokat szolgálnak fel a – gondoljuk, továbbra is brazil – kávé mellé. A kereskedelmi múzeum pedig fog majd valamit csinálni a Zichy-palota udvarában, hogy pontosan mit, az nem derült ki. Az épületet azért nem ígérte nekik Demeter, mert bár tulajdonjoga a Demeter által vezetett Magyar Kultúráért Közérdekű Alapítványé, de máig nem tudtak megjegyezni az épületet részlegesen használó óbudai önkormányzattal.
Demeter szerint évente néhány nagy, közös kiállítást terveznek. Na, gondoltuk, ennek legalább van értelme, bár ehhez sem kell szervezeti összevonás. Csakhogy az említett Attila- és a Jókai 200-kiállítást már évek óta készítik elő. Más volt a helyzet a Szépművészeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria összevonásakor, hiszen a két legnagyobb képzőművészeti múzeum egyesült egy olyan vezető, Baán László irányítása alatt, aki nemzetközi tényezővé tette korábban a Szépművészeti Múzeumot. Emellett Baánnak voltak konkrét elképzelései a közös működésről, amelyek részben – állandó és időszaki kiállítások tekintetében – meg is valósultak, a Szépművészeti nemzetközi kapcsolatai segítették a magyar művészet nemzetközi megismertetését. Demeternek azonban láthatóan nincsenek hasonló elképzelései.
Identitás vs. identitás
Szerinte a nemzetközi „identitáspolitikai őrületet” a nemzeti kulturális identitással kell szembeállítani. Az UNESCO múzeumi definíciója helyett saját bevallása szerint Klebelsberg Kunó mondatát használta sorvezetőnek, miszerint Magyarország a végig nem gondolt gondolatok országa. A közgyűjteményi központ most viszont alaposan végiggondolja a magyar múzeumügyet – vagy az egész magyar kultúrát?
Szerinte azért is érdemes visszanyúlni Klebelsbergig, mert a 20. század eleje rímel a mostani állapotokra, „az elbizonytalanodás, a megingó világrend” tekintetében. Úgy véli, 1990-ben „ránk szakadt a szabadság és szabadosság, ami ellen nem voltunk felkészítve, hiszen a kommunista időszak kiölte belőlünk a védekező mechanizmust”. Arra, hogy 35 éve mi történt a magyar muzeológiában, nem vesztegetett szót. Szerinte Kelet-Európában nem egymással kell versenyeznünk, mert „a magyar nemzeti identitást nem lehet önmagában elgondolni”. És a Kelet és Nyugat közötti híd szerepet is el kell játszani az MNM KK-nak.
Emmanuel Lévinast idézte: a szabadság nem egyéni jog, hanem elsősorban felelősség, önmagában az ember nem lehet szabad, a másikkal való viszonyban képződik meg ez a „nehéz szabadság”. Ennek mintájára alkotta meg a „nehéz magyarság” fogalmát, ami azt jelenti, hogy társadalmat kultúrafogyasztóból ismét kultúrahordozóvá kell tenni. Tehát nem nézni kell a táncot, hanem csinálni. Hogy ezt a kommunizmust idéző nagyszabású társadalomformálást hogyan éri el, az egyelőre nem világos. Ahogy számunkra az sem, hogy az általa sokat használt „a bárhol szabadsága” és „a valahol szabadsága” között mi a különbség. De az egyik valószínűleg csúnya, globális és sorosista, míg a másik népi, nemzeti, tradicionális.
A Károlyi-palotából kifelé csak arra tudtunk gondolni, mennyi időt veszítenek a múzeumok ezzel az átalakulással, amit szakmai munkára is fordíthatnának, és milyen sok pénzbe, időbe telik majd, ha az értelmetlen összevonás vélhető bukása után ismét szét kell szedni a struktúrát. De talán akkor lehet majd beszélni modern muzeológiáról, látogatókról, nemzetközi kapcsolatokról, társadalmi hasznosulásról.
