Az örökös „törvényalkotási rohanás” a kormányzó többségnek sem jó: a képviselők ma már idejük jelentős részét a frissen hozott törvények kijavítására kénytelenek fordítani. Ilyenkor azt szokták az indoklásba írni, hogy „pontosítás”. No de pontosítani azt kell, ami pontatlan. Nem lehetne eleve pontosan fogalmazni?
138 törvényt hoztak az új Országgyűlés májusi megalakulása óta, de sokszor követhetetlen, hogy miről. És kiderült: egyetlen nap alatt is lehet milliók sorsát befolyásoló döntést hozni bármiféle egyeztetés nélkül.
A legutóbbi példa a lakás-takarékpénztári megtakarítások állami támogatásának megszüntetése: a törvényjavaslatot október 15-én, hétfőn nyújtották be váratlanul. A kormánypárti többség aznap megszavazta a kivételes eljárást, másnap megvitatta és elfogadta a törvényt, amelyet a köztársasági elnök néhány óra múlva kihirdetett, így az 17-én, szerdán már hatályba is lépett. A szavazás napján történt kihirdetésre 1990 óta egyetlen példa volt: az 1992-es költségvetés, amelyet 1991. szilveszter napján kora délután fogadtak el, és – mivel akkor még nem volt internet – Göncz Árpád aláírása után a Magyar Közlönyt is azonnal kinyomtatták, hogy újév napján legyen érvényes költségvetés. Egyébként még a parlamentben egyetlen nap alatt keresztülvitt törvényeket is néhány napig vizsgálni szokta az államfő, aki a lakástakarék esetében ennyi időre sem tartott igényt.
Ebben az összefoglalásban nem térek ki az utolsó szavazási nap, december 12. részleteire. Az ellenzék eredménytelenül próbálta megakadályozni a döntéshozatalt, és lesz még vita arról, hogy érvényesek-e azok a szavazások, amelyek során a képviselő kártyájának behelyezése nélkül is működött a szavazógép, ami elvben nem fordulhatna elő. A kormánypárti képviselők önmagukban is bőven képesek biztosítani a határozatképességet, tehát nem volt szükség manipulációra, és mint a számok mutatják, nem is történt ilyen. 43 törvényt hoztak ezen a napon, és biztos, hogy a képviselők többségének fogalma sem volt, mikor miről van szó. Csak a szavazásvezénylő frakciómegbízottak figyeltek a forgatókönyv alapján.
A gyorsított törvényhozásra visszatérve, annak a története is érdekes. 1994-ben a 72%-os többséggel rendelkező MSZP–SZDSZ-koalíció tett egy gesztust a kicsire zsugorodott ellenzéknek. A házszabálytól való eltérést, aminek segítségével több időigényes lépést ki lehet hagyni, 80%-os többséghez kötötték. Vagyis az ellenzék legalább egy részének egyetértése nélkül nem lehetett rohammunkát elrendelni. A mostani többség a 2014-es új házszabályban úgy őrizte meg ezt a szabályt, hogy valójában megszüntette. Ugyanis a házszabálytól eltérni továbbra is csak 80%-os támogatottság mellett lehet, de emellett bevezették a kivételes eljárást, amely a lényeget illetően ugyanazt a gyorsítási lehetőséget takarja – és ezt a képviselők felének szavazatával lehet elrendelni! Igaz, csak félévenként négyszer.
A villámgyors törvényalkotást segíti az is, ha egyéni képviselői indítványként jelenik meg valami. Az említett lakástakarék-módosítást Bánki Erik adta be, a munkaidő-elszámolásról és a túlórakeret emeléséről szóló, nagy vihart kavart tervezetet pedig Kósa Lajos és Szatmáry Kristóf. Ezzel
elkerülik az előzetes egyeztetést, amely a kormány javaslatai esetében kötelező.
Kósa Lajos képes volt azzal védeni az egyeztetés elmulasztását, hogy hiszen egyeztetni azt lehet, amit benyújtottak és tárgyalnak, és ő ekkor le is ült a szakszervezetekkel. (Aztán nem törődött a véleményükkel.) Ezzel értelmetlennek minősítette a kormány gyakorlatát, amely már a tervezeteket közzéteszi, és ha sokszor abszurd módon rövid időt ad is a véleményezésre, de mégis a parlamenti benyújtás előtt teszi ezt meg.
Még furcsább, amikor a kormány valamelyik tagja nyújt be egyéni indítványt: Gulyás Gergely így rendeltette maga alá a Nemzeti Közszolgálati Egyetemet. Trócsányi László igazságügyi miniszter többször elmondta, hogy ez a módszer nem tetszik neki, de a jelek szerint csak mérsékelt eredménnyel tud fellépni ellene.
