„A tábor szovjet felszabadítását követően anyámat egy helyi szudétanémet család (Baudisch család) fogadta be többedmagával, feltáplálták, majd pénzzel ellátva útnak indították őket. (…) A több hétig tartó út során mindenütt támogatták őket, cseh pályamunkások pl. a saját ebédjüket osztották meg velük, miután rájuk néztek. Az élelmiszert csak jegyre áruló cseh boltban az eladó visszahívta őket, és jegy nélkül ingyen adott nekik mindenből. Anyám abból jött rá, hogy átlépték a magyar határt, hogy a vonat köré gyűlő parasztasszonyok soha többé nem adtak semmit ingyen, legfeljebb cserélni lettek volna hajlandók.”

A náci haláltáborok, köztük Auschwitz-Birkenau felszabadítását követően a túlélők ezrei indultak útnak egykori lakóhelyeikre. A sokszor csak „kalandos utazásként” emlegetett hazaút története, és különböző személyes túlélőtörténetek olvashatók tömegével A Holokauszt és a családom Facebook-csoportban. Főként holokauszttúlélők gyermekei, unokái írják a posztokat a tavaly év eleje óta működő felületen – az úgynevezett másod- és harmadgenerációsok. Leggyakrabban ehhez hasonló felütéssel: „… gyerekkoromban anyukám szinte semmit sem mesélt arról, hogy mi történt vele a koncentrációs táborokban”. Sokan a publikálók közül nem csak a szüleik, nagyszüleik túlélői történetét, de még zsidó származásukat is csak felnőttként ismerték meg. A csoport – létrehozói szándéka szerint – azért alakult, hogy szakítva „a hallgatás kultúrájával” gyűjtőhelye legyen „eddig elhallgatott vagy családi titokban maradó történeteknek, amelynek nem szabadna felejtésbe merülniük”.

A tettesek oldaláról kevesen szólalnak meg

„Amikor Szakály Sándor a kamenyec-podolszkiji deportálásokat idegenrendészeti eljárásnak nevezte, akkor merült fel bennem, hogy valahogy meg kellene szólítani az érintetteket” – magyarázta a csoport létrehozásának körülményeit az egyik alapító, Eörsi Mátyás, egykori SZDSZ-es politikus, aki Hetényi Zsuzsa irodalomtörténésszel közösen működteti a csoportot. Mint mondta, nincs sok dolguk vele: a történetek még most, lassan egy évvel az alapítás után is rendszeresen érkeznek, és noha a csoport nyitott, moderálni sem kell gyakran. A jelenleg közel 5500 tag között persze nem csak túlélők és leszármazottaik vannak, hanem nem zsidó érdeklődők, akár egykori nyilasok leszármazottai is. Eörsi szerint a tettesek oldaláról viszont egyelőre csak nagyon elvétve érkeznek történetek.

1941: magyar rabok érkezése Auschwitzba

AFP / DPA

A Holokauszt és a családom Facebook-csoport nem más, mint egy közösségi emlékhely egy közösségi oldalon, amely a személyes történetmondás (oral history) módszerével dolgozik. Ennek lényege, hogy egyéni történetek, családtörténetek tesznek tanúságot egy bizonyos történelmi esemény vagy korszak emberi (gyakran hétköznapi) tapasztalatáról. Ezek a történetek íródhatnak személyes, terápiás céllal: egy trauma kibeszélésének szándékával, de lehet a küldetésük az adott történelmi esemény közös társadalmi emlékezetének életben tartása is.

Az oral history műfajában sokszor kimondatlanul is benne van a dominánsként, hivatalosként elfogadott narratíva átírása, felülírása, megtámadása is, egyfajta alternatív történet, ellentörténet elmondása. Ennek egyik jó példája a nőtörténetírás, amely gyakran használja az oral history műfaját, hogy a férfiak által írt és dominált ’mainstream’ történelmet ellenpontozza. A Holokauszt és a családom csoport is értelmezhető egyfajta ellen-emlékezetként. Eörsi szerint a kormány emlékezetpolitikai botrányainak is köszönhető, hogy ennyire nagy számban kerültek elő az elmúlt időszakban eddig elhallgatott vagy a privát családi térben maradó történetek a holokausztról.

A "hivatalos" ellenpontozása

Mindenképpen közösségi emlékezet, és egyértelműen ellen-emlékezet is az Eleven Emlékmű projekt, amely a német megszállási emlékmű felállítására reagálva nem csak fizikai, materiális értelemben, tárgyakkal mond ellent a hivatalos emlékműnek, hanem a túlélőkkel szervezett beszélgetésekkel, az egyéni holokauszttörténetek folyamatos mesélésével is.

Tágabb értelemben a tavaly tavasszal indult Memento70 projekt is ellen-emlékezetként értelmezhető. Ennek lényege, hogy a holokauszt-emlékév programjainak megvalósítására elkülönített állami támogatásból részesülő projektek gazdái – zsidó és nem zsidó szervezetek, magánszemélyek – visszautasították a megemlékezéseikre, kutatásaikra kapott állami támogatást – ezzel tiltakozva a kormány elfogadhatatlan emlékezetpolitikája ellen. (A kezdeményezésről a szervezőkkel készített interjúnk itt olvasható.)

Ha nem is ellen-emlékezet, de mindenképpen közösségi emlékezet a Csillagos Házak projekt, amelyet az Open Society Archives (OSA) hozott létre 2014 tavaszán, hogy az ismert Budapest 100 projekt mintájára összegyűjtse azoknak az épületeknek a történetét – megint csak személyes történetmondás segítségével –, amelyekbe a budapesti zsidóságot a gettó felállítása előtt egy rendelet értelmében összegyűjtötték. A csillagoshazak.hu oldalon található közösségi térképen megjelölt házakhoz a jelenlegi és egykori lakók, a budapesti gettó túlélői vagy amatőr kutatók segítségével több száz történet gyűlt össze. 2014. június 16-án, a csillagos házakba költözés 70. évfordulóján pedig Budapest-szerte közösségi megemlékezéseket szerveztek szűkebb környezetüknek a projekthez csatlakozó önkéntesek.

Érzelmi bevonódás

„A holokauszt emlékezetével kapcsolatos botrányok nem szolgálják igazán az emlékezést, mert elvonják a figyelmet a holokauszt történetéről, és megint bezárják azt a zsidóság történetébe” – vélekedik Dombi Gábor újságíró, társadalomtörténész, aki önkéntesként Csillagos Házak megemlékezést szervezett Erzsébetvárosban, nemrégiben pedig a Klauzál téren rendezett kiállítást a budapesti gettóról. Dombi emellett az infopoly.info oldalt is szerkeszti, amely a holokauszt-emlékév eseménytörténetének követésére jött létre. Dombi a Csillagos Házak projektet tekinti az egyik legfontosabb katalizátornak a személyes holokauszttörténetek térhódításában, amelyek szerinte mindig hatásosabbak, mert sokkal nagyobb érzelmi bevonódást jelentenek. „A baj csak az, hogy nagyon sok történetet már csak mellékmondatokból tudunk összerakni, ha nem késtük le őket egyáltalán” – mondta Dombi, utalva a holokausztemlékezettel foglalkozók egyik talán legnagyobb problémájára: hogy a történteket személyesen átélők és elmesélni tudók száma egyre fogy, és a legfiatalabb holokauszttúlélő is elmúlt már 70 éves.

AFP / RIA Novosti / Fishman

A Holokauszt és a családom csoportban megjelenő történetekből eddig már kétszer szerveztek felolvasást a csoport gazdái, először a Centrál Színházban, majd később a Rumbach Sebestyén úti zsinagógában. Eörsiéknek a csoport és a benne felhalmozódó történetek esetleges kiadásával kapcsolatban még nincsenek konkrét tervei – az efféle személyes tanúságtételeknek viszont szerinte a történelemtanításban is helyük kell, hogy legyen. „Ez a csoport nem történelemkönyv, de ezekből a történetekből állnak össze a történelemkönyvek. Ha ezek megjelennek, kicsivel nehezebb lesz hazugságot írni” – mondta.