Közvetlenül vagy közvetetten, de a komplex városfejlesztés kérdése folyamatosan tematizálja a közbeszédet: az autómentes rakpartról, a közösségi közlekedésről, vagy éppen a panelházakról szóló beszélgetések egyaránt afelé mutatnak, hogy a város élhetősége sokkal messzebbre mutat a saját otthonunknál, és érdemes konstruktív vitákat indítani, ha minél többen jól akarjuk magunkat érezni a tágabb környezetünkben.

A budapesti építészszakma több képviselője A dolog neve címszóval ült össze szerda délután, hogy vitaindító jelleggel megvizsgálja a főváros nagyléptékű ingatlanfejlesztéseinek problémáit. A cím okkal rejtélyes – meséli hvg.hu-nak az esemény házigazdája, Erő Zoltán fővárosi főépítész –, ugyanis jobbára mi magunk sem tudunk megfogalmazni konkrét véleményt és építő kritikát azokról a beruházásokról, amelyek mára urbanisztikai léptékű változásokat hoztak Budapestre.

Erő Zoltán főépítész: Itt az ideje, hogy a panel ne legyen szitokszó

Hiába kezdődnek az lakáshirdetések büszkén azzal, hogy „nem panel", az ingatlanpiacnak megbízható szereplői a lakótelepi panelházak, és az elmúlt években kiderült: a környezet javításával és az energetikai beruházásokkal nemhogy a lakótelepek megszüntetésére nem érdemes gondolni, de a mai ingatlanbefektetők és a 15 perces várost álmodók is sokat tanulhatnak a szocialista építészetből.

A dologról, aminek a nevét keressük, részben már szó volt abban az interjúban, amelyet Erő Zoltánnal készítettünk a panelházakkal foglalkozó cikksorozatunk, a Telepszemle nyitóepizódjában. A lakótelepek apropóján ugyanis felvetődött, hogyha mai szemmel a panelek mérete és falanszter-szerűsége zavaró, akkor hogyan tekintünk majd 50 év múlva a napjainkban szinte a földből kinövő, hatalmas társasházakra. A beszélgetés tehát azért szerveződött, hogy párbeszéd induljon ezekről az épületekről és az így átalakuló városnegyedekről, egyúttal elősegítve azt, hogy közösségként tudjunk gondolkodni Budapest átalakulásáról. A Fővárosi Önkormányzat és az Budapesti Építész Kamara közös eseményén a főépítész mellett Dúll Andrea környezetpszichológus, Csapó Balázs építész, Édes Balázs közgazdász, Kovács Dániel művészettörténész és Martinkó József építész-kritikus vettek részt.

Lakóparkok, lakótelepi problémákkal

A modern lakóparkok és társasházak elsősorban számszerű kritériumoknak, mintsem városképi elvárásoknak akarnak megfelelni. A lakosság és a szakma legfőbb problémái pedig talán pont innen erednek,

hiszen egy város élhetőségét nem a beépítési mutatók és a kvótazöldfelületek adják, hanem az, ha az életterünknek nem kell véget érnie a lakásunknál.

Ez pedig aligha valósulhat meg olyan tereken, ahol a boltok polcaihoz, vagy Excel-táblázatokhoz hasonlóan, egyfajta adatként és profitforrásként pakolják össze és kezelik az embereket – fejtette ki Martinkó József.

Túry Gergely

A lakóparkok szabályossága ráadásul csak az azokat a külvilágtól elzáró sorompókig tart. Hiába ugyanis a panelházakat meghazudtoló magasság és embertömeg, amíg a lakótelepeket összekötik a közterek és a kiszolgáló épületek (mint az iskolák vagy a boltok), a mai társasházak semmilyen értelmezhető szinkronban nincsenek az őket körülvevő világgal.

