Ha a 301-es parcellába évtizedeken át kijáró, első fokon halálra ítélt Mécs Imrén múlott volna, nem öt, hanem sokkal több '56-os hőst temettek volna 1989. június 16-án, és a vállukon vitték volna a koporsókat a Parlamenttől a Hősök teréig.
1986. június 23-án megjelent a New York Times címoldalán egy cikk a 301-es parcelláról. Egy fénykép is volt azon a címlapon. Ön látható rajta Nagy Istvánnéval, harcos- és pertársa, a kivégzett Nagy József nevelőanyjával, aki mintegy bevezette Önt a 301-es parcellába. Akkor, 1986-ban azt nyilatkozta, nagyon szeretné, de nem tartja valószínűnek, hogy Nagy Imréék kivégzésének 30. évfordulóján végre tisztességesen el lehessen temetni az '56 utáni megtorlások áldozatait.
Mécs Imre: Igen, Michael T. Kaufmann neves újságíró írta. Nagy József volt az elsőrendű vádlott a perünkben. Hatunkat ítéltek halálra első fokon, másodfokon kettőnkét változtatták életfogytiglanra.
Mikor járt először a 301-es parcellában?
M. I.: 1963 nyarán az amnesztia után. Felkerestem Nagy Istvánnét, és együtt mentünk ki. Ő rendszeresen kijárt. A perünkben egy napon kivégzett és eltemetett bajtársaink hozzátartozóival. Csak azt tudták, hogy van négy sír, ezekben vannak az ő szeretteik. Azt nem tudhatták, hogy melyikben melyiküké. A négy sírt elosztották, kijártak, vittek virágot, amelyeket aztán gyorsan elgereblyéztek onnan. Akkor oda csak szemetet vittek, alig járható út vezetett oda.
Rendszeresen kijárt?
M. I.: Úgy félévenként
Hányan tudtak erről?
M. I.: Akik rabok voltak, tudták, de csak néhányan mentünk. Nagy néni óvott engem attól, hogy túl sokat kijárjak.
Ő volt az, aki a fia koporsóját szállító lovaskocsit lopva követte a temetőbe?
M. I.: Igen, adott pénzt is a sírásóknak.
Tudta, melyik napon végzik ki?
M. I.: Igen, előző nap este még el tudott búcsúzni tőle.
Volt olyan sír, amelyről lehetett tudni, hogy ki van benne?
M. I.: Az 1989-es exhumálásig nem. Lovaskocsin vitték ki a koporsókat, lemezből összeeszkábált vackokat, aki megleste a kocsit, az sem tudta, ki van benne. Nekünk annyit mondtak a halálsoron, hogy a lábunkra kötnek egy kis kerek fémlapot. Mi azt hittük, hogy a rabszámunkat ütik majd bele, de nem. A feltárásokat kezdettől irányító kiváló Sisa doktornő kitalálta, hogy a pénztárnaplót fogják használni, mert az az egyetlen iromány, amelyet a börtönben rendesen vezetnek. Oda jegyezték be X halott temetésének költségeit, és ahányadik sorba beírták, azt a számot ütötték bele a fémlapba.
Ön javasolta 1989-ben, hogy ne csak a Nagy Imre-per prominens áldozatait exhumálják és temessék el, hanem többeket, hogy a mártírok különféle csoportjai együtt legyenek.
M. I.: Amikor Németh Miklós miniszterelnökkel tárgyaltunk, akkor is elmondtam, nem szül jó vért, hogy csak prominens embereket temetünk. (Nem akartam azt mondani, hogy csak kommunistákat.) A forradalomra jellemző volt a rengeteg egyszerű munkásember részvétele. Az ügyeket intéző igazságügyminiszter-helyettes azt mondta, hogy ezt már nem lehet megvalósítani. Akkor pedig azt kértem, hogy legyen ott egy üres koporsó, amellyel jelképesen őket is el lehet temetni. Ezt a koporsót sajátította ki a beszédében Orbán Viktor, mondván, hogy az ő nemzedékük jövője van abban.
De Ön elmondta a beszédében, hogy „az üres koporsó 90-100 olyan társamnak az emlékét őrzi, akit személyesen ismertem, akivel a poklok tornácán együtt ültünk”.
M. I.: És amikor a beszédem végén felszólítottam a gyászoló tömeget, hogy fogják meg egymás kezét, mondtunk egy majdhogynem imaszöveget minden áldozattá vált társunkért.
Emlékszem, akkor én kínosan feszengtem. Nem éreztem magam beleillőnek egy ilyen kvázi imaközösségbe.
M. I.: Ennek az összekapaszkodásnak volt előzménye. Amikor 1956. október 23-án a Műegyetemről elindultunk a tüntetésre, a fiatal alezredes, Marián István, aki vezetett minket, azt mondta, karoljunk tízesével egymásba, nehogy a szélsőbalosok közénk vegyüljenek, lássák, hogy együtt vagyunk, egyek vagyunk. Ez az összekapaszkodás, amire én ott felszólítottam, azt jelképezte, hogy 1956-ban a társadalom minden osztálya és rétege együtt volt, részt vett a forradalomban. Azok is, akiket látszólag kedvezményezett a rendszer. Az emelvényről nem érzékeltem, mi történik a tömegben hátul, de most láttam a filmfelvételeken, hogy hátul az emberek feltartották a kezüket, úgy kapaszkodtak össze, és tényleg belelkesedtek.
Önnek mi volt az álláspontja a helyszínről folyó vitában? Arról, hogy szabad-e kivinni a temetést a temetőből, a Hősök terére?
M. I.: Nekem az volt a véleményem, hogy induljunk el a Parlamenttől. Onnan menjünk a Hősök terére, végig a városon, és vigyük a vállunkon a koporsókat. Ahogy egykor Kossuth Lajost vitték. Amint ezt kezdeményeztem, másnap az Andrássy út végén felszedték az úttest fakockáit, hogy semmiképp ne lehessen nagy menettel arra haladni.
Göncz Árpád mesélte egy interjújában, hogy a temetés előtt két nappal Vásárhelyi Miklóssal ültek egy cukrászdában, és odament hozzájuk egy asszony: „Lángoló arca és túlfűtött tekintete még ma is előttem van. Nem tudom, honnan ismert. Azt mondta: 'Nekem megölték az apámat, megölték az anyámat. Ha holnapután vér fog folyni, az isten verje meg magukat, az isten verje meg magukat, az isten verje meg magukat...' Mindannyiunkban benne élt ez a félelem.” Önben mennyire élt ez a félelem, és mennyire látta másokon?
M. I.: Bennem nem volt ilyen félelem. Másokban volt, tudom, Vásárhelyi Miklós is kiabált velem a TIB (Történelmi Igazságtétel Bizottság) ülésén, hogy "Te azt akarod, hogy megint vér folyjon". Én tudtam, hogy nem olyan a helyzet. De június 16-án reggel, amikor elindultam a temetésre, akkor valóban szorongtam. Addig nem. Rajtam akkor jött ki. Aztán, amikor láttam azt a hatalmas tömeget, arra gondoltam, ha csak két hőbörgő ember elkezdi csinálni a cirkuszt... De ez is fölösleges szorongás volt. Engem kifejezetten meghatott, hogy mennyire méltóságteljesen gyászoltak az emberek.
Egyeztették vagy megmutatták egymásnak a beszédeiket?
M. I.: Nem. Én például a magamét előző nap, késő este írtam meg.
A szónokok közül hárman is a Szabad Demokraták Szövetsége Országos Tanácsának tagjai voltak. Három prominens 56-os, Nagy Imre vádlott-társa Vásárhelyi Miklós és két életfogytiglanos, Göncz Árpád és Ön. Volt a beszédekről valamilyen megbeszélés az SZDSZ-ben?
M. I.: Nem, nem is jutott az eszünkbe.
Orbán Viktor azt nyilatkozta, hogy a Fideszben a választmány szavazott arról, hogy ki beszéljen, meghatározták a beszéd jellegét, irányát, ő ahhoz tartotta magát.
M. I.: Volt egy ilyen érzelmi fellobbanás a körünkben, hogy beszéljenek a fiatalok is. Itt vannak ezek a kedves, okos fideszes fiatalok, akkor valamelyest a mi ifjúsági szervezetünkként néztünk rájuk. Azt hittem, hogy Fodor Gábor beszél majd, de ő azokban a napokban egy másik eseményen beszélt.
Előző napon a Fő utcai börtön előtt, az emléktábla felavatásán. De mi lehetett az oka annak, hogy Orbán Viktor beszédéből lett botrány, holott Rácz Sándor sokkal határozottabban követelte a szovjet csapatok kivonását.
M. I.: Ebben egyebek mellett biztosan dramaturgiai szerepe volt a beszédek között eltelt időnek is. Az emberekben a téren egyszerre volt felszabadultság és szorongás. Volt valami bizonytalanság bennük, hogy itt most mi van, vagy mi van inkább. Temetés, amelyhez a csend illik, vagy demonstráció, ahol lehet tapsolni, ovációzni. Az én beszédem végén is volt már egy kis taps, de az emberek fokozatosan lazultak föl, és a végére már egy demonstráció résztvevőiként reagáltak. Orbán fiatal volt, harsány volt, őt már egy felszabadult tömeg fogadta. Ez tehát egy ellazulási folyamat volt. Orbán öncélú beszédet mondott, Rácz Sándor beszéde határozottabb volt, és a személyiségének is erősebb volt a hitele, hiszen ő valóban a vezéregyéniségek egyike volt '56-ban. Jómagam pedig azt mondtam: Itt az ideje, hogy a Szovjetunió magára találó, magára ébredő népei ítéljék el a Szovjetunió akkori beavatkozását. Három év múlva beteljesültek szavaim, amikor a Szovjetunió felbomlása után Oroszország régi-új elnöke, Jelcin az első szabad országgyűlésünkön bocsánatot kért az 56-os agresszióért.
Miként érzékelte a temetés utóhatását?
M. I.: Addig Fejti György meg a többi pártember mondogatta nekünk, hogy titeket nem választott meg senki, kinek a nevében léptek ti föl? A temetés után ezt már nem mondták. A temetés, az azon részt vett tömeg hitelesítette, legitimálta az ellenzéket. Úgy is mondhatnám, a halottak megsegítettek minket.
A TIB-ben milyen volt a reakció Orbán beszédére?
M. I.: Vegyes. Volt, akinek tetszett, volt, aki azt mondta, ez egy veszélyes akarnok. Nekem az volt a véleményem, hogy a politikai érdekeiért kihasználta az alkalmat.
Rockenbauer Zoltán, aki Deutsch Tamással együtt a Fideszt képviselte a temetésben közreműködő ellenzéki szervezetek bizottságában, azt írja a Politikai Évkönyvben, hogy a TIB csak a technikai teendőket hagyta erre a bizottságra, az érdemi kérdésekben nélkülük döntöttek.
M. I.: A TIB akkor meglehetősen erős volt. Az '56-osok még sokkal egységesebbek voltak, mint később. Például azért is, mert akkor még nem jöttek haza a zavarosabban gondolkodó emigránsok. Mi, az akkori TIB-ben jól ismertük egymást, segítettük egymást, összetartottunk.
Ön hogy foglalt állást abban a kérdésben, hogy a „reformkommunisták” díszőrséget állhassanak a koporsók mellett.
M. I.: Ez nekem nem tetszett. Azt még helyeselni tudtam, hogy a miniszterelnök, aki nagyon készségesen támogatta az újratemetést, ott legyen, de a többiek jelenlétének nem örültem. De azért ők sem tudták elrontani ezt a napot. Aznap este boldogan mentem haza.
(Az interjú elején említett cikket az Arcanum előfizetői magyarul itt olvashatják: https://adtplus.arcanum.hu/hu/view/Szabadsag_1986_07/?query=SZO%3D(%22M%C3%A 9cs%20Imre%22)%20AND%20DATE%3D(--1989-06-20)&pg=2&layout=s)