Az egyéni indítványok egyébként csak akkor kerülhetnek az Országgyűlés elé, ha az illetékes bizottság támogatja a tárgyalásukat. Ezt hívják tárgysorozatba vételnek. Kormánypárti képviselők javaslatát a bizottságok kormánypárti többsége mindig tárgysorozatba veszi – néha szinte olvasatlanul, pillanatokkal a benyújtás után –, az ellenzékiekét soha. 85 törvényjavaslatot dobtak így ki május óta, és ha a benyújtó frakciója jogával élve a plenáris üléstől kéri e döntés felülbírálatát, soha nem jár sikerrel.
Igaz, novemberben elfogadtak egy ellenzéki kezdeményezésű törvényt arról, hogy a rendőröktől és a katonáktól egyelőre ne vonják meg a túlórapénzt (e változtatás nélkül januártól csak szabadidőt kaphattak volna a túlszolgálatért), de ezt úgy csinálták, hogy a honvédelmi és rendészeti bizottság elutasította két ellenzéki tervezet tárgysorozatba vételét, majd nagyjából ugyanazt beadta bizottsági indítványként. Kisebb különbségek persze voltak, Kósa Lajos bizottsági elnök erre hivatkozott. De ezt meg lehetett volna oldani valamelyik ellenzéki szövegváltozat módosításával is. Nem, itt az volt a lényeg: nehogy ellenzékiek érdeme legyen az érintettek számára fontos és általuk nagyon várt intézkedés.
Május óta tizenöt 2-5 napos ülés alatt 138 törvény, ebből 12 szavazási napon az általában érdemi vita nélkül jóváhagyott nemzetközi szerződéseket leszámítva (45 ilyen volt) naponta átlagosan 11-12: ez nem csak a nagy mennyiség révén jelenti a tényleges parlamenti munka formálissá válását, hanem azért is, mert a rengeteg úgynevezett salátatörvény miatt (amelyeket, ezt tegyük hozzá az igazság kedvéért, nem a Fidesz-kormányok találtak ki) áttekinthetetlen, hogy miről van szó, és hol mi van eldugva.
„Egyes belügyi / szociális / oktatási stb. törvények módosításáról” szóló előterjesztéseket tárgyalnak úgy, hogy gyakran ugyanahhoz a korábbi jogszabályhoz két-három párhuzamosan futó tervezetben nyúlnak hozzá egyidejűleg. És az is jellemző, hogy a költségvetésen kívül, ahol kötelező a legalább 30 órás vita, minden általános vitát egyetlen nap alatt bonyolítanak le. Pontosabban egyetlen nap egy részében, egy sor más fontos téma mellett. A legterjedelmesebb, legbonyolultabb, legnagyobb súlyú dolgokat is, amilyen például a közigazgatási bíráskodás.
November 14-én, amikor ez volt napirenden, összesen 10 törvényjavaslatot tárgyaltak 12 órában. November 27-én, miután 16 törvényről szavaztak, további tíznek a vitáját zavarták le 14 óra terjedelemben. Voltak köztük rövidek, de olyan nehezek és fontosak is, mint a termőföldforgalomról vagy a munkaidő-szervezésről és a túlórakeretről szóló. Ezzel nem az a baj, hogy nincs idő felszólalni. Általában van, az kivételes eset volt, amikor Lezsák Sándor alelnök az említett Kósa-féle munkaügyi javaslat vitáját erőszakkal fojtotta el. Arra nincs idő, hogy gondolkodjanak a tárgyalt témán.
A módosító javaslatok kidolgozására és megbeszélésére nincs idő.
Különösen a 10 fő alatti kis frakciók lehetetlenülnek el, számukra már az is szinte fizikai képtelenség, hogy 14 óra hosszat 10 téma vitáját végigüljék, és részt vegyenek benne, hiszen nem tudják úgy elosztani a feladatokat, mint a nagy képviselőcsoportok.
És bár az természetes, hogy az ellenzéki javaslatok nagy részét a többség elutasítja – végül is övé a döntő szó –, az nem természetes, hogy e javaslatok elkészítésére is alig hagynak időt.
Ez 2010 előtt nem így volt: a legfontosabb ügyekre két-három hetet szántak. Egyébként az örökös rohanás, a kapkodás a kormányzó többségnek sem jó: ma már idejük jelentős részét frissen hozott törvények kijavítására kénytelenek fordítani. Ilyenkor azt szokták az indoklásba írni, hogy „pontosítás”. No de pontosítani azt kell, ami pontatlan. Nem lehetne eleve pontosan fogalmazni?
