„Hazaárulók kalózkodnak ebben a szegény megnyomorított országban! Cimborálnak belső és külső ellenségeinkkel! (...) Az ország színe előtt odakiáltjuk nekik, hogy látunk és szemmel tartunk minden hazaárulót (...) és a törvény teljes erejével, a föleszmélt magyarság teljes haragjával és életakaratával sújtunk le rájuk!” 1921 júliusában egyetlen éjszaka alatt öles plakátokkal szórta tele Budapestet és a fél országot az Ébredő Magyarok Egyesülete (ÉME). Az 1918 végén alakult „nemzet- és fajvédők” csoportja – miközben dísztaggá választotta az újdonsült kormányzót, Horthy Miklóst – önmagát úgymond független társadalmi szervezetnek nyilvánította. Az első években mégis dőlt hozzájuk a kormányzati pénz, ebből jutott a fentebb említett plakáttengerre is.

A hirdetőoszlopokra, házakra kiragasztott, fél méterszer egyméteres hirdetmény nem csak úgy általában hazaárulózott, néven is nevezte a „zsidó csahosokat”, illetve a velük „aljasul összejátszókat”, vagyis a legkövetkezetesebb ellenzéki politikusokat, köztük Beniczky Ödönt, Drozdy Győzőt és Vázsonyi Vilmost. A Horthy-kurzus CÖF-je, az ÉME plakátszövegezőit alighanem az késztette azonnali cselekvésre, hogy Beniczky öt nappal korábban meginterpellálta a kormányt a Duna–Tisza közén változatlanul grasszáló „különítményesek által elkövetett atrocitások” ügyében. Vagyis – a plakát megfogalmazása szerint – a megnevezetteknek „szörnyen fáj a magyar népítélet”.

Az ébredőknek plakátban sem ez volt az első (s nem is az utolsó) jelentkezésük. 1920-ból való például az a „munkás véreinket” megszólító figyelmeztető-felvilágosító üzenet, amely – általánosítva – illusztrálja, hogy a munkásvezérek kemény tekintete, magyaros bajsza csak álarc, ott vigyorog-vicsorog mögötte a zsidó. Az „álarcos idegen” toposza a következő években még többször is visszaköszönt. A legmeglepőbb talán az, hogy valamikor az 1930-as évek elején a szélsőjobboldali diákok szervezete, a kormányzat által már szűkmarkúbban támogatott Turul – ha nem is plakát-, hanem csupán röplapméretben – azt állította, hogy a mind ellenzékibb hangú 8 Órai U jság igazi „cégére” nem a volt miniszterelnök, Bethlen István: az ő széles mosolyú, nagy fogú és cigarettázó álarcával csak egy „pajeszos” álcázza magát.

A „tipikus zsidó” gúnyrajzi ábrázolása visszanyúlik az előző századokra, ebből ugyanúgy építkezett a felvilágosultan kedélyeskedő vicclap, a Borsszem Jankó, mint a Herkó Páter című antiszemita élclap. A XX. századi, polgárosodott, mégis „összetéveszthetetlen” figurát alighanem a magyar plakátművészet megteremtőjeként emlegetett Bíró Mihály festette meg, amikor Kozma Nándor Hadimilliomosok című, 1918-as kötetének címlapját tervezte (lásd nyitóképünket). A halálból élősködő ellenszenves figura – mint a könyv reklámja – plakátnagyságban még visszataszítóbb hatást válthatott ki, s felekezeti uszítással ért fel. Ez utóbbi azonban a megrögzött osztályharcos mesternek aligha állt szándékában. Indulatait sokkal inkább a hatalmat kézben tartó népnyúzó „királyok, hercegek, grófok” ellen fordította. Az ő alkotói fénykora 1918–1919-re esik, impulzív és agitatív plakátok sora került ki a keze alól. A leghíresebb a Bitangok! Ezt akartátok? című opusa, amelyen egy hatalmas vörös ököl töri szét a háborús urak tárgyalóasztalát. Másik figyelemre méltó 1918-as munkája a Köztársaságot! című plakát. A képen a megdöntendő uralkodóban könnyű felismerni a népharagtól rettegő IV. Károlyt. Bíró kollégája, Vértes Marcell – egyebek mellett Karinthy Frigyes 1915-ös Tanár úr kéremjének első illusztrátora – pedig egyenesen a kivégzési parancsot személyesen vezénylő katonacsákós őfelségében találja meg a világháború első számú bűnbakját.

Noha a plakátháborús csetepaték a Tanácsköztársaság leverése után újra meg újra fellángoltak (mielőtt az 1930-as évek elejére egy időre lecsendesedtek volna), a korszakban nemigen kerültek ki a méregdrága – elsősorban kereskedelmi és kulturális reklámoknak teret adó – hirdetőoszlopokra személyeket kipécéző óriásagitkák. Ezek – lejárató karikatúrák, cikkek formájában – az újságok hasábjaira szorultak vissza.

