Milyen adatok alapján mondja a kormány, hogy egyre többet költ az oktatásra, miközben minden hozzáférhető kutatás és statisztika ennek ellenkezőjét bizonyítja? Mire alapozza a kabinet azt a – magyar oktatáspolitikát meghatározó – tételét, hogy túl sok a diplomás az országban? Néhány kérdésünkre kedden nem kaptunk választ Palkovics Lászlótól. Most igen. De nem lettünk okosabbak.
Kedden online fogadóóra keretében adott lehetőséget Palkovics László, hogy az újságírók faggassák a felsőoktatás és a közoktatás kérdéseiről. Korábbi cikkünkben beszámoltunk a Klik nagyszabású átalakításáról, a Közoktatási Kerekasztal munkájáról, a pedagógusok sztrájkjának előkészítéséről szóló gondolatairól, ám jeleztük, hogy több kérdésre nem kaptunk választ a cikk megjelenéséig.
Egyre több pénz?
Az államtitkárság közben megküldte eddig hiányolt válaszait. Érdeklődtünk például arról a számháborúról, amely a kormány és az oktatáskutatók, illetve a „tanárlázadás” szereplői között zajlik.
Kérdésünk így hangzott: „Az elérhető adatok alapján 2014-ig folyamatosan csökkentette a kormány az oktatásra fordított forrásokat. Az OECD-országok viszonylatában Magyarország költötte 2013-ban csaknem a legkevesebbet – 5564 dollárt – egy-egy tanulónak az általános iskolától a felsőfokú oktatásig tartó útjára. Ugyanez GDP-arányosan: míg 2003-ban még a GDP 5,8 %-át költöttük az oktatásra, azóta ez folyamatosan csökkent, 2010 óta meredekebben, és tavaly már ez az arány 4% alatt volt. Ehhez képest Orbán Viktor hétfőn a parlamentben azt mondta, hogy folyamatosan több forrás jut az oktatásra. Hol vannak ezt bizonyító, hozzáférhető adatok?”
Az Emmi válaszát is szó szerint idéznénk:
„Az adatok mögött kiemelendő, hogy a GDP az elmúlt 4-5 évben növekszik, ez is befolyásolja az adott évi nominális köznevelési intézmények oktatási kiadásainak GDP-hez viszonyított arányát. Az EU-s források közül a statisztikákban egyértelműen csak azok az EU-s források szerepelnek, amelyek a köznevelési intézmény közvetlen költségvetésében jelennek meg, azok tehát nem a számítás alapjai, amelyek valamely irányító hatóság közvetlen költségvetésében támogatták a köznevelést.”
Elég nehéz értelmezni a fenti mondatokat, de megpróbáljuk. Az első mondat szerint az oktatásra fordított összeg a GDP arányában tehát azért növekszik, mert a GDP az elmúlt évben növekszik. Ez az ortodox matematika szerint nem értelmezhető, hiszen itt egy arányra kérdeztünk rá, ami attól nem változik, hogy a GDP nő vagy csökken. Azaz ha tényleg kilőne a GDP, de annak továbbra is csak a 3,9 százalékát fordítanák oktatásra, az csak nominálértékben jelentene változást.
A második mondat pedig mintha azt jelentené, hogy azok a pénzek, amelyeket nem az iskolák kaptak, az uniós statisztikákban nem jelennek meg. Tehát van egy csomó olyan forrás, amely nem az iskolákat támogatta. De akkor hova tűnt, mire fordították? – merül fel az újabb kérdés.
Végül megadták az adatok forrásait (ugye, a kérdésünk az volt, hogy milyen adatokra támaszkodva mondta Orbán Viktor, hogy folyamatosan nő az oktatási költségvetés). Az első az Oktatási Évkönyv, amelynek a 172. oldalán található ábra szerint 2013-ig folyamatosan csökkentek a költségvetés oktatási kiadásai. A másik két forrásként megjelölt dokumentum a 2014-es büdzsé, illetve a KSH költségvetési végrehajtási törvényeiről szóló adatai a kérdésünkre nem adnak választ. A Nemzeti Foglalkoztatási Szolgálat Egyéni bérek és keresetek statisztikájának a pedagóguskeresetekre vonatkozó adataiból is csak azt látjuk, hogy 2014-ben átlag bruttó 290 ezer forintot kerestek a tanárok (ami átlag nettó 190 ezer forint körül van). Az OECD adatai szerint azonban elkeserítő a magyar tanárok bérhelyzete: a 15 éve a pályán lévő magyar pedagógusok kereseténél csak a szlovák kollégáiké rosszabbak a fejlett országokban.
Tanácsot kérnének az OECD-től, de nem hisznek neki
„Az OECD nemrég megjelent Education at a Glance: OECD Indicators c. tanulmánya szerint kifejezetten alacsony a diplomások aránya Magyarországon. Ha a jelenlegi tendenciák fennmaradnak, várhatóan a magyar lakosság csupán 22 százaléka szerez alapképzésben oklevelet az élete során, doktori címet pedig csupán 0,7 százalékuk. Mindkét mutató a legalacsonyabbak között van az OECD-országok között. Ez erősen ellentmond a 'túl sok a diplomás' kormányzati szlogennek. Tervezik, hogy ellentétben az eddigi drasztikus szűkítéssel, újra szélesebbre tárják az utakat a felsőoktatás felé?” – szólt egy másik kérdésünk Palkovics államtitkárhoz.
Erre a következő magyarázatot kaptuk: „Az OECD statisztikái jól tükrözik azt a helyzetet, hogy az ezredforduló előtt a magyar társadalomban nagyon alacsony volt a felsőfokú végzettséggel rendelkezők aránya, az országos átlagban 22%-os arány a nagy létszámú, 34 év feletti generáció alacsony végzettségi mutatóira vezethető vissza. Önmagában az alapképzésben oklevelet szerzők aránya sem mutathat pontos eredményt, hiszen – más országokkal ellentétben – Magyarországon léteznek nagy létszámú osztatlan képzések (orvosképzés, tanárképzés, jogászképzés), melyek statisztikailag a mesterképzésben jelennek meg.
Az igazán jó mutatót a 30-34 évesek körében mért adatok jelentik, ez az érték Magyarország esetén 2014-ben már 34,1%-os volt (csak összehasonlításképpen Németország azonos értéke 31,4%), és az arány az utóbbi években folyamatosan javult. Ezt a mutatót vizsgálja az Európai Unió 2020-as stratégiája is. Ezzel összhangban a Fokozatváltás a felsőoktatásban című stratégia is 35%-os arányban jelöli meg a Magyarországon elérendő célértéket, ami mindössze néhány százalékkal marad el az Európai Unió 2020-ra megfogalmazott célértékétől.”
Azaz a kormány szerint nem relevánsak az OECD adatai. (Nehéz lesz így a kerekasztalra meghívott OECD-szakértőkkel tárgyalni.) Mint írják, nem is látják tehát megalapozottnak, hogy „középtávon, felmenő rendszerben csupán 22%-os lenne a felsőfokú végzettséggel rendelkezők aránya Magyarországon, hiszen az új generációk vonatkozásában ennél lényegesen magasabb értékeket mérhetünk”. Azt is hozzáteszik, hogy a 35%-os végzettségi arány megtartása érdekében kedden zárult felvételi jelentkezési időszakban is mintegy 100 ezer magyar állami ösztöndíjas hely várta a jelentkezőket, és „további lépésekre kerül sor a lemorzsolódás csökkentése érdekében”.
Az érdekelt felek „közvetlenül leképezése”
A harmadik elsőre megválaszolatlan kérdésünk az volt, hogy miért gondolja az Emmi, hogy a köznevelési kerekasztalra meghívott szervezetek képviselői valóban kompetensek a köznevelés problémáit illetően. „Nem megkérdőjelezve e szervezetek létjogosultságát, de biztos, hogy például a Katolikus Pedagógiai Szervezési és Továbbképzési Intézet, a Nemzeti Ifjúsági Tanács, a Magyar Művészeti Akadémia, a Nagycsaládosok Országos Egyesülete, a Kárpát-medencei Családszervezetek Szövetsége a legkompetensebb szereplői a magyar közoktatásnak, ők képviselik leginkább a diákokat, családokat, tanárokat?” – kérdeztük.
Az államtitkár elismerte, hogy a Köznevelési Kerekasztal tagjainak száma limitált, de hozzátette, hogy „a plenáris üléseken megjelenő 'érdekeltségi körök’ közvetlenül leképezik a köznevelési rendszerben érdekelt feleket, ’oldalakat’ (diákok, szülők, munkaadók, fenntartók, érdekképviseletek, tudomány, pedagógusképzők, pedagógus szakmai szervezetek és a Kormány képviselői)”. Illetve megjegyezte, hogy a kerekasztal tagjainak feladata közvetíteni, becsatornázni a működési területükhöz tartozó, a köznevelési rendszerben érdekelt más testületek, szervezetek, kamarák véleményét, álláspontját a kerekasztal és a munkacsoportok üléseire.
„A Kerekasztal tehát a magyar köznevelési rendszer meghatározó szereplőinek hosszú távú együttműködésére létrehozott egyeztető fórum, amelynek munkájába a tagokon és a munkacsoportokon keresztül gyakorlatilag minden köznevelésért tenni akaró szervezet bekapcsolódhat” – írta válaszában az államtitkár.