A modern építész- és urbanistaszakma szerint a közterületek sokkal fontosabbak annál, mint hisszük. A lakóparkoknak például jellemhibája, hogy a nagy arányú beépítés miatt megmaradó csekély (zöld)területtel nem lehet mit kezdeni, éppen ezért van, hogy a tervezők nem is szánnak neki közfunkciókat, és átjáróvá redukálódnak. Ha pedig mégis parkosítják, az is inkább problémákat vet fel, mintsem old meg, hiszen ezek a közterek bőven túl kicsik ahhoz, hogy közparkként működjenek, a házak közé beszorult kiskerteket viszont a felsőbb emeleteken élők sosem érezhetik a sajátjuknak. „Ezeken a köztes tereken minden mindenkié, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy senkihez sem tartoznak” – fogalmazott a beszélgetést moderáló Winkler Márk, az Építészfórum újságírója.

A blokkszerű épületek és az utca hiánya mind olyan problémák, amelyek már a (panel)lakótelepek tervezésénél is kódolva voltak, a lakóparkok pedig olyannyira küzdeni akartak ellenük, hogy gyakorlatilag megörökölték azokat. A társasházak ugyanabba a modern gondolatba buknak bele, mint egykor a panelok: az ember nemcsak „dolgozik és lakik”, hanem szüksége van egy élettérre. Csapó Balázs szerint a lakótelepeken elveszett a sokszínűség, ezt pedig az egy ütemben, monolitikusan felépített társasházak egy az egyben átvették.

Fülöp Máté

A lakóparkokat terhelő felelősség mégis nagyobb. A lakótelepek egyik fő funkciója az volt, hogy modern lakhatást biztosítsanak azoknak, akiknek korábban nem fértek hozzá. Ezt megoldották – a vele járó problémák, tehát az atomizálódott életmód és a társas magány csak utána jelentek meg. És hiába tűnt el az egyéniség (részben a korszellem jegyében is), a közösség létezett azáltal, hogy az iskolák, a játszóterek és a szolgáltatások külön városrészt hoztak létre.

Amíg a lakótelepeknél a piac (itthon legalábbis) nem jelent meg, addig a lakóparkokat már a tőke inspirálta – tervezői és lakói oldalról egyaránt. A beruházók egy adott telken a lehető legtöbb lakást szeretnék felépíteni, emellett pedig megidéznek egy komfortorientált korszellemet, amelynek része, hogy a lakók „mediterrán” jelleggel, szomszédok között, mégis tengerparti magányban éljenek, valamint az, hogy a lakásuktól a munkahelyükig ne kelljen kilépniük az utcára egy lábbal sem. A lakóparkok társas kietlenségéért pedig a vevők is szintúgy felelősek: nemcsak azért, mert ezen igények szerint keresnek lakást, hanem azért is, mert sokszor puszta befektetési jelleggel vásárolnak ilyen ingatlanokat, ezzel gyakorlatilag meggátolva, hogy tényleges lakóközösség és érzelmi kötelék épüljön a lakóparkokban.

Reviczky Zsolt

Kit terhel a felelősség?

A beszélgetésből kiderült: a lakóparki probléma részben onnan is ered, hogy a modellt rosszul importáltuk a rendszerváltás után. A lakótelep-műfaj nem csak nálunk, vagy a keleti blokk országaiban létezett; Németországban és Ausztriában a háború utáni időszakban hasonlóan kezelték a lakhatási nehézségeket.

A hangsúly a hasonlón van, mert messze nem ugyanúgy. A beszélgetés alatt többször is feljött a Harry Glück által tervezett bécsi Erlaa lakótelep példája: az 1968 és 1973 között tervezett, majd 1985-ig befejezett lakónegyed 11 ezer embernek ad otthont 27 emeletes házakban – mégis merőben emberarcúbb.

• A toronyházak a 15. emeletig szoknyaszerűen szűkülnek, amely lehetővé teszi, hogy egy blokkban 35 különböző lakástípust lehessen kialakítani, a minigarzontól az ötszobásig. Emellett mindegyiknek saját terasza van, és rengeteg fényt kapnak.
• Az épülettömbök szociális bérlakásokat rejtenek, megfizethető áron. Céljuk, ahogy a beszélgetésen elhangzott, az volt, hogy a „gazdagok lakhatása a szegényeknek is” megadathasson.
• Ha pedig a gazdagok lakhatása alatt azt értjük, hogy minden, ami a kényelmet garantálja, karnyújtásnyira van, valóban működik a képlet: orvosi rendelők, iskolák, óvodák, üzletek, éttermek, sportközpontok és templom mind elérhető közelségben vannak. Hét háznak a tetején pedig úszómedencék működnek, amelyet a lakók többsége használ. A közösség pedig működik.
• A lakótelephez metrómegálló épült, illetve mélygarázsok szövik át alulról. Azzal pedig, hogy a szolgáltatások is helyben vannak, létrejön a „városban a város”, így sokkal kevesebben autóznak.

Fortepan / Sattler Katalin

Magyarországra a 90-es évektől érkeztek német és osztrák ingatlanfejlesztők: a lakóparkok elképzelése nekik is köszönhető,

illetve annak, hogy az osztrák példát a szociális intézkedések; tehát a bérlakási struktúra és a kiszolgáló intézmények nélkül vették át, és tették be a városközpontokba.

A szakemberek szerint erre leghamarabb a szabályozás jelenthet megoldást. Magyarországon például nincsen kvóta arra, hogy az új beruházások bizonyos hányada szociális, vagy elérhető árazású lakásokat tartalmazzon, így elindul egyfajta „pozitív szegregációs spirál”, miközben az építészeti struktúra maga nem kötődik társadalmi berendezkedéshez (tehát a tömbház nem fémjelzi a vagyont oly módon, mint például egy felsőbb kerületi villa – a szerk.) Ugyanígy az sem kötelessége egy befektetőnek, hogy fejlessze az ingatlan közvetlen környezetét, magyarán a köztereket és a középületeket, harmonikusabban beillesztve a léptékvesztett épületeket a városba. Azt azonban érdemes leszögezni, hogy a szabályozás önmagában nem megoldás: a mostani társasházak is azt tükrözik, hogyan tudnak a befektetők a megadott kereteken belül a legtöbb pénzt csinálni, a szabályok megváltoztatása pedig nem feltétlenül vetne véget a macska-egér harcnak.

Ahogy azonban a piacnak, úgy a lakosságnak is tanulnia kell. Nem lehet mindent a gonosz, pénzorientált ingatlanfejlesztőkre kenni, hiszen ahogy korábban is elhangzott, a kereslet és a kínálat egymást hergeli a lakóparkokba. A magyar társadalomban egyelőre nincs meg a tudatosság, hogy felismerje a lakókörnyezet fontosságát – legfeljebb utólag. A probléma egyébként az agglomerációban is jelen van: a városi exodusszal nem tudott egyenlő ütemben fejlődni az infrastruktúra, és tartunk ott, hogy sem a közlekedési hálózat, sem a helyi szolgáltatások nem elégségesek.

Stiller Ákos

Csapó Balázs ezt úgy fogalmazta meg, hogy itthon még értette meg egymást a lakosság és a piac a kapitalista modellben, és el fog jönni az a pont, ahol közös víziója van mindkét szereplőnek. Hozzátette: ezt egy okos szabályozás egyébként előrelendítheti.

Megoldás tehát még nincs, de az biztos, hogy a lakóparkok városi beilleszkedéséhez idő is kell. Egy környéket a történetisége is élhetővé tudja tenni, és az sem feltétlen megoldás, ha a lakókat mesterségesen választja szét, vagy éppen rántja össze egy épület kialakítása; ezt a helyzet és az időszak nagyban alakítja. Gondoljunk csak arra, hogy a koronavírus-járvány miként formálta a viszonyunkat az otthonunkkal.

Beszélni viszont mindenképp kell róla, mielőtt ott találjuk magunkat, hogy a beruházók feláldozták a városlakókat a profit oltárán.