A politikai plakátolás, miközben folyamatosan radikalizálódott az 1930-as évek végére, miniatürizálódott is. „Hazaáruló vagy, ha pénzed az ellenséghez viszed!” – mutat az elegáns kalapos úriasszonyra egy ujj, az ellenség pedig a zsidóként azonosítható szatócs. Ezt a szegényesebb kivitelű miniplakátot, pontosabban röplapot a nyilaskeresztet jelképként először használó Nemzeti Front lesben álló aktivistái személyesen „kézbesítették” azoknak, akik nem röstelltek a „zsidónál” vásárolni. Szálasi Ferenc nemzetiszocialistái 1938-ban annyiban újítottak, hogy a bűnös ruhájára ragasztható (csirizzel bepiszkítható) „nyalókákat” gyártottak, rajta a megbélyegző felirattal (helyesírási hibával): „Szégyeld magad! Már megint zsidónál vásároltál!”

A kirekesztő zsidótörvények sorával állami rangra emelt antiszemitizmus plakátlenyomata 1944-re „közérdekű” hirdetményözönbe torkollt: a magyarországi zsidóság deportálásának évében nemigen akadt olyan nap, amikor a kiragasztott rendeletek ne újabb s egyre rémisztőbb megszorításokat adtak volna tudtul. Alighanem ezekre is utalt a múlt héten Izrael budapesti nagykövete, Yossi Amrani, amikor „gyűlöletet és félelmet szító”-nak nevezte a Soros-arcképes plakátolást.

A harcba küldött plakátok a világháborút követő években, a formálódó diktatúra időszakában ismét megkülönböztetett szerepet kaptak. S miközben a megbélyegzendők célcsoportja változott, a toposzok alig módosultak. A Magyar Kommunista Párt 1945-ös – Lakat alá a feketézőket! – plakátjának alakja kísértetiesen emlékeztet az első világháborús hadimilliomosra. S hogy az úgymond kiszipolyozottak pontosan értették az efféle kódolt üzenetet, arra az 1946-os pogromok kirobbanása, kirobbantása szolgál történelmi bizonyítékkal. A tanulságok levonása azonban mintha elmaradt volna, a burkolt uszításból pedig a kommunisták szövetséges-konkurens pártja, az önfeladás felé menetelő szociáldemokrácia is kivette a részét. A Marshall-tervet elutasító, 1947-es plakátjukon az „idegen tőke” uralmát a függetlenséggel állították szembe. Az arc nélküli mohó imperialista, miközben kíméletlenül tapos munkáson és paraszton, a korábbról jól ismert, évtizedeken át sulykolt módon két kézzel markolja a pénzeszsákot. Egy két évvel későbbi, 1949-es plakát pedig a „népünk ellenségeiként” felmutatott, dollárkötegekkel (és némiképp „kampós orral”) ábrázolt árulók és kémek pusztulását (képi megformálásban: puskatussal való agyonverését) szorgalmazta.

S bár a köztársaságnak, majd a népi demokráciának számtalan ellensége támadt, akiknek „hidrafejét” újra és újra le kellett vágni, konkrét személyek nemigen kerültek (plakát)kereszttűzbe. Ennek talán az is oka lehetett, hogy a nyomdák nem győzték a versenyt a nyakazókkal. 1956 után azonban némiképp fordult a kocka. A kádári propagandagépezet, miközben az 1957-es MUK (Márciusban Újra Kezdjük!) jelszóra reagálva elővette a sötétben bujkáló rémhírterjesztő ellenforradalmárt fenyegető tanácsköztársasági vöröskatona alakját, már szövögette az az évre tervezett Nagy Imre-per szálait is. Ennek keretében született egy plakátsorozat, melynek egyik darabja attól lett nevezetes, hogy hosszú idő után ismét egy konkrét megbélyegezendő személyt vett célba az „utcakép művészete”. Noha a montázsplakát a címe szerint a Nagy Imre-csoport áruló tevékenységét volt hivatott dokumentálni, gyűlöletre kijelölt arcot – a kádári időszakban utoljára – csupán az „ellenforradalom” miniszterelnöke kapott. S ő is csak rövid időre, mivel a politikai vezetés sok okból úgy döntött, hogy demonstratív tárgyalás helyett titokban lefolytatott koncepciós per után akasztatja föl Nagyot.

Személyek utcai célkeresztbe állítására a rendszerváltást követően ismét jó néhány példa akadt. A Csurka István nevével cifrálkodó Magyar Fórum című hetilap 2009-ben azzal borzolta a kedélyeket, hogy plakátszerű címlapján a miniszterelnök-jelöltként szóba hozott Surányi Györgynek – a Magyar Nemzeti Bank korábbi elnökének – fényképét a hatágú sárga csillag közepére applikálta. Három évvel később Budapest néhány kerületében Csatlakozz a Harchoz! felszólítású rajzos vadplakátok tűntek fel: az egyiken egy, bizakodva a jövőbe tekintő, Szálasi-egyenruhás figura ujjára felakasztva vonaglott a minden korábbi zsidótoposzt egyesítő pénzéhes „spekuláns”.