Feltárult a kék füzet tartalma – már tudjuk, kik dolgoztak Kádár nagy egyéni produkcióján.
III. em. belépők 1957. IV. 13-tól – ez áll azon a kis, kékeslila iskolai füzeten, amelyben a XX. századi magyar történelem egyik legfontosabb perét előkészítő vizsgálati, ügyészi és operatív személyzet névsora található. A füzet tartalmát napra pontosan 58 évvel azután adta közre honlapján a Nemzeti Emlékezet Bizottsága, hogy Nagy Imrét és társait kivégezték a Kozma utca 13. szám alatti gyűjtőfogházában, a kisfogház udvarán.
A BRFK használja Nagy Imre egykori zárkáját
A 150 fős névsorban azok szerepelnek, akik 1957. április 13-ától beléphettek a Gyorskocsi utca 31. alatti épület harmadik emeletének zárt folyosójára, ahol a Nagy Imre-ügy büntetőeljárás alá vont szereplői raboskodtak. Az épület ma is áll, jelenleg a BRFK Bűnügyi Főosztálya működik itt. Harmadik emelet is van, tehát valószínűleg a zárt folyosó sem tűnt el. Ezen a részlegen őrizték Nagy Imrét és társait egészen letartóztatásuktól, 1957 áprilisától kezdve egészen a kivégzésükig.
A most megjelent listán minden belépésre jogosult neve mellett egy rövid életrajz is szerepel, szinte mindegyikben szenteltek pár külön sort annak, hogy hol volt, mit csinált az illető az 56-os forradalom alatt. A férfiak közül nagyon sokan részt vettek a forradalmárok elleni fegyveres harcban, többen a Köztársaság téri pártközpont védelmében is. Voltak közöttük, akik a harcokban megsérültek, de olyanok is, akik a forradalmárok fogságába kerültek, bár őket általában pár nap után szabadon engedték.
"Október 23-tól szolgálati helyén tartózkodott. November 1–4. között a Fő utcai börtönben tartották fogva”, vagy „1956-ban részt vett a BM központi épületének védelmében, majd a szovjet csapatokkal együtt a forradalom felszámolásában. 1956. december 5-én megsebesült” – áll az egyik életrajzban, a másikban pedig az: „1956. október 23-án és 24-én részt vett a Magyar Rádió, majd október 25. és 30. között a BM központi épületének védelmében. 1956. október 30-tól a budaörsi szovjet csapatokkal harcolt”. Ezeket némi forráskritikával kell kezelni, mert életrajzuk ezen részét maguk az érintettek állították össze, olykor kicsit „szépítve” a tényeken. Közülük szinte mindenki párttag volt már 1945-től, legkésőbb 46-tól, és sokan már a forradalom előtt a BM kötelékében dolgoztak, többen az állambiztonság állományában.
Még az állambiztonságon belül is a legmegbízhatóbb élcsapat
Krahulcsán Zsolt, a lista összeállításában részt vevő tudományos kutató szerint, ha mint homogén egészt vizsgáljuk a névsort és az életrajzokat, akkor látszik, hogy a pártvezetés és az állambiztonsági szervezet számára legmegbízhatóbb embereket válogatták össze az „élcsapatba”. A listán persze szerepel mindenki a gépíróktól kezdve az orvosokon át a bűnügyi fényképészig. Volt, aki vasesztergályosból lett a politikai nyomozó osztály alosztályvezetője, vagy bőröndösből az operatív technikai osztályának operatív beosztottja, esetleg kesztyűszabászból osztályvezető a BM III/1-es ügyosztályán. Vannak azonban olyan nevek, akik kiemelkednek a tömegből.
Letartóztatta Nagy Imrét, aztán nagykövet lett
Az egyik legfontosabb név Rajnai Sándoré, aki eredetileg is a BM Politikai Főosztályának főosztályvezető-helyettese volt. A forradalom leverése után a Kádár-kormány megbízásából irányította a forradalom vezetőinek letartóztatását. Ő tartóztatta le Romániában Nagy Imre miniszterelnököt és társait, és szállíttatta a Gyorskocsi utcai vizsgálati börtönbe, majd felügyelte a per előkészítését és lebonyolítását. Az irányításával működött a Nagy Imre-per vádlottjait kihallgató úgynevezett K-részleg. Neki az utóélete is kalandos: miután 1962-ben leszerelték, a külügyminisztériumba került. A 70-es évek végén bukaresti, 1982-től a rendszerváltásig pedig moszkvai nagykövet lett. 1992-ben Izraelbe távozott, majd 1993-ban az USA-ban telepedett le, itt is halt meg, Detroitban.
Krahulcsán Zsolt kiemeli Ferencsik Józsefet és Kapitány Istvánt is, akik Nagy Imre kihallgatói voltak. A kihallgatásról ismert iratanyagok alapján ma már jól rekonstruálható a tevékenységük, életükről azonban csak a szűkös életrajzi adatok szólnak. Kapitány például 1962-ben a koncepciós ügyek felülvizsgálata során a Központi Bizottságtól „megrovás” pártbüntetést kapott, mivel 1951-ben, a Kádár-ügy során, mint vizsgáló részt vett Losonczi Géza kihallgatásában, és „koncepciós” jegyzőkönyveket írattatott vele alá. Még ugyanebben az évben le is szerelték, életéről nem derül ki több részlet.
