Feltűnő különbséggel reagál a társadalom a napokban elpusztult vemhes szurikáta, illetve a Fradi-meccsen az apa gondatlanságából megsérült kisgyerek esetére.

A szurikátát földhöz csapó fiú ellen hatalmas gyűlölet gerjedt, még a BBC-t is megjárta a történet, mely szerint a kommentelők egy része a gyerek halálát kívánta, míg a hanggránátot a hatéves fia kezébe nyomó apa esete nem váltott ki különösebb visszhangot, holott a kisfiú maradandó sérülést szenvedett, a hírek szerint az egyik ujjáról két ujjperc leszakadt.

Az tény, hogy a gyerek a tiltás ellenére nyúlt be az állat ketrecébe, majd földhöz vágta az állatot, de ezt – az apa elmondása szerint – ijedtében tette, miután az állat átharapta a körmeit. Az eset után az igazgató bírálta a gyerekeket meg nem nevelő szülőket és iskolát, míg a gyerek apja szerint az igazgató nagyobbat hibázott, mikor kiabált a síró gyerekkel, amivel egy állatot helyezett egy gyerek elé.

A magyarázat erre viszonylag egyszerű. Síklaki István szociálpszichológus azt mondja, a cuki kisállatok iránti érzelmeket jellemzi egyfajta felelőtlenség.

"Ha emberről van szó, hajlamosak vagyunk reflexből az áldozatot hibáztatni, jönnek a 'minek ment oda' típusú érvek, amivel a saját felelősségünket igyekszünk lerázni, míg egy cuki kisállatnál ilyenről nincs szó, annak az ártatlansága nyilvánvaló, nem lehet hibáztatni. Minden felelősség nélkül zúdíthatjuk az együttérzésünket az állatra, amitől nemesszívűnek és érző léleknek érezzük magunkat."

Síklaki István megerősítette azt a más szakemberek által hangoztatott érvet is, hogy az áldozathibáztatással próbáljuk távolítani magunktól a másik emberrel történteket, és azzal nyugtatni vagy áltatni magunkat, hogy ilyen velünk nem fordulhat elő.

Hiába egy kisgyerek sérült meg a meccsen, a gyerek "nem egy olyan elvont ártatlanság, mint egy kis szurikáta vagy bármi egyéb állatka", ezért sem kezdődött el a korábbi mértékben az apa hibáztatása. A szurikátát megölő gyerek felé azért áradt ekkora gyűlölet, mert "boldogok vagyunk, ha valakit hibáztathatunk, nem kezdünk el mentő körülményt mérlegelni, minden indulat kijöhet" – magyarázza Síklaki.

Ugyanez látszik nagyobb méretű szörnyűségek esetén is: Síklaki azt mondja, a tévénézők jobban felháborodnak a bébifókák agyonverésén, mint hogy Damaszkuszban lebombáznak egy kórházat.

"A másik emberre, ha nem rokon, vagy egy szűk, hozzánk közel álló csoport tagja, eleve kicsit másképp nézünk. A saját és a külső csoport között van egyfajta megkülönböztetés. Nagyon leegyszerűsítve érvényesül az a gondolat, hogy a saját ember fontos, a másikból meg úgyis sok van."