Brüsszelnek nem üzentek semmit a magyar választók, a magyar politikai elitnek viszont igen. Kérdés, hogy az megérti-e, vagy még inkább, hogy meg akarja-e érteni. A rendszerváltás utáni magyar politikai élet legkisebb részvételi aránnyal lezajlott választása ugyanis ébresztő és büntető pofonokat rejt, és akaratlanul is csapdákat állít.
A részvételi aránnyal
A magyarok tulajdonképpen nem akartak üzenni Brüsszelnek. Nem akartak tiszteletet követelni maguknak, igazából különösen eltérő bánásmódot sem kértek. Az EU-tagság e pillanatban nagyrészt éppen úgy jó nekik, ahogy van: nincs totális függés, de nincs vak elkötelezettség sem. Ez üzleti viszony, amiből mi kivesszük a jussunk támogatásokkal, külföldi munkával és tanulással, de közben vagyunk legalább annyira lojálisak is, mint úgy általában a körülöttünk élők. Ezért is történhetett az, hogy a vasárnapi részvételi arány semmiképpen sem volt alulról kilógó a régióban, sőt. Ha az euróval rendelkező szlovákok 13 százalékára gondolunk, vagy a Berlinhez például sokkal közelebb élő csehek 19,5 százalékára, szó nem érheti a ház elején.
Nem, a magyarok, ha üzentek a részvételi aránnyal, úgy a címzettek megint csak idehaza keresendők. Lehet hivatkozni szép időre, gyereknapra, bármilyen vasárnapi programra, ha valaki szavazni akart, találhatott magának rá időt és módot. Hét héttel a parlamenti választás után azonban egyszerűen nem lehet ismét választási hangulatot építeni.
Két hónapon belül kétszer meg lehet próbálni mozgósítani a népet, de a többsége egyszerűen nem mozdul. Például azért mert telítődött már maszlaggal először és még nem ürült ki, így pedig nem képes befogadni a hívó szót, vagy inkább nem akarja azt befogadni.
Helyette üzen.
Ebben az esetben például a Fidesznek, hogy egy újabb földindulás jellegű győzelemhez annyira azért nem asszisztálna. Főleg úgy, hogy azért se közvetlenül érzékelhető tét nincs, meg Európa elijesztésének gondolata sem annyira vonzó.
Meg üzen a baloldalnak, hogy érte sem látja értelmét mozdulni, hisz nem bizonyított áprilisban, és nem mutatott fel életképes gondolatot azóta sem, sőt, tulajdonképpen már követhetetlen is, hogy most pontosan mit akar. Túl persze az életbe maradáson, de az azért már kevés.
Szavaztak tehát a konformisták, akik elmentek egyszerűen azért, mert választás van, és hát ilyenkor menni kell. Szavaztak az idealisták, akik hiszik, vagy önmaguknak is megerősíteni akarták, hogy nekik egy EP-választáson ott kell lenniük, mert elveik vannak, meg Európa van, és a dimenziók, amelyekben gondolkodnak, nem Nagylaktól Szentgotthárdig tartanak.
És szavaztak az ortodoxok, akiknek nem hat, hanem egyetlen hívásra sem lett volna szükségük az Orbán-, Gyurcsány- stb. telefonautomatáktól, hiszen ők nemcsak hisznek nekik, hanem bármikor meg is vallják őket, legyen szó templomról, Békemenetről, piacról, menetelésről vagy kultúrházi fórumról.
Így jön össze ez a nagyjából 2,3 millió ember. És ha így nézzük, nem is olyan rettenetesen kevés ez.
A Fidesz-sportág űzésével
A Fidesz-Magyar Polgári Szövetség megnyerte az európai parlamenti választást, majdnem akkora fölénnyel, mint eddig legnagyobb győzelmekor, a 2009-es EP-választáson, és nagyobb különbséggel diadalmaskodott, mint a két hónappal ezelőtti országgyűlési voksolás idején. Ez mindenképpen azt mutatja, hogy a kormánypárt (és a KDNP, de ezt csak az illendőség miatt írjuk ki) rendelkezik a legszélesebb elkötelezett táborral. Egy olyan szavazóközönség áll mellette, amelyiket egy közvetlen tét nélküli (vagy csak alig átérzett téttel bíró) eseményre is mozgósítani tud, és jelenleg minden eszköze meg is van arra, hogy mozgósítson.
A centrális erőtér politikája most még egyértelműbben kedvez a Fidesznek: nemcsak az elkötelezettség, hanem az is a kezére játszik, hogy ellenfelei egymással is kibékíthetetlen harcban álló középpártok. Ebben a szisztémában a választani hajlandók szerény relatív többsége is elég hatalmas győzelmekre, és még elég lehet jó sok választáson. A Fidesz létrehozott egy Fidesz-sportágat, amelyikben értelemszerűen mindig a Fidesz nyer.
Ugyanakkor ez veszélyt is jelent Orbán Viktor pártjára. Nem lehet eltekinteni ugyanis attól, hogy a Nemzeti Együttműködésnek nevezett berendezkedés megteremtésével a Fidesz kiterjesztette a politika hatókörét az országban, ám a kiszélesített hatalom egyre szűkölő bázison áll. Már áprilisban is elmondhattuk, hogy a jobbközép tartomány 1994-ben bírt utoljára ilyen kevés támogatóval. Most kiegészíthetjük azzal a meghökkentő adattal, hogy, amikor 1998-ban a Fidesz megnyerte a választást, akkor 1.341.000 szavazattal ért 29,5%-ot, ezúttal 1.191.000 támogató 51,5%-ot jelentett. Ez jól szimbolizálja mindazt, amiről fentebb írtunk. Körülbelül akkora méretű közönség áll szilárdan a kormány mögött, mint a húsz esztendővel ezelőtt nagyon nagyot bukó, első kormánykoalíció hihetetlenül népszerűtlen konzervatív pártjai mögött fölsorakozott vereségük idején. A hagyományos jobboldal támogatása a centrális erőtérben egyelőre elegendőnek tűnik, ám nyíltabb versenyben, magas részvétel mellett nagyon kevés lenne. Orbán Viktor legfőbb támaszai az ellenfelei.
A baloldali bűnbakkereséssel
A választásnak a baloldal szempontjából volt nagyobb tétje, ám összességében itt sem dőlt el semmi, csak az, hogy a kusza helyzet még jó darabig fennmarad. A két hónapja még kormányváltóknak hívott erők egy hajszálnyival jobb eredményt értek el, mint a hazai választáson, ez mindenképpen válasz arra, hogy volt-e értelme az összefogásuknak, főleg, hogy az EP-be négy Fidesztől balra álló párt is bekerült, tehát szavazat – úgymond – „nem veszett el”. Ám a gondok is itt kezdődnek. Bajnai Gordonék relatív sikere ugyanis annak is köszönhető, hogy több kényszer-LMP-szavazó is őket választotta ezúttal, ám ők jelenleg határozottan utasítják el az MSZP-t és Gyurcsány Ferencet. Azt a Gyurcsány Ferencet, aki komolyan megerősödött, ám jól láthatóan azok körében, akik amúgy is mereven elutasítják a kormányt, a baloldal számára tehát nem megnyerendő szavazók, de innentől még jobban ragaszkodhatnak, utolsó sikereiket szolgáltató Gyurcsányhoz, aki viszont – mint említettük –, a középen állókra bír olyan hatással, hogy ők azonnal elfordulnak a baloldaltól. A Demokratikus Koalíció még egy további ellentmondást hordoz magában: programja szerint a legnyugatosabb, legliberálisabb szervezet, de a szavazatok területi eloszlását figyelve láthatjuk, hogy a tradicionális baloldali területeken – Csepeltől Borsodig – szerepelt kiemelkedően.
Ami biztos: a baloldali aktív szavazók felelőst kerestek a két hónappal korábbi kudarcért, és az áprilisi fiaskóért az MSZP-t büntették meg. A szocialisták 1990-ben szerepeltek utoljára ilyen rosszul. Több helyütt egészen apró párttá zsugorodtak, s hogy így alakult, ahhoz a szkinhed-ügytől, a pártelnök karizmájának hiányáig, és a felelősség hárításáig sok mindennek köze volt. Az tehát világos, hogy egyedüliként a Magyar Szocialista Párt került május 25. után lépéskényszerbe. Azonban a választók őket büntették, de el nem tüntették a pártot. Az MSZP még megőrizte vezető helyét a baloldalon, ráadásul szervezetileg még mindig a legerősebb, és a DK-Együtt relációban furcsamód középen található, ami taktikai lehetőséget biztosít számára. Ez pedig jó eséllyel azt is jelenti, hogy továbbra is taktikai küzdelemről fog szólni a baloldal története: a szavazók által négy részre osztott tömb összerakásáról és szétszedéséről, és kevesebb szó fog esni arról, hogy együtt is messze, nagyon messze állnak a Fidesztől.
