Ahhoz képest, hogy első látásra – sőt második és sokadik látásra is – az európai választást a Fidesz – a már megszokott csalások (kormányzati pénzen folytatott pártkampány, szavazatvásárlás, kényszerítés, a nyilvánosság félrevezetése, satöbbi) segítségével – jelentős fölénnyel megnyerte, a propagandaminisztérium sajtótermékeknek álcázott egységei meghökkentő indulattal ugrottak neki az uniós szinten komoly erősödést felmutató, Magyarországon éppen eltűnő zöldeknek.

A szövegek természetesen ismerősek az alt-right mozgalom trolljai, a finnugor rokonságot tagadó hobbinyelvészek és a nemzetközi oltásellenes csoportok által körülhatárolt szellemi háromszögből: klímaváltozás nincs, ha netán van, akkor független az emberi tevékenységtől, ezért az egész klíma-blabla csupán az elit csele, ami nem szól másról, minthogy valakik sok pénzt akarnak keresni, fideszes változatban: a migrációt próbálják leplezni.

Bár a kormánytól eleve nem áll távol, hogy a racionalitás, az értelem és a tudományosság elleni támadást bátorítsa vagy levezényelje – tulajdonképpen az a furcsa, hogy a klímaváltozással kapcsolatos alternatív tények vizsgálatára eddig még nem hozta létre a Nemzeti Klímaszkeptikus Tudományos Központ és Tornaklubot az Akadémia éves költségvetésének megfelelő összegből és valamelyik már majdnem közepesen tehetségtelen, de magát mellőzöttnek érző futóbolond irányításával –, az azért mégis meglepő, hogy az összes konfliktus elől a környezetvédelembe menekülő köztársasági elnököt hozzák abba a kellemetlen helyzetbe, hogy ezentúl még a kedvenc témájában (vö: „a civilizációnk jövője a tét”) is úgy kell lapítania, mintha éppen a legidősebb magyarországi erdőt vágnák ki a Bükki Nemzeti Parkban, vagy a József Nádor téri fákat a miniszterelnök veje, a Balaton-partiakat pedig a helyi polgármester fia kedvéért.

Jobban belegondolva mégsem meglepő. Tudományos alapon ugyan kínos elutasítani a globális felmelegedés elleni fellépést, de politikai szempontból jól érzett rá a veszélyre az állampárt. Mindjárt kiderül, hogy miért.

Mindenekelőtt érdemes tisztázni, hogy a Fidesznek nem világnézete van, hanem kommunikációs stratégiája. A kettő nem ugyanaz. A nem szabadrablásra létrejött pártoknál a világnézet kronológiailag és fontosságát tekintve is megelőzi a kommunikációs stratégiát. Utóbbit azzal a céllal hozzák létre, hogy segítsen az előbbi érvényesülésében. Röviden: azért akarnak hatalomra kerülni, hogy megvalósítsák azt, amit a közjóról gondolnak.

Persze a gyakorlatban mindig eljön az a pillanat, amikor a kommunikációs megfontolások ütköznek a világnézettel, ilyenkor kisebb-nagyobb megalkuvásokkal természetesen, de a pártvezetés úgy csinál, mintha ragaszkodna a közös elvekhez, a párttagság viszont megpróbálja rá is kényszeríteni erre. Különben feltennék maguknak a kérdést: mégis mi a bajszos szarnak vagyunk együtt, ha nem hiszünk semmiben. Egy konzervatív párt például arra a meggyőződésre épül, hogy a történelem folyamán felhalmozódó tudás és a megörökölt intézményrendszer (amely ennek a tudásnak a hordozója) önmagában érték, ezért minden felfordulást kerülni kell, az elengedhetetlen változásokat csak óvatosan és fokozatosan szabad végrehajtani. Ha ebben a hitben nem osztoznak, akkor ők nem konzervatívok. Világnézet és tagság nélkül még az is elképzelhető, hogy egy konzervatívnak nevezett párt permanens forradalmat hajt végre, melynek során szakít a legnemesebb hagyományokkal és lerombolja a legfontosabb intézményeket, többnyire az ötlet megszületését követő 24 órán belül, időnként visszamenő hatállyal.

