Idén ünnepeljük a rendszerváltás 30 éves évfordulóját, aminek velejárója volt a hírhedt III/III-as ügyosztály megszüntetése is. A magyar titkosszolgálat az utolsó pillanatig gyártotta a jelentéseket, de hiába volt minden pártban ügynökük, tehetetlenek voltak – erről beszéltünk Gyarmati György történésszel, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának volt igazgatójával.
hvg.hu: Meddig élt az állambiztonságban az az illúzió, hogy Magyarországon nem lesz rendszerváltás?
Gyarmati György: A Dunagate-ig, különben nem lett volna ebből az ismert botrány. (1990 januárjában derült ki, hogy az állambiztonsági szolgálatok titkos módszerekkel figyelték az ellenzéki pártokat, és ipari mennyiségben semmisítették meg az aktákat, pedig ez már alkotmányellenesnek minősült – a szerk.) Addig abban gondolkodtak, hogy az állampárt vezető szerepe megmarad, és Magyarországon csak egy olyan modellváltás lesz, ami hasonlított a kezdeti lengyel átalakulásra. Ott az első választások után az állampárt kötelezően megkapta helyek 65 százalékát.
Az állambiztonságban úgy gondolták, a szerepük és a funkciójuk bizonyos korrekcióval megmarad, így erősen rádolgoztak az ellenzéki pártokra – minden új társadalmi és pártszervezetre jutott informátor –, és tették meg a jelentéseiket az MSZMP, sőt az MSZP vezetőinek. Arra is gondot fordítottak, hogy az új sajtóorgánumokhoz az ő bizalmi embereik is bekerüljenek. Ezek ügynökök, vagy szt-tisztek voltak és fedésben dolgoztak.
hvg.hu: Ehhez új ügynököket is beszerveztek?
Gy. Gy.: Az Állambiztonsági Levéltár iratai szerint még 1989 második felében is voltak új beszervezések, de közben a szolgálatok működése nagy mértékben átalakult. Harangozó Szilveszter állambiztonsági főcsoportfőnök és miniszterhelyettes nyugdíjba ment, az új vezetés „reformokban gondolkodott.” Egyrészt elkezdték felülvizsgálni a személyi bedolgozókörüket, vagyis az ügynököket, másrészt 1989 nyarán arra adtak utasítást, nem kell erőltetni, hogy mindenki írásban adjon le jelentéseket. A szolgálatok által továbbra is készített, úgynevezett Napi Operatív Információs Jelentések egy része már ilyen „szóbeli fülesekből” állt össze.
Fontos változás volt az is, hogy megalakulása után Németh Miklós kormánya próbált eltávolodni az MSZMP vezetésétől és a parlamenttel együttműködés felé nyitott. Ez annak is volt köszönhető, hogy Grósz Károly úgy adta át utódjának a miniszterelnökséget, hogy búcsúzóul a kormányfői dolgozószobát bepoloskáztatta. Ez Németh számára egy idő után kiderült. Nincs rá bizonyítékom, de él bennem a gyanú, hogy Harangozó Szilveszter nyugdíjazása ennek következménye. Amúgy is úgy tűnt, mintha Németh igyekezett volna távolságot tartani az állambiztonsági szervektől. Az NDK menekültek ügyénél, a vasfüggöny lebontásánál látványosan mellőzte őket, a bonni nagykövettel is a Duna partján vagy a Margit-szigeten tárgyalt a menekültekről.
hvg.hu: Említette, hogy a pártokba is beszervezték az ügynököket. Ez azt jelenti, hogy mindent tudtak, ami az ellenzéknél történt?
Gy. Gy.: Ha kutatóként nézzük végig az iratokat, akkor úgy látszik, hogy szinte mindenről volt információ. De akadt több komoly probléma. Az információ feldolgozása, az illetékességi lépcsőkön való továbbítása a hivatali hierarchiában időigényes. Másrészt a szolgálatok között nagyfokú vetélkedés volt, és ezért egyszerűen nem adtak át egymásnak releváns információkat. A kutató – utólag – együtt találja meg azokat a mozaikdarabokat, amelyek a szolgálatoknak egyidejűleg a legritkábban álltak össze. S mire összeállt volna, addigra túlhaladtak rajtuk az akkoriban pörgő események. Ez nem feltétlenül slendriánság volt, hanem az intézményi struktúrából következő "hivatali vakság". Többször adódott elő ilyen helyzet 1989 nyarán például az NDK-s menekültek esetében.
Amíg a világpolitikában csak az NDK-s menekültekről beszéltek, addig egy másik menekülthullám is megindult Magyarország felé. Romániából magyarok, szászok és románok indultak el már jóval korábban és őket beengedték az országba, illetve sokan továbbindultak Nyugat felé.
hvg.hu: Erre ki adta az áldását? Az állambiztonság magánakciója volt, esetleg a Németh-kormány, vagy az MSZMP vezetése?
Gy. Gy.: Sajnos iratok nem maradtak fent erről, csak szóbeli elbeszélések alapján sikerült valamennyire rekonstruálni a történteket. A menekültek többsége nem Magyarországon akart letelepedni, hanem a vágyott Nyugaton. A nyugati határon átjutásuk a mai napig rejtélyes: szóltak nekik, hogy mikor és hol fognak félrenézni a határőrök a kiléptetőpontokon, ahonnan átmehetnek Ausztriába és nem fogják firtatni a nyugati vízumot. Azt az utasítást kapták a határőrök, ha ilyen személy érkezik a határhoz, akkor hunyják be a szemüket. A páneurópai piknikben csúcsosodott ez ki, az első 400 átlépőnek majdhogynem szalutáltak a magyar határőrök.
hvg.hu: Ki utasította erre a határőröket? Ekkor a határőrség a belügyminisztériumhoz tartozott, ahogy az állambiztonsági szervek is.
Gy. Gy.: A mai napig nem tudjuk. Talán egyszer kiderül visszaemlékezésekből, iratok nem maradtak fenn, csak szóbeli elbeszélésekből tudunk róla. Említésre érdemes viszont, hogy Magyarország a Románia felől érkezők sokasága miatt csatlakozott a menekültügyi konvencióhoz és ennek hatására lett gyorsabb-rugalmasabb az NDK-s menekültválság kezelése. A Romániából érkezők száma nem volt alacsonyabb az NDK-s menekültek létszámánál, akiket továbbengedtek az országból és a folyamat jóval hamarabb kezdődött. Mire a keletnémetek megérkeztek, itt már javában állt a bál menekültkérdésben és könnyebb is volt félrenézni a határon. Azon markáns különbséggel együtt, hogy a keletnémetek sorsa világpolitikai üggyé lett, míg a Romániából érkezőkét a külvilág jobbára provinciális-perifériális huzakodásnak tekintette: a magyarok és a románok már megint nem szeretik egymást. Következményeit tekintve sehol nem volt a berlini fal leomlásához, vagy a páneurópai piknikhez képest, így aktuálisan blokkolta az, később pedig gyorsan a hírküszöb alá esett a köztudatban. A romániai menekültkérdést végül szinte elsodorta a történelem Ceausescu bukásával.
hvg.hu: A III/III ügyosztály 1990 februárjában megszűnt. Mi lett azokkal az ügynökökkel, akiket beszerveztek pártokhoz, újságokhoz?
Gy. Gy.: Ha úgy tetszik, többségük idővel csendben kikopott a médiából. Összesen se emlékszem többre az egy napos Forró Tamás-skandalumnál. Az szt-tisztek többségének személyi dossziéiban a legrészletesebben kitöltött rubrika az volt, hogy mit csináltak ’56-ban. Közben eltelt több mint harminc év. 1989 után a legtöbbjük már a nyugdíjkor környékén járt. Éltek is vele, s akkor még nem szóltunk az ekkoriban megszaporodó korkedvezményes nyugdíjazás lehetőségéről.
A kutatások szerint 220-250 ezer embert szerveztek be a megelőző 40 év során. 1990 környékén 100 ezer ilyen beszervezési dossziénak kellett lennie (vagyis „ügynökhagyatéknak”), a levéltárba ehhez képest csak 5000 érkezett be. Sajnos nem tudjuk megmondani, hogy mennyi iratot semmisítettek meg már a rendszer regnálásának korábbi időszakában, s mennyire gyorsult ez fel, ahogy közeledett az állampárt bukása.
hvg.hu: A pártokból is kikoptak ezek a személyek, vagy ott csináltak karriert?
Gy. Gy.: Az új rendszerben tisztséget vállalóknak át kellett esni egy átvilágításon, ahol a felhatalmazott bizottság átnézhette a teljes előéletüket. Az eljárásban viszont volt egy „kiskapu”. A nem szeplőtelen előéletűek csendben távozhattak minősített posztjukról, illetve a közéletből, ami által elkerülhették, hogy a bizottság nyilvánosságra hozza ügynökmúltjukat. A ’94-es és a ’98-as választás előtt volt egy csendes lecserélődés, lemorzsolódás emiatt. Aki tehette, nyugdíjba ment, mások elmentek a privát szférába dolgozni.
hvg.hu: Viszont még 2000-től kezdve is derült ki képviselőkről, polgármesterekről ügynöki múltjuk.
Gy. Gy.: Egy-egy polgármesterről, pártprominensről, parlamenti képviselőről vagy akár miniszterről nyilvánosságra is kerülhetett ügynökterhes múltja. Azután mit láttunk? A következő választások alkalmával ennek tudtával szavaztak nekik bizalmat az urnához járulók. A politikai osztályból ebbe az információs kárpótlásba egyedül Medgyessy Péter bukott bele látványosan. Meg egy kicsit maga az átvilágítás, illetve az információs kárpótlás konstrukciója. Durva általánosítással azt is mondhatnám, hogy a magyar társadalom zöme – ez ügyben – megbocsátó volt.
Kicsit tágabban szemlélve közrejátszhatott ebben az előzmény, az úgynevezett rövid 20. század fordulatokkal teletűzdelt honi történelme. 1918 és 1990 között alig több mint hetven év telt el. Közben kilenc rendszerváltás volt Magyarországon. Ebből a korábbi nyolc vérrel és vassal zajlott: B-listázások, számonkérőszékek, népbíróságok vagy éppen tevőleges, gyilkos elégtételszerzések sorával tűzdelve, "a múltat eltörölni" vehemenciával. A legutóbbi rendszerváltás jelzői pedig: békés, kerekasztalos, alkotmányos. Ez a régi és az új együttműködési hajlamáról tudósít, vagy tudósított anno. Tetszik, avagy sem, ha elmulasztottuk, hogy forradalmat csináljunk – ítélőszékkel, kalodával, bitóval –, ennek következményeivel is számot kellene vetni. Mára a régi, államszocialista rend reprezentánsai és közrendű alattvalói is kikopóban vannak a „jelenlévő társadalom” soraiból. Ha másért nem, hát gerontológiai okokból – a természet rendje szerint.
Iványi Gábor: Boldogok, akik nem élték meg, mi lett a rendszerváltásból
