Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, volt egyszer egy, a Paksi Atomerőmű két új blokkjának tervezéséért, megépítéséért és üzembe helyezéséért felelős tárca nélküli miniszter. Úgy hívták, Süli János. Ment-ment Süli János a nagy kerek erdőben, és egyszer csak elért Magyarkeszire. Hát, ha már itt vagyok, gondolta, betérek a helyi korcsmába.
Hej, lett ott nagy sürgés-forgás, hát itt van a miniszter, kiáltották egymásnak a helyiek, nosza, hozzatok gyorsan töltött pávát, kandírozott medvét, vaddisznóteát. De nem, Süli János nem kért a pompázatos terülj-terülj asztalkámból, csak leült a helyiekkel, hogy megigya az áldomást.
A magyarkesziek pedig elámultak Süli János emberségén, és kiöntötték neki a szívüket.
Süli János végighallgatta őket, egytől egyig, mindenkihez volt egy-egy jó szava:
"Megtapasztaltuk, a magyar falusi kocsma – kedden este legalábbis – csendes. Munkáról, lehetőségről beszélgetnek. Elmondtam: kinek-kinek elérhető célokat kell maga elé tűznie. Aki úgy érzi, tanuljon, amíg teheti. De nem kell mindenkinek egyetemet végezni. Egy jó szakma – az életkereseteket tekintve is – felér egy diplomával. Az a fontos, hogy boldog legyen az ember, bármit is csinál!"
A magyarkeszi emberek egy életre elraktározták szívükben ezeket a szavakat, majd hazaballagtak, és megnézték a pjongcsangi sífutóversenyek összefoglalóját.
A miniszter pedig visszaült orosz fűtőelemek illatát sugárzó hintajába, és visszarepült az orosz hitelekkel és izotópokkal tarkított univerzumába. A magyarkeszi úton a helyi kölkek még most is nézik kocsikerekeinek nyomdokát.
Talán emléktábla is lesz róla.