Az ilyen szerveződések a hatalmi céljukhoz rendelnek kommunikációs eszközöket, amely hol liberális, hol polgári, hol plebejus, hol keresztény értékek hangoztatásával jár együtt, amit megkönnyít, hogy a társutas értelmiség az összes fordulathoz maximális átéléssel alkalmazkodik.

NEandeR

A Fidesz kommunikációs stratégiája az emberek ősi, biológiai ösztöneire épít. A világ két részből áll: vagyunk mi (a törzs) és van a minket fenyegető ellenség (mamut, másik törzs, rezsidémon, bevándorlók, Soros György). A túlélésért ádáz harcot vívunk a külső erőkkel és a természettel. Örökké félünk, napi élményünk a rettegés. Éppen ezért a legfontosabb közösségi (azaz politikai) cél: a törzs megvédése. Minden más ezután jön. A harc áldozatokkal jár, ha a életben maradásunknak az az ára, hogy a törzsfőnök néhány év alatt az egész paleolitikum leggazdagabb előembere lesz, akkor azt is tudomásul vesszük.

Ez a struktúrája a Fidesz valamennyi kampányának: félelem–védelem–kollektív cselekvés. Utóbbi abban nyilvánul meg, hogy elmegyünk a minket védő törzsfőnökre szavazni.

Ebbe az idillbe zavarhat bele a klímaváltozás. Miért? Mert a klímaváltozás és az ellene való küzdelem nagyon hasonló szerkezetű kommunikációs teret állít elő, mint a migránskampány. Ugyanúgy külső fenyegetéssel nézünk szembe, amit csak kollektív cselekvéssel tudunk elhárítani. Alapélményünk a félelem, az egész emberiség sorsa múlik rajtunk. Nem számít, hogy mit gondolunk a társadalmi igazságosságról, az oktatásról, az adórendszerről, ezek mind másodlagosak a globális felmelegedés ügyéhez képest.

A hatalmas tömegekben felénk tartó arctalan bevándorló tömeg pont olyan, mint az egyre közeledő klímakatasztrófa, amely az egész civilizált életünket megsemmisítheti. A zöldek kampánya nem tartalmában és morálisan, de szerkezetében és hatásmechanizmusában nagyon hasonlít ahhoz, amit a Fidesz évek óta csinál. Előhozza az ősi félelmet, identitást ad, közösségé formál, és a fenyegetéssel szembeni összefogásra sarkall.

Ezért ugrottak neki a NER házi raptorjai a zöld mozgalomnak. A rettegés piacán a Fidesz nem tűr konkurenciát.

Ráadásul a globális szintű végveszély erősebb kártya a pakliban, mint egy lokális migránskaraván, az emberiség megmentése még a nacionalizmust is üti. Fontos különbség továbbá a két narratíva között, hogy klímaváltozás tényleg van, Magyarországra betelepülő migránsok viszont nincsenek. A Fidesz a valósággal szemben kampányol, kétségkívül bámulatos eredménnyel, de nem lehetnek biztosak abban, hogy a fiktív migránsok miatti szorongást nem nyomja majd el a valóságos természeti csapásokat övező kétségbeesés, noha nyilván megpróbálkoznak majd azzal, hogy azokat is Sorosra fogják – a magyar nép realitásérzékéből kiindulva, nem biztos, hogy a siker minden reménye nélkül. Azért biztos, ami biztos, már most elkezdték a majdani ellenfél lejáratását.

Mert Magyarországon, ahova a különféle eszmék és cukros üdítőitalok amúgy is jó pár éves késéssel szoktak megérkezni, a zöld tematika egyáltalán nem befolyásolta a választást. Az ellenzéki szavazó az Orbán-katasztrófától és nem a klímakatasztrófától fél.

