Tamás Gáspár Miklós és Hont András véleményét olvasva meglepődéssel nyugtáztam, hogy a vasárnapi boltzár hirtelen megszüntetése ügyében alighanem egy kisebbséghez tartozom a véleményemmel. Végeredményt tekintve Tamás Gáspár Miklós oldalán áll ez a kisebbség, azonban alapvetően más irányból jut el odáig.

Szó sincs arról, hogy ne lennének fontosak a szociális szempontok. Persze, hogy azok! Amennyire azonban számon kérhető a boltzár megszüntetését forradalmi győzelemként hirdető „baloldali” pártok baloldalisága, legalább annyira a kormánypárt kiállása az ún. konzervatív értékek mellett.

„Zseniális” fogásnak tartani Orbánék kihátrálását az általuk nem is olyan rég bevezetett szabályozás mögül csak szélsőségesen „machiavellista” politikai látásmód alapján lehetséges. Persze, nem vagyok naiv és megértem, hogy kormányoldalról senki nem emlegeti fel szívesen a vélhetően épp közmunka-programra kirendelt kopasz „elitosztagosok” tündöklését a választási irodában. Kétségtelenül az elmúlt 25 év egyik legszánalmasabb húzása volt. (Hack Péter után szabadon.) És az is világos, hogy a boltzárról szóló népszavazáson elszenvedett esetleges vereség alighanem népszerűségvesztéssel és jelentős fejtöréssel járt volna a Fidesz számára.

Azonban a 2006-os választások és Őszöd óta tudjuk: a választások közötti népszerűségi mutatókért egyáltalán nem érdemes túl nagy áldozatokat hozni. És könyörgöm! Az egyébként hosszú évtizedekig Magyarországon is alapvető vasárnapi zárva tartás tényleg ennyire védhetetlen lett volna egy népszavazáson? Aligha hiszem.

A probléma sokkal inkább ott kezdődik, hogy alapvetően két alternatíva bontakozik ki Orbánék magatartásából: vagy soha nem is érdekelte őket igazán elvi szinten a zárva tartás bevezetése, vagy ha érdekelte is, a szavazatvesztéstől való félelem miatt inkább gyorsan szabadulnak tőle. Előbbi esetben ugye kérdés, hogy akkor minek (vagy kinek az érdekében) vezették be? Utóbbi esetben pedig a kormány az általa képviselt (?) elvi, konzervatív-polgári irányvonalat vágja ki a kukába. Pontosabban cseréli le üres populizmusra. Értve most populizmus alatt a szó köznapi, a demagógiával rokon értelmét. Melynek a fókuszpontjában egyetlen valami áll: a szavazatokért (és nem a szavazókért!) folytatott verseny.

Habony Árpád A Fidesz tanácsadói persze dörzsölhetik most a tenyerüket, hogy micsoda sakkjátékosok, s lehet, hogy nézegetik is gyakran online bankszámláikat egy kis prémium reményében: Talán lesz miből Ibizára utazni vasárnap! Azonban elgondolkodtató, hogy ezekkel a rövid távú húzásokkal Orbán nem éppen azt az – egyébként igenis létező – választói réteget űzi-e el/tartja-e távol/teszi passzívvá, stb., amelyen a pártja politikai súlypontjának kellene nyugodnia.

Persze, az elmúlt hat év és a jelenlegi politikai helyzet miatt – legalábbis látszólag – nincs ok kongatni a harangokat a Fidesz felett. Mégis megállapíthatjuk: 25 évvel a rendszerváltás után még mindig helye lenne egy olyan politikai tömörülésnek, amely a vitákat és az azzal járó, észszerű politikai kockázatokat felvállalva, következetesen képvisel konzervatív értékeket. Legalább úgy nagyjából.

Vasárnapi boltzár – az egyértelmű hülyeség?

A vasárnapi zárva tartásról szóló népszavazás elmaradását több okból is rendkívül sajnálhatjuk. Egyrészről éppen Tamás Gáspár Miklós volt az, aki még évekkel ezelőtt egy ATV-nek adott nyilatkozatában kijelentette: rendkívül színvonaltalanná és felszínessé vált a közéleti vita Magyarországon. Nem kell politikailag egy húron pendülnünk Tamás Gáspár Miklóssal ahhoz, hogy elismerjük, nagyon is igaza volt.

A zárvatartásról szóló vita a demokráciának éppen azt az oldalát „mozgathatta volna meg” újra, amely hiánycikké vált idehaza: nevezzük ezt társadalmi diskurzusnak. Amelynek része a vita, a párbeszéd, az érvelés. És ez még akkor is így van, ha az ellenzék (vagy egyes ellenzékiek) arra irányuló próbálkozását, hogy a zárva tartás bevezetését a „diktatúra elnyomó eszközének”, „a kegyetlen Orbán újabb zsarnoki intézkedésének” állítsa be, nevezhetjük nyugodtan szánalmasnak is.

Hont Andrással azért nem értek egyet ebben a kérdésben, és azért nem tudok ujjongani a zárva tartás eltörlésének, mert ez számomra soha nem gazdasági vonatkozású kérdés volt. Nem vagyok közgazdász, de nekem logikailag úgy kerek, hogy ha pl. egy család a nagybevásárlás és a plázázás helyett közös programot csinál, akkor azzal a kapcsolódó szolgáltató szektor erősödik. Így nem beszélhetünk kizárólag veszteségről a munkahelyek vonatkozásában.

Azonban a vasárnapi zárva tartásnak nem csak gazdasági kérdésnek kellene lennie. Az emberek életmódját a jogi szabályozás mindig képes volt befolyásolni közvetetten. Ezért jelenthet a boltzár féket egy egyre fejvesztettebben rohanó társadalomban, ahol amúgy sincs senkinek már semmire sem ideje. És nem arról szólna, hogy az emberek kötelező jelleggel járjanak hétvégén Honvéd–Fradi-meccsre, vagy hogy végre megteljenek az öreg templomok.

Magyarok vagyunk, valljuk már be, melyikünk nem ismeri a hétvégéig tartó visszaszámlálás életérzését? Amikor a barátok nagyobb eséllyel szerveznek közösen programot, vagy a családtagok végre elutazhatnak meglátogatni a szüleiket. Márpedig számomra erről szól(t) leginkább a vasárnapi zárva tartás! Arról, hogy „követelje”, legyen a Lajosnak kicsivel nagyobb esélye, hogy végre eszébe jusson, talán meg kellene látogatni végre a nagymamát az idősek otthonában, vagy meg kellene kérdezni a nagyobbik fiútól, hogy mit csinál az iskolán kívül a szabad idejében. Vagy a Marika – a pénztárgép mögött eltöltött egész hetes gürcölés után – végre el tudja készíteni azt a finom sajttortát a férjének, amit régóta tervezett. Hadd ne cizelláljam!

Nyilván lehetne jönni azzal is, hogy Európa számos országában korlátozzák hétvégén a bevásárlás, pontosabban az üzletek nyitva tartásának lehetőségét. De nem is ez a lényeges, hanem inkább az, hogy ezt miért is teszik. Németországban például az elmúlt években is készítettek felméréseket, amelyek szerint a németek jelentős többsége nem szeretné, ha az üzletek nyitva lennének vasárnap. És erre 1919 óta van külön szabályozás: az első világháború utáni katasztrófális gazdasági helyzetet és a második világháború utáni katasztrofális gazdasági helyzetet is beleértve. És az indok: az emberek vasárnapi lelki nyugalma. Ahogy a 2009-es alkotmánybírósági döntés szól: a vasárnap szolgálja az emberek „lelki emelkedettségét” („seelische Erhebung”).

Mivel éppen Németországban tartózkodom, rögtönöztem egy kis saját gyártmányú – egyáltalán nem reprezentatív – felmérést. Az általam megkérdezett németek közül kétszer annyian mondták, hogy ilyen-olyan okokból nem szeretnék, ha nyitva lennének az üzletek. Az egyik indoklás így szólt: „Maga tényleg úgy gondolja, hogy az az ember, akinek hat nap nem volt elég a dolgai elintézésére, annak egy ilyen változtatást követően majd elegendő lesz hét?" Elgondolkodtató.