Nehéz év elé néznek a civilek: részesei lettek egy olyan politikai játszmának, aminek nincsenek világos szabályai, keverednek a célok és eszközök, barátok és ellenségek, az értük aggódók és a miattuk aggódók. A Fidesz rendszerében bármilyen csoportból lehet nem kívánatos szereplő, ezt bizonyította az elmúlt közel hét év: multik, bankok, közmű szolgálatók, újságírók, menekültek. A civilek mostani támadása azonban jóval többről szól, mint hogy a migránsok után új ellenségkép kellene a kormánynak. A politizáló civilek kisöprése nem célja a Fidesznek, mivel nem is érdeke.

A Fidesz-KDNP politikai stabilitását annak köszönheti, hogy eddig nem volt képes olyan politikai formáció megjelenni vagy megerősödni, ami a pártszövetség valódi kihívója lenne – és bírna az ehhez szükséges társadalmi támogatottsággal. 2010-es megválasztása óta a kormánypártok néhány kivételes hónapot leszámítva folyamatosan rendelkeznek annyi választóval, amivel egy „most vasárnapi” választáson újra parlamenti többséget szerezhetnének. A centrális erőtér logikája betölti szerepét: a kétoldali ellenzék egymással vetélkedik a második helyért, miközben a Fidesz élvezi a relatív többség támogatását.

A megosztás technikája ugyanakkor létezik egy másik szinten is, ami a másik pillére a Fidesz-KDNP választási értelemben vett stabilitásának: a vele kritikus társadalmi mozgalmak politikai-antipolitikai törésvonala. A civil és a pártpolitikai ellenzék ugyanis nagyon hasonló megosztottságban működik, mint a centrális erőtér jobb- és baloldali ellenzéke: van ugyan közös cél, olykor közös álláspont, tényleges együttműködésre ritkán kerül sor, átfogó és tartós közös cselekvésre pedig szinte semmi esély.

Évek óta látjuk, ahogy egy-egy újonnan kialakuló ellenállást a Fidesz-KNDP azonnal valamelyik – jellemzően baloldali – párthoz köt, a jogos felháborodást és érdekérvényesítési szándékot tehát csupán pártpolitikai, kormányellenes megmozdulásként akar keretezni. E stratégia működését jól jelzi, hogy az utóbbi évek több tüntetése (internetadó elleni, oktatási) kifejezetten távol akarta magától tartani a hivatásos politikusokat és témájukat pártok felett álló, nemzeti ügyként aposztrofálta. Megszámolni is nehéz lenne, hány kormányzati intézkedés elleni felhívásban olvashattuk, hogy „pártok, politikusok ne jöjjenek”, még olyan ügyek kapcsán is, amikor egyértelműen beazonosítható, hogy e pártok megszólalásai, programjai összhangban vannak a tüntetések szervezőinek álláspontjával.

Orbán Viktor és a tanácsadói pontosan tudják, hogy a Fidesz-KDNP kormányt csak a szavazófülkében lehet leváltani, az utcán nem. A 2006-2010 közötti időszak egyértelmű bizonyítéka volt annak, hogy két választás között a parlamenti többség kitart, ha ez a politikai szándék. Nem számít, ha kikerül egy hangfelvétel, ha tüntetnek az utcán, ha a társadalmi támogatottság elfogy, ha elveszítenek egy népszavazást, ha jön egy gazdasági válság, ha miniszterelnököt kell cserélni: amíg a kormánypárti parlamenti képviselők fegyelmezettek, addig nincs mit tenni, meg kell várni a választásokat.

Éppen ezért csak azok a mozgások, akciók veszélyesek a Fidesz számára, amik a 2018-as választások megnyerését fenyegetik. A Fidesznek nincs valódi többsége, ezt Orbán Viktor is tudja: az országban többen vannak azok, akik nem a folytatásra szavaznának. A menekültkvótáról szóló népszavazás megerősítette ezt: abban a speciális helyzetben az igenek, az érvénytelen voksok, valamint a tudatos és nem-tudatos otthonmaradások összességében egy Orbán akaratával szembeni eredményre vezettek. Nem teljesen önbecsapás azonban azt a népszavazást politikai sikernek nevezni: a legnagyobb politikai tömböt igenis a nem-tábor alkotta.

Az országgyűlési választásra készülő Fidesz stratégiája nem lesz más, mint ami szerint eddig politizál: a pártpolitikai erőtérben a legerősebbnek lenni. Ehhez pedig a civil szervezetek kellenek a Fidesznek. Amíg ugyanis a legkritikusabb területekhez kapcsolódó ellenállást – oktatás, egészségügy, korrupció – a civil szereplők jelenítik meg, mögöttük állnak támogatók és aktivisták, és mindezt egyik ellenzéki párt sem tudja becsatornázni, a Fidesz marad az egyetlen potens politikai szereplő.

A politizáló civilek felé pedig mindeközben folyamatosan nőnek az elvárások és a remények: egyre erősödik a narratíva, miszerint ők a valódi ellenzék, tőlük várható valódi változás – nem az ellenzéki pártoktól. Ám ez a szembeállítás, ebben a formában hamis: más célokkal, más logika szerint működő szervezeteket hasonlítunk össze. A civilek példamutatóan jó munkát végeznek saját, szűk területükön és igen gyakran szolidárisak egymás ügyeivel, témáival. Egységes ország-társadalomképet ugyanakkor nem mutatnak, és nem kívánnak közhatalmat gyakorolni, az ahhoz szükséges legitimációt választásokon megszerezni.

Ezzel pedig visszajutunk ahhoz, miért nem érdeke a Fidesznek, hogy e politizáló civil mozgalmak eltűnjenek. Sőt: miért érdeke, hogy a jelenleginél hangsúlyosabb szereplői legyen a hazai belpolitikának. A Fidesz számára a legideálisabb helyzet, ha az önmagukkal-egymással vetélkedő-veszekedő balliberális pártok és Jobbik helyett a társadalom elégedetlen fele olyan szereplőkben látja a reményt és alternatívát, akik viszont elzárkóznak attól, hogy (párt)politizáljanak. Az elmúlt napok kormányzati támadása rövid távon biztosan a civileket erősítette: sokan fejezték ki szolidaritásukat, támogatásukat feléjük, és egy mellettük szóló tüntetésen is várhatóan sokan jelennek majd meg.

Akkor miért lesz mégis nehéz évük? Mert a politizálás dilemmája minden korábbinál erősebben fog megjelenni a mindennapjaikban, ráadásul két irányból is: egyre többen állnak majd a Németh Szilárdok mellé, hogy támadják e szervezetek legitimációját, finanszírozását, működését, ám eközben egyre nőni fog az igény is, hogy erősebben, karakteresebben politizáljanak.

A szerző az Integrity Lab kutatásvezetője