Éppen egy interjút nézek Eric Schmidttel, a Google korábbi vezérigazgatójával (ma a Google anyavállalatának, az Alphabetnek az elnöke). Schmidt okos, megnyerő és jól beszél, egy csomó érdekes dolog hangzik el, amire rezonál a hallgató (vállalati tanácsadóként különösen), közben elmegyek ebédelni és közben jár a fejemben néhány gondolata, pl. hogy ha az embernek van egy csöpp esze, akkor tudja, hogy folyamatosan téved, ezért jobb, ha okos, szenvedélyes, szókimondó emberekkel veszi magát körül - a saját érdekében -, minél hamarabb korrigálandó a saját hülyeségeit.

Visszajövök az ebédről, és mielőtt folytatnám Schmidtet, kinyitom a hvg.hu-t, a hazai tájékozódás öt perce, és puff... Szembejön velem AZ EMBER CIKKE, AKI MÉG SOSEM TÉVEDETT, éppen kiosztóban lévén egy momentumos tisztviselőt.

AZ EMBER stb. (=Tamás Gáspár Miklós) egy szokás szerint kelet-európai, konkrétan magyarértelmiségi stílusban arrogáns cikkben azzal oktatja Pottyondy Edinát – aki persze korábban a honi politikai novícia majdnem hasonló stílusában „érvelt” Tamás MSZP-párti opusza ellen, de hát fiatal, Istenem, amit csak azért merek felemlegetni, mert ő és társai maguk tüntetik ki önmagukat az erényességnek és a tudásnak ezzel a gyűjtőfogalmával --, szóval Tamás azzal oktat, hogy az MSZP

fő hibája, hogy – hasonlóan az európai szociáldemokrácia mainstreamjéhez – elárulta a dolgozókat, a munkanélkülieket, a szegényeket a maga ultrakapitalista, neoliberális politikájával.

Ennek ellenére kell azonban rászavazni, ha nem is olyan derűvel, mintha az MSZP a NER ellenzékének legautentikusabb és legpotensebb képviselője volna, de legalább orrbefogva, sőt mintha Tamás azt mondaná, megadva neki a kétkedés előnyét (translated from English).

Mármost Schmidt világos és érdekes, a tévedés jogát fenntartó gondalatai után Tamás zavaros és arrogáns, a tévedés jogát kizárólag másoknak fenntartó gondolatai úgy hatnak, mint.... hát a Szilícium-völgy és a Stanford után Mucsa és a helyi kocsma. Szellemileg fagyasztólag. Vérileg dettó. Az a legkevesebb, hogy az MSZP-nek annyi köze van a kapitalizmushoz (ennek legfelső, kommunista fokát, az ultrakapitalizmust nem próbálom meg dekódolni) és a neoliberalizmushoz (amelyet képzeletemben Tamás Bogár Lászlóval, Pogátsa Zoltánnal és Bayer Zsolttal együtt fog valamikor elemezni az elíziumi mezőkön végeláthatatlan terjedelemben), hogy semmi.

Az MSZP egy korrupt, etatista kulturális aberráció még magyar mércével is, ha már. Az elmúlt osztályharc (vö. tömeggyilkos rezsim) zacca. Megkísérelni leírni eszmetörténetileg vagy politológiai közhelyekben egy tévedhetetlen embernek erős ízléskárosultság nélkül aligha mehet. Aggódom. De hogy a tévedhetetlen ember tévedése („kapitalista és neoliberális”) feletti nagylelkűség legyen hivatva ellensúlyozni a NER-dagonya születésében és működtetésében való szoci részvételt – nos, ez olyan kifacsart gondolkodói praxisnak hat, hogy meg kellett írnom ezt a szösszenetet.

Tamás Gáspár Miklós szívszorító alászállása (hadd szubjektiváljam) fiatalkorom éles eszű, művelt világpolgárától a szenvedő, akontextuális magyar krakéler szintjére nekem az utóbbi harminc év egyik legnagyobb vesztesége. (Nyilván amúgy szerencsés vagyok.) Hogy méltó partnere lehet Orbán Viktornak és környezetének akár 1990-et, akár 2017-et nézzük, az – hogy is mondaná enmaga? – a kultúránk botránya. Vagy rosszabb? A tükre? Az érvelésem ad hominem jellegét bőven felülkeretezi a mindannyiunk közös vesztesége feletti gyászom.

A szerző filozófus