Részben ez magyarázza az LMP kudarcát. (Ennek elemzése nem erre a cikkre tartozik, de mivel az előbbi megjegyzés azt sugallhatja, hogy külső körülmények vezettek az önfelszámoláshoz, annyit mindenképpen rögzíteni kell, hogy az a szervezet, amelyik fél éven át azt hirdeti, hogy a miniszterelnök jelöltje a legalkalmasabb személy az ország vezetésére, akire nyugodtan rábízhatjuk a jövőnket, majd a választás másnapján etikai vizsgálat alá vonja őt és meghurcolja, az nem párt, hanem jakobinust játszó hülyegyerekek gyülekezete, akik méltán kerülnek át a civil szervezeteknek abba a halmazába, ahol fel sem merül a másokért való felelősségvállalás. A megalakulása után az LMP-re nagyjából fele-fele arányban szavaztak a párt nélkül maradt liberálisok és a antiglobalista-antikapitalista harmadik utasok, mely két választói csoport egyben tartása nem könnyű feladat. Mégis azt látjuk, hogy a Fidesz ennél sokkal nagyobb távolságokat képes átfogni, amikor az egykori kommunistáktól a mai nyilasokig, a közmunkás nincstelenektől a svábhegyi villatulajdonosig összetereli a győzelemhez szükséges többséget. Ehhez képest az LMP vezetése éveken át háborút folytatott a saját liberális szavazói ellen, szimbolikus és tartalmi kérdésekben is naponta beléjük rúgva. Nem lehet csodálkozni azon, hogy ezek a szavazók végül annál az új pártnál kötöttek ki, amelyik egyes megnyilvánulásaiban már-már szabadelvűnek tűnik, és állítólag az l-betűs szót is használta egyszer a tükör előtt titokban.) Elkalandoztunk.

Orbanopithecus hungaricus

Térjünk vissza Orbánhoz, mert a hozzá való viszony határozza meg a magyar politikát 20 éve, és egyelőre ezen nem változtat a globális felmelegedés sem. Mivel magát antiliberálisnak és Európa-ellenes nacionalistának pozicionálja, ezért azok, akik a rendszerét gyűlölik, az ellenzéki felhozatal leginkább liberális és Európa-párti jelöltjeire szavaztak a memóriájuk hossza alapján. Akik könnyen felejtenek, a DK-ra, akik nehezebben, a Momentumra. (Ennél persze bonyolultabb a képlet, de akkor úgy érne véget a cikk, hogy elmulasztottunk egy remek alkalmat a gyurcsányozásra.)

A kormányváltáshoz előbb ellenzéket kell váltani – hangzott a szlogen az újabb kétharmad sokkja után, és ez pár napja részlegesen sikerült is. Egyedül az nem látszik, hogyan fognak a váratlanul megerősödött pártok (vagy a meggyengülők) konkrét szavazókat elhozni a Fidesztől. Matematikailag ugyanis csak úgy lehet nyerni, ha az ország több mint fele legközelebb nem a NER-re szavaz. Olyan embereket kellene elcsábítani, akik pár napja, tavaly, öt éve Orbánt választották.

És azért választották őt, mert jobbnak tartották pár napja, tavaly, öt éve az alternatívaként kínálkozó Gyurcsány Ferencnél. Simán lehet, hogy rosszul ítélik meg az egykori miniszterelnököt, de az utálatuk konstans adottságnak tűnik, amivel számolni kell. A Momentum küldetése ígéretesebb lenne, ha a liberálisoknak volna esélyük arra, hogy részeket harapjanak ki a Fidesz táborából. De nincs. Marad az, hogy a többi ellenzéki szervezet rovására gyarapodnak, ami derűs perspektíva, ám a rezsim végét nem hozza közelebb. Illetve igen, amennyiben képesek maradnak a fiatalok folyamatos befogadására, de a rendszer demográfiai alapú kinövése az elviselhetőnél tovább fog tartani.

Hát, ez elég pesszimistára sikerült a végére, kéne ide valami optimista befejezés a NER bukásáról. Mint láttuk, legkésőbb a klímakatasztrófa ezt is megoldja.