Ferencsik József élete már érdekesebb. Mielőtt Nagy Imre kihallgatója lett volna, 1944. augusztus 14-én behívták katonának. November elején alakulatát nyugatra vezényelték, de ő Budapesten maradt. Hamis iratokat a Prónay-féle szélsőjobboldali szabadcsapattól sikerült szereznie, ezzel vészelte át az ostromot. Miután ezt a tényt később életrajzaiban elhallgatta, 1954-ben szigorú megrovás pártbüntetésben részesítették, de ezt 1959. szeptemberben törölték. 1959. június 28-án Biszku Béla belügyminiszter a Vörös Csillag Érdemrendre terjesztette fel, mint „aki a Belügyminisztériumban kapott külön megbízatását lelkiismeretesen és eredményesen elvégezte”, de szolgálati adatlapja szerint a kitüntetést végül nem kapta meg.
Mindenki láncszem a gépezetben
Bár nem akart utólagosan ítélkezni, a tudományos kutató mégis azt mondta, hiába jóval kisebb a felelőssége a vizsgálati részlegen például orvosi ellátást biztosító vagy fotókat készítő személyzetnek, ők is alkatrészek voltak a gépezetben, és esetükben is számított a BM számára megbízható pedigré. Sokakat átvezényeltek társosztályokról, hiszen a politikai rendőrség újjászervezésének időszakában járunk, amikor jelentős hiány volt a megbízható káderekből.
Bár a Nagy Imre-per első felvonása csak 1958 februárjában, tehát 10 hónappal a letartóztatása és a vizsgálati osztály munkájának kezdete után történt meg, Krahulcsán szerint Biszku már 1957 augusztusában egyeztetett a szovjetekkel a perről. Ám Moszkva nem adott zöld utat, egy közeledő csúcstalálkozó miatt, ahol rosszul festett volna egy volt kommunista vezető elítélése. 1958 februárjában mindössze két napig folyt az eljárás, majd pótnyomozást rendeltek el. Újra a szovjet vezetés szólt közbe a nagyhatalmak csúcstalálkozója miatt. Végül júniusban alig egy hét alatt lezavarták a tárgyalást, melynek végén Nagy Imrét és társait halálra ítélték.
Moszkva nem akarta Nagy Imre halálát
Hruscsov számára az enyhülés volt fontos 1957-58-ban, elsősorban a szovjet–amerikai viszonyban, de ekkoriban zajlottak még a Jugoszláviával folyó tárgyalások is. Hruscsov pedig nem akarta elidegeníteni magától Titót. A jugoszláv pártvezér segített neki csapdába ejteni Nagy Imrét (a jugoszláv követségre ezért hívták Nagy Imrééket a november 4-ei szovjet beavatkozáskor). Erről Hruscsov és Tito Brioni szigetén tárgyalt a második magyarországi szovjet katonai offenzíva előtti napokban, 1956. november elején. Tito viszont nem tudta, hogy mi lesz Nagy Imre sorsa, és a jugoszláv vezető Brionin még nyugodtan ajánlotta Kádárt Hruscsov figyelmébe, mint aki képes lenne konszolidálni 1956 leverése után a helyzetet Magyarországon.
Tito és Hruscsov azt sem gondolta 1956 novemberének első napjaiban, hogy a jugoszláv követségen Nagy Imre megmakacsolja magát, nem hajlandó lemondani, illetve nem hajlandó a Kádár-kormányba belépni.
Még 1989-ben is elítélte volna Nagy Imrét egykori bírája
Titóval tehát 1958-ban is érzékeny volt a viszony, Nagy Imre körének pedig volt kapcsolata a jugoszlávokkal (diplomatákkal, újságírókkal) a forradalom előtt. Kivégzése az amerikai–szovjet viszonynak sem tett volna jót. A szovjetek ugyan szigorú büntetést és példa statuálását akarták vele szemben szemben a forradalom leverése után, miután látták, hogy Nagy nem hajlandó kompromisszumra – de rosszul jött nekik a kivégzés. Ez tehát aligha volt szovjet kérés, bár nyilvánvalóan Kádár erről egyedül nem dönthetett.
Így végül Kádár egy olyan pillanatot használt ki a kivégzésre, amikor a nemzetközi helyzet éppen kedvezőtlen volt a szovjet–amerikai viszonyban (1958 szeptemberében például Kína és Tajvan viszonya okozott problémát Washingtonnak és Moszkvának), a feszültségek nőttek, és Nagy kivégzése az adott pillanatban éppen nem rontott sokat a nemzetközi helyzeten.
Vida Ferenc, a Nagy Imre-per népbírósági tanácsának vezetője 1989-ben nyilatkozott először az ítéletről Borenich Péternek, a Kossuth rádió újságírójának. Akkor azt mondta, ma is elítélné a volt miniszterelnököt, de a halálbüntetést már nem szabná ki rá. 1989. július 6-án a Legfelsőbb Bíróság Elnökségi Tanácsa a legfőbb ügyész törvényességi óvásának alapján hivatalosan is hatályon kívül helyezte Nagy Imre és társainak ítéletét, s bűncselekmény hiányában felmentette őket. A tárgyaláson érkezett a hír, hogy a korábbi halálos ítéletet jóváhagyó Kádár János meghalt.