A választás nagy mázlistája nyilvánvalóan a Lehet Más a Politika. Ha viszont a 0,1 százaléknyi szerencsefaktort kivesszük, akkor Schiffer András és szűk köre nem nyertes, hanem egyértelmű vesztes. És csak azért nem a legnagyobb, mert az ő 0,35 százalékukkal szemben a Jobbik hét hét alatt hat százalékot bukott. Ám ez az egyetlen viszonylagos pozitívum, amit felmutatni képesek. Ezen túl ugyanis vasárnap este az kiderült, hogy nemhogy hosszabb távon, de 49 nap alatt sem tudták megtartani szavazóikat. Nem sikerült még ennyi időre sem meggyőzni az áprilisban hozzájuk csapódókat, hogy ők nem csupán „jobb híján” párt, akikre akkor kell szavazni, ha valaki szavazni akar, de kedvére valót amúgy nem talál. Schiffer András április 6. után azt mondta, erős LMP nélkül 2018-ban sem lesz kormányváltás, de vasárnap óta igazából azon kell gondolkodnia, hogy egyáltalán lesz-e 2018-ban LMP. Ennyire erőtlenül, amint most mutatták meg magukat, aligha.
A Jobbik becsapásával
Bár Vona Gábor diadalittasan jelentette be, hogy a Jobbik Magyarország a második legerősebb párt lett az EP-választásokon, sokkal rosszabban szerepelt, mint az áprilisi országgyűlési választásokon. Alig harmadát (339 ezer szavazat) sikerült az egy hónappal korábban a Jobbikra leadott szavazatoknak újra begyűjtenie, miközben a választási részvételi arány csak kicsivel volt alacsonyabb a felénél. Ennél arányaiban nem csak a Fidesz-KDNP, hanem még az LMP is jobban tudott mozgósítani.
A Jobbik csak egy szétforgácsolódott baloldalhoz mérten tudott második erő lenni. Noha azt lehetett gondolni, hogy a kémügy a Jobbik-szavazókat nem érdekli, a szavazók nagy részét mégis valami otthon tartotta, Orbán Viktor pedig azt tudja mondani Brüsszelben, hogy az országgyűlési választásokhoz képest, amikor a Jobbik 20 százalék fölé került, most sikerült a politikájának a magyar szélsőjobbot 15 százalék alatt tartani: ami sok, de Európa most inkább Franciaországgal van elfoglalva. Az, hogy Vona Gábor a Jobbikot a beszédében a Fidesz váltópártjaként nevezte meg, a mostani 850 ezerrel, és az egy hónappal korábbi 1,13 millióval a Fideszénél kevesebb szavazót figyelembe véve, teljesen abszurd.
A budapesti "fordulattal”
A fővárosiak tulajdonították a legnagyobb tétet a választásnak: nemcsak azért, mert eleve itt a legnagyobb választási hajlandóság az országban, és itt a legnagyobb a baloldalnak a legnagyobb relatív támogatottsága, hanem főként azért, mert a kínálkozó alternatívák közül a DK-nak és az Együtt-PM-nek is élet-halál kérdés volt ez a választás, miközben az MSZP igazolhatta volna az országgyűlési választásokra kivívott dominanciáját az Összefogás szövetségén belül.
Ha a DK vagy az Együtt-PM bármelyike leszerepel, azzal el is tűnik, ezzel szemben végül az MSZP-nek lett a vasárnap maga az összeomlás. Mindössze a negyedik legerősebb párt lett a fővárosban, a Demokratikus Koalíció és az Együtt-PM is megverte, melyek lényegében fej-fej mellett végeztek (A DK 130 szavazattal kapott többet.) Az MSZP egyedül Angyalföldön és Kispesten tudta megverni a másik két baloldali pártot, miközben az V., VI., XII. kerületben az LMP, a VIII., a XXI, XXII és a XXIII. kerületben a Jobbik is megverte. A 23 kerületből a baloldali pártok csatájában 11-et az Együtt-PM húzott be, 10-et a DK és csak 2-t az MSZP. Ez az eredmény teljesen felülírja az alkupozíciókat mind a baloldal főpolgármester-jelöltje, mind pedig az egyes kerületi polgármesterek esetében.
Vasárnap végleg elbúcsúzhatott Horváth Csaba főpolgármester-jelölti ambícióitól, és megszűnt az a felállás is, hogy az úgymond esélyes kerületekben az MSZP állíthat polgármester-jelöltet, a nyerő szavazókörzetekben szintén az ő képviselőjelöltje indulhat.
A pálya vasárnapot követően sem tisztult, és amit eddig sem lehetett tudni, miszerint, hogyan fognak ezek a politikusok egymással zöld ágra vergődni, és hogyan fognak több szavazót elérni, és nem ugyanazt a tortát újraosztani – ahhoz most sem jutottunk közelebb, sőt.
Az EP-választásról szóló percről percre tudósításunkat itt olvashatja.
