Mi gratulál neked, te nyert botswana lottó, küldj gyorsan bankkártya adatok, mi rakunk rá hatalmas nyeremény tied.

Nyilván sokan töprengtek már azon, hogy vajon létezik-e akkora marha a Földön, aki ilyenkor elküldi az összes bankkártya adatát a megadott botswana_national_lottery12571@gmail.com címre.

Létezik.

A legtöbb trükkös csaló természetesen ennél rafináltabb módszerekkel ér el sikereket. Egyesek aggódó nagymamákkal hitetik el, hogy a kórházban fekvő unokájuk barátjaként kérnek pénzt, mások mesés örökséggel házalva szednek rá részesedést követelő politikusokat, de akadnak olyanok is, akik párban dolgozva verik át a hiszékeny ügyészeket: a banda esze mondjuk nincstelen miniszterelnöknek adja ki magát, a kicsit lütyő társa pedig milliárdos gázszerelőnek. A technikák különböznek, de a lényeg mindig ugyanaz: a svindler sosem az, mint akinek mutatja magát, tán még a hiszékeny ügyész sem.

Aki lépre megy, ott szúrja el, hogy hisz a látszatnak. Elfogadja ténynek a csaló öndefinícióját. Az idegen az ajtó túloldalán úgy néz ki, mintha vízvezeték-szerelő lenne, azt is mondja, hogy ő a vízvezeték-szerelő, ezért beengedjük a lakásunkba, holott nincs nálunk csőtörés és nem hívtunk vízvezeték-szerelőt. Sokszor nem könnyű átlátni a szitán, de egy bizonyos kor után a gyerekek is képesek megkülönböztetni az álcát a valóságtól. Azért, mert a mogorva gondnok bácsi piros ruhát és fehér szakállat vett fel, látják, hogy ő a mogorva gondnok bácsi, és nem a Mikulás.

Persze a gyerekek azért gyerekek, mert a játék kedvéért úgy csinálnak, mintha nem tudnák, ki dörmög az álszakáll mögött. Na, de mit mondjunk arról, ha valaki felnőttként játssza el, hogy az őt számtalanszor kifosztó betörő az ajtó mögött nem is a betörő, hanem a vízvezeték-szerelő, hiszen annak nevezi magát?

Ezt a mutatványt hozta össze a Társaság a Szabadságjogért, amikor levélben szólította fel a főpolgármestert, hogy ne bojkottálja a Hír TV-t. A mondatot kiegészíthetnék azzal, hogy a nyilasokkal szimpatizáló Hír tévét, de akkor azt sugallnánk, hogy az alapkérdés szempontjából a botrányt kiváltó konkrét tudósításnak bármilyen jelentősége van.

De nincs. Az alapkérdés ugyanis nem az, hogy közhatalmat ellátó személynek kötelező-e nyilatkozatot adnia annak a médiának, amelyik közelebb érzi magához a nyilasokat az antifasisztáknál, hanem az, hogy kötelező-e nyilatkozatot adnia valaminek, ami nem is média.

Azaz muszáj-e eljátszani a hülyét, és úgy csinálni, mintha a tolvaj nem tolvaj, hanem vízvezeték-szerelő lenne?

A TASZ szerint igen. A nagyon fontos munkát végző és méltatlanul támadott jogvédő szervezet következetesen képviseli ezt a nézetet. Amikor a Momentum vezetői felkeresték az Origo szerkesztőségét, azonnal tiltakoztak az akció miatt. A közleményükkel csatlakoztak azokhoz, akik nem tartották elfogadhatónak, hogy politikusok bemenjenek egy szerkesztőségbe, ahol újságírókat vonnak kérdőre a róluk terjesztett hazugságok miatt, mert az ilyesmi a sajtószabadságot fenyegeti. Ami igaz is lenne, ha az egy szerkesztőség lenne, ahol újságírók dolgoznak.

De nem az.

Az állami propagandahivatal különböző üzemegységei nem szerkesztőségek. A kormányzati propaganda kiszervezett munkatársai nem újságírók. A propaganda tartalmának előállítása, sokszorosítása és terjesztése nem újságírás. Éppen ezért a különféle propagandaminisztériumi alakulatok (ezt hívják kormánymédiának) által közpénzből folytatott kommunikációs aktivitás semmilyen módon nem kapcsolódik a sajtószabadság fogalmához.

Azt fel lehet vetni, hogy a momentumos fiatalok egykori üzemlátogatása megzavarta az állami hivatalban folyó munkát. A főpolgármester mostani elhatározása értelmezhető egy állami szerv által kért adatközlés megtagadásaként. Egyik sem korlátozza a sajtó szabadságát.

Más lenne a helyzet, ha egy valódi kormánypárti szerkesztőséget akarna bojkottálni valamelyik megválasztott ellenzéki politikus. Az nem volna helyes. Kormánypárti alatt azt értjük hagyományosan, hogy a szakmájuk szabályait tiszteletben tartó újságírók a tevékenységük során támogatóan viszonyulnak a hozzájuk világnézetileg közel álló kormányzathoz, de ezt egyrészt szabad akaratukból teszik, másrészt nem minisztériumi eligazításokat követnek, végül nem állami pénzből működnek.

Ezzel a szerepfelfogással én nem azonosulok, mert ahhoz a kormányhoz (vagy ellenzéki párthoz) sem szeretnék támogatóan viszonyulni, amelyik világnézetileg közelebb áll hozzám, de ettől még a felvállalt kormánypártiságot lehet tisztességesen művelni a fenti feltételek teljesülése esetén. Mindebből látható, hogy a kormánypárti sajtó semmiképpen sem keverendő össze a kormányhű-, még kevésbé a kormánysajtóval. Utóbbiak csak a külsőségek szintjén hasonlítanak a valódi sajtóra, lásd trükkös csalás, de a jelmez csupán a megtévesztésre szolgál. Papírra nyomtatják, mint az igazi újságot, olvasható a monitoron, mint egy igazi hírportál, de csak azért, amiért a betörő csőfogót tart a kezében.

A TASZ tisztában van azzal, hogy mi a kettő között a különbség, mégis arra jut, hogy a betörőt vízvezeték-szerelőként kell kezelni. „Abból viszont, hogy a médiaszolgáltatásba ágyazott propaganda nem élvezi a sajtószabadság védelmét, nem következik, hogy a propagandának vélt médiumokat a választott közhatalom-gyakorlók szabadon ignorálhatják.”

Pedig pontosan ez következne belőle. A zavart az az ellentmondás okozza, hogy a helyi közhatalom gyakorlóira vonatkozó általános szabályokat olyan rezsimben kellene érvényesíteni, ahol a tényleges hatalom leválthatatlan és egyetlen kézben összpontosul. Az ellenzék eljátssza azt, hogy demokráciában élünk, ezért átvette néhány önkormányzat irányítását a NER-en belül. A TASZ felszólítja az ellenzéket, hogy viselkedjen szépen a vele nem barátságos médiával, úgy, mintha demokráciában élnénk, és a Hír TV nem annak a rezsimnek lenne a fegyvere, amelyik miatt a helyi közhatalom gyakorlása is illuzórikus. Emiatt nevetséges az egész.

„A közhatalom gyakorlói a közvélemény tájékoztatása során kötelesek tiszteletben tartani az egyenlő bánásmód követelményét. Ez a követelmény tiltja a médiaszolgáltatók és az újságírók közötti önkényes különbségtételt azok politikai véleménye alapján” – állítja a jogvédő szervezet, ami azonban nem jelenti azt, hogy ne kellene az újságírót az újságírónak álcázott minisztériumi végrehajtótól, a médiaszolgáltatót a médiaszolgáltatónak álcázott propagandahivataltól megkülönböztetni.

Ha másért nem, az előbbiek méltósága miatt.

A TASZ levele viszont végig ugyanazokat a fogalmakat használja az állampárt katonáira és a napi szinten a túlélésért küzdő független média leharcolt munkatársaira, akik a sajtószabadság megmaradt rezervátumait próbálják védeni a hatalommal szemben. Újságíró ez is, újságíró az is, az állásfoglalásból úgy tűnik, hogy mi itt, akik a piacról élünk, kollégák vagyunk amazokkal, akik nem. Ugyanazt a szakmát űzzük, csupán más a politikai véleményünk. Az egyenlő bánásmódra való hivatkozás azt fejezi ki, hogy azonos a státuszunk. Hát a lószart, mama.

Mára nem maradt semmink, csak az a tudat, hogy legalább nem vagyunk olyanok mint ők.