Nagyjából 20-25 érdeklődő gyűlt össze hétfőn délután a debreceni Újkert Közösségi Házban, hogy részt vegyen az Együtt-PM és a Jobbik ifjúsági tagozatának vitáján. A rendezvény témája az európai ifjúságpolitika volt, de mivel mindkét szervezet viszonylag ismert politikussal rukkolt elő, az esemény kiváló alkalmat biztosított arra, hogy élesben is leteszteljük, mennyire működik hatékonyan a baloldali ellenzék új stratégiája, a Jobbikkal való nyílt és konfrontatív vita.

Az Együtt részéről újonnan megalakult ifjúsági szervezetük, az Y-Gen vezetője, Simándi Szelim jött el, míg a Jobbikot Farkas Gergely országgyűlési képviselő, IT-elnök képviselte. Mindketten viszonylag rutinos politikai szereplőnek számítanak, Simándi annak idején alternatív köztársasági elnök-jelöltként tűnt fel, később Milla-aktivista lett, most az Együtt-PM listájának 22. helyéről várja az EP-választást. Farkas még nála is tapasztaltabb, már 2010-ben országgyűlési mandátumhoz jutott, helyét pedig a jelenlegi parlamentben is megőrizte. A kettejük közötti rutinbeli különbség egyébként végig érezhető volt, Farkas higgadt magabiztossággal képviselte a Jobbik radikális álláspontját, miközben Simándi könnyen kizökkent egy-egy meredekebb megszólalás hatására.

A vita három fő kérdés köré csoportosult. Első körben a fiatalok munkanélküliségével, a kivándorlással, valamint a felsőoktatás visszásságaival kapcsolatosan fejthették ki véleményüket a szereplők, majd a mélyszegénység és a leszakadó térségek, társadalmi csoportok kerültek terítékre. Végül az EU-hoz való viszonyunk, és a keleti nyitás lehetőségei zárták a vitát.

„A Jobbik sok mindent mond, az egyik nap ezt, a másik nap azt”

Simándi stratégiája az első perctől nem tűnt túl kiérleltnek. A bemutatkozáskor kőkemény politikai kampánybeszédet tartott, amiben hol a kormányt ostorozta, hol azt próbálta bizonygatni, hogy az Együttnek bizony vannak önálló javaslatai, és a választási programjuk is hemzseg a fiataloknak kínált alternatíváktól. Eközben a Jobbikról kevés szó esett, egy fél mondat ugyan utalt arra, hogy a jelenlegi „kormány egyre inkább a szélsőségek felé húz”, de ez sem a vitapartner, hanem a vita tematikáját semmilyen formában nem képező kormánypártok felől közelített a kérdéshez.

Ez később is alapvető eleme maradt a beszélgetésnek: Simándi igazán kemény szavai a kormánynak, és nem Farkasnak szóltak, aki viszont könnyedén tudta eljátszani a harmadik utat és megvalósítható alternatívát kínáló politikai erő képviselőjének szerepét. Sőt, amikor arról esett szó, hogy Magyarországon igencsak káros gyakorlata alakult ki az uniós források felhasználásának, a jobbikos lazán el tudta sütni a mindig, mindenhol, minden körülmények között bevethető érvet Bajnai kormányzati szerepéről és fejlesztési miniszteri tevékenységéről is.

Simándi Szelim a kép bal szélén, Farkas Gergely a jobbikon

hvg.hu

Simándi érvei sem voltak különösebben meggyőzőek, amikor például arról beszélt, hogy a „Jobbik sok mindent mond, egyik nap ezt, a másik nap meg azt”, akkor sem támasztotta alá a mondandóját semmilyen konkrét üggyel vagy nyilatkozattal. Farkas könnyedén hárított is, mondván ez szimpla sárdobálás, és vitapartnere azért nem említ konkrét eseteket, mert ilyenek egyáltalán nem is léteznek.

„Gyurcsány nem arról híres, hogy szembenézne a saját hibáival”

A jobbikos az egész beszélgetés során igyekezett a toleráns, mások véleményére adó, azt tisztelő, valódi alternatívát nyújtó konzervatív politikus szerepében tetszelegni. A vita után, egy kérdésre adott válaszában külön ki is emelte, miszerint „mi tiszteletben tartjuk, hogy nem mindenki gondolkodik hozzánk hasonlóan”, és el tudja fogadni az övétől eltérő véleményeket is. Simándi ezzel szemben nem forszírozta a Jobbik korábbi kirekesztő szlogenjeinek felemlegetését, a beszélgetés sok esetben megmaradt a szimpla kocsmai anekdotázás szintjén, és hamar átalakult egy olyan versennyé, amelyben az a tét, hogy ki tudja nagyobb rössel szidni a jelenlegi viszonyokat, és a rendszerváltás óta regnáló kormányokat. Ebben a műfajban viszont a Jobbik közel van a verhetetlenhez, ezt el kell ismerni.

Ráadásul innen már csak egy lépés a hitelesség kérdése, ahol aztán végképp zsákutcában találja magát az egyszeri baloldali vitázó. Farkas ki is használta a ziccert, menetrendszerűen előkerült az összefogás kérdése, Bajnai korábbi pozíciója, a Gyurcsány-kormányban betöltött szerepe, a korrupciós esetek. Ilyen ingoványos talajon már nehéz a navigálás, nem csoda, hogy Simándi is inkább kétségbeesetten kapálózott, ahelyett, hogy tervszerű ellencsapásokat vitt volna be. Többször is megpróbált tisztán, félreérthetetlenül elhatárolódni például Gyurcsánytól, de hiába szögezte le, hogy ellentétben Bajnaival, a volt miniszterelnök „nem arról híres, hogy szembenézne a saját hibáival”, a válaszai inkább mentegetőzésnek hatottak, mint erős érveknek. Pedig Simándi egészen a falig elment a kérdésben, még arra is utalt, sajnálja, hogy Gyurcsány „még mindig érdemi politikai tényező” tud lenni. Hiába, Farkas a megszokott, unalomig koptatott érvekkel is mintaszerűen húzta rá a vizes lepedőt a baloldali jelöltre, sőt még a Korszakváltók elnevezésen is tudott egy jó ízűt élcelődni.

A vita ettől a ponttól egyre demagógabb irányba sodródott, és ebből akkor sem tudott kizökkenni, amikor a mélyszegénység kérdését taglalva előkerült a Jobbik által előszeretettel hangoztatott bentlakásos iskolák kérdése. Simándi ugyan elhatárolódott a kezdeményezéstől, amellett érvelve, hogy a gyerekek számára nem lehet előnyös, ha kiszakítják őket a családi közegből, de Farkas erre is elő tudott rántani egy jól bejáratott, sokszor felhasznált panelt: a vidéki kártyát.

„Budaörsön, ahol te laksz, ez talán nem látszik”

A jobbikos azzal érvelt, hogy Budaörsön, ahol vitapartnere lakik, ezek a problémák egyáltalán nem látszanak, és csak azért nem ért egyet vele, mert nem is érzékeli a gondokat. Simándinak erre megint nem volt erős, határozott válasza, és bár felhozott ugyan egy borsodi kistelepülésen hatékonyan működő integrációs programot, ezzel sem tudta megakadályozni azt, hogy Farkas a vidék problémáinak kizárólagos megoldójaként tüntesse fel a Jobbikot. Egyébként is jellemző volt, hogy Simándi alapvetően kevés tényt és statisztikai adatot használt, és ha el is sütött egy-két erősebb, kollégáját alapvetően cáfoló számot, az retorikailag nem kapta meg a megfelelő hangsúlyt, így jobbára elsikkadt, Farkas pedig kibújhatott a rá való reflektálás alól.

Ahogy haladtunk előre az időben, úgy vált egyre meddőbbé a vita, magabiztosabbá Farkas, és bizonytalanabbá Simándi. Utóbbi a vita utolsó harmadában már viszonylag gyakran nyúlt színtisztán politikai panelekhez, sok esetben demagógiával válaszolt a demagógiára. Az EU-hoz és Oroszországhoz fűződő viszonyunk kapcsán megpróbálta kijátszani a Jobbik oroszokhoz köthető botrányainak kártyáját, de csak addig jutott, hogy Farkas mondandójára reflektálva megjegyezze, „Vlagyimir Putyin véleményét hallottuk”. A jobbikos képviselő erre azzal reflektált, partnere „valószínűleg elmondja, amit utasításba adtak neki”, de ő maga jobban örülne, ha a vita inkább szakmai alapon folyna tovább, kerülve az egyszerű üzeneteket.

Ő maga persze minden második félmondatába becsomagolt ilyeneket, előkerült EU-tagságunk összességében pártja szerint negatív képe, a keleti nyitásban rejlő lehetőségek, és az is, hogy a május 1-jén érvénybe lépő földtörvénynek köszönhetően ezentúl „a külföldiek büntetlenül felvásárolhatják a magyar földet”. Farkas profin oldotta meg, hogy szakmai köntösbe bújtassa alapvetően egyszerű, politikai üzeneteit, Simándinak viszont csak annyi jutott, hogy a vita végén elmondott záróbeszédében „faék-egyszerűségűnek” titulálja a Jobbikot, egyébként szinte elvesztek az üzenetei.

Kell vitázni, de nem így

A baloldali ellenzék (nagy része) az utóbbi időben eljutott odáig, hogy fel kell adni a Jobbik teljesen értelmetlen (plusz még csak nem is sikeres) elszigetelését, és le kell ülni velük vitázni. A gond csak az, hogy az ilyen vitákat nem lehet csípőből megnyerni. A Jobbik egyszerű, könnyen megérthető, sokszor demagóg állításait kifejezetten nehéz cáfolni. Úgy például egészen biztosan nem lehet, hogy válaszul pusztán azokat a paneleket ismételgeti a baloldal, amik egy hónappal ezelőtt egyszer már katasztrofális választási vereséget eredményeztek.

Érvek kellenek, számok, tények, esetek, példák. Megfogható, megjegyezhető, érzékelhető példák. Olyanok, amiket megért az átlagember, és el tudja róluk hinni, hogy igazak. És kérdések. Jó kérdések, amikre a Jobbik sem ad választ, mert nem tud. Ha tényleg vitázni akar a baloldal, akkor meg kell találnia a Jobbik érvrendszerében meglévő holttereket, és rá kell kérdