Az esküvőjét a bombázások tették tönkre, a házukban együtt kellett lakniuk németekkel, és ott volt, amikor egy orosz katona megerőszakolt egy nőt. A második világháború egyik legnagyobb városi harceseménye volt Budapest ostroma, amely éppen hetven éve ért véget. Azokról a napokról mesélt a hvg.hu-nak egy civil túlélő.
Budapest ostroma a II. világháború egyik legjelentősebb helységharca volt: 52 napig tartott (Bécset 6 nap alatt vették be a szovjetek), és ezzel csak a Sztálingrádnál történtekhez mérhető. Fontos különbség, hogy ott a civil lakosságot evakuálták, és az oroszok készültek a harcra, míg a budapestiek jelentős része végigszenvedte az egészet. Sőt, mindennapjait tulajdonképpen az ostrom kezdetéig változatlanul élte.
Az előkészítő bekerítő hadműveletek 1944. október 29-én indultak, az ostromgyűrű a 2., 3., 4. ukrán front és az időközben átállt román csapatok részvételével december 26-ra zárult be. Innen vette kezdetét az ostrom: ebből könnyen kiszámolható, hogy a budapesti csata tulajdonképpen 108 napig tartott. Az erőviszonyokra jellemző, hogy 92 ezer magyar és német katona állt szemben a 176 ezres előrenyomuló szovjet hadsereggel.
A ma is Újbuda Szent Imre városrészén lakó Ibolya néni 91 éves lesz idén, az ostrom fiatalasszonyként érte. De már az esküvője sem volt semmi 1944-ben, amikor a ceremóniát és az ünnepi ebédet folyamatos bombázás tette lehetetlenné. A tanúk mocskosan érkeztek a templomba, később a pincébe kényszerített vendégsereg csak néha-néha tudott felszállingózni a lakásba ételért. Lakodalomról szó sem volt, természetesen a szállodába lefoglalt nászutat is törölni kellett.
A fiatalasszony Budapest ostroma idején az Eötvös Collegiumban lakott a Ménesi úton, itt húzták meg magukat ismerősök, rokonok. Később a német hadsereg katonái is. A közlegények normálisan viselkedtek, a tisztek közül viszont volt, aki szitkozódva rúgott ki egy családot a konyhából – épp Ibolyáékéből –, mert főzés közben szerették volna megfürdetni párnapos babájukat.
Meséli, hogy a német katonákat, akik menekülőutat keresve elszállingóztak a Citadellára, mind megölték. De azok sem jártak jobban, akik maradtak: az egyik nap a ház lakói dermedten látták, hogy azok, akikről úgy tudták, a Budagyöngye felé indulva próbálnak átjutni az ostromzáron, mind ott feküdtek halomra lőve a Ménesi úton. (A János kórháznál, az Ördög-árok felé valóban volt egy "menekülő útvonal", lásd keretes írásunkat.) Holtan látta Ibolya néni azt a katonát is, aki a távolléte alatt született kétéves gyerekének gyűjtött pénzt, hogy babaruhát vegyen belőle – a világháború úgy hozta, hogy soha az életében nem láthatta a kislányát.
Nemcsak a katonák estek el, fagyott lótetemeket is jócskán lehetett találni a Gellérthegyen. „Édes volt, akárhogy fűszerezték”, emlékszik vissza Ibolya néni. Éhezni egyébként csak 1945 elején éheztek, addig úgy, ahogy, de megvoltak.
Vízhez jutni már keményebb dió volt. Eleinte a Collegium területén lévő ciszternából nyertek ivóvizet, mosakodni pedig hólével tudtak. Amikor azonban a nagy kivét miatt elapadt a forrás, a mai Petőfi hídig (akkor Horthy Miklós híd) kellett elmenni, ami nem volt veszélytelen dolog, főleg egy akkor már terhes kismamának. A Ménesi úti szomszédos épületében lakó pék például nem volt szerencsés: Pestről átlőttek, amikor vízért ment, egy napig haldokolt otthonában. Volt, aki máshogy oldotta meg: az egyik közeli villa lakói igyekeztek nagyon jóban lenni a németekkel és az oroszokkal is. Volt is mindig ételük: "nagy élet volt náluk". Egyszer még téliszalámit is szereztek, de ez lett a vesztük – hamarosan szalmonellamérgezésben meghaltak, emlékezett Ibolya néni.
A Citadellán egy hadikórház működött, oda egyszer a Ménesi útiak közül felment valaki, hogy szűnni nem akaró fejfájására valami fájdalomcsillapítót kapjon. A háború döbbenetes valóságának hírével tért vissza: nemhogy fájdalomcsillapító nem volt akkor már, az orvosok érzéstelenítés nélkül végezték a végtag-amputációkat, és ha valami kis alkoholhoz jutottak, nem fertőtlenítésre használták azt, hanem a szerencsétlen szenvedőknek adták, hogy némileg tompítsák a fájdalmat.
A nyilasok a Gellérthegyen kevéssé grasszáltak, inkább terrorizálták Pestet Ibolya néni emlékei szerint. Egyszer ő is tanúja volt, ahogy a Kecskeméti úton szóváltásba kerültek valakivel, nyomban puskatussal ütlegelték, majd a nyílt utcán lelőtték. A Fehérvári úton a gettó felé terelt zsidók látványa is beleégett Ibolya néni emlékeibe. „16 éves suhancok voltak fegyverrel, mindenféle kiképzés nélkül. Féltünk tőlük, mert kiszámíthatatlanok voltak.”
A kitörés után megjelentek az oroszok. Először kozákok rúgták be a bezárt ajtót, és üvöltve követelték a karórákat. Meglepően nagy jártasságot mutattak értékbecslésében: így lett hadizsákmánnyá Ibolya férjének svájci órája, és így maradt meg a nő olcsó karórája – a szovjet sereg közkatonája megvetően dobta a földre. A férfiakat az oroszok összegyűjtötték és elvitték – napokkal később derült ki, hogy romeltakarításon vettek részt, majd egy pincébe zárták őket étel nélkül, onnan kellett menniük dolgozni. Az áldatlan állapotoknak úgy vetettek véget, hogy apránként megszöktek, igaz, címük-nevük már megvolt az oroszoknak, így időnként ismét elvitték őket dolgozni. A nők ilyenkor pár napig egyedül maradtak. Ekkor esett meg, hogy az Eötvös Collegium óvóhelyén az állapotos Ibolya a fal felé fordítva fültanúja volt, amint egy szerencsétlen lakótársát megerőszakolják.
Egy finn tanár próbált közbeavatkozni, oroszul rászólt a katonára, de fegyvert fogtak rá. Később a szovjet tisztek közül az egyik szemet vetett Ibolya nővérére. Tolmács útján közvetítette ötletét a nőnek, hogy szeretné magával vinni a Szovjetunióba. Az asszonyok megijedtek, és úgy döntöttek, szabályosan bezárják a nővért az óvóhelyre. Végül a szovjet tiszt nem jött el érte – szerencsére: nem lett volna egyszerű kikosarazni.
Hosszú heteket töltöttek az óvóhelyen, télvíz idején. Hol volt fűtés, hol nem. Gyógyszereket, vitaminokat végig nélkülöztek. „Egyszer nem veszekedetünk, összehozott minket a sors.”
(A kis keretes szövegek az http://utolsopercek.tumblr.com/ mikroblogról származnak.)
| Miért pont Budapest? |
Magyarországnak stratégiai jelentősége volt a német hadsereg számára. A Kárpát-medence a németek alpesi védekezésének előterét képezte, az itteni harcoknak fel kellett tartóztatnia a szovjeteket, amilyen sokáig csak lehetett. De a németeknek a magyar olajkészlet is létfontosságúvá vált a román kiugrást követően. A térség elvesztése további szövetségesek kiválását is magával hozta volna, így politikai okokból is fontos lett Budapest megtartása. Ezért is indítottak a németek három ellentámadást az ostrom alatt. A mai napig láthatóak épületeken háborús sérülések, becsapódás-, golyónyomok, főleg a Várnegyedben, a Parlament körül vagy a Józsefváros belső részein, ahol az épületek 90 százaléka elpusztult.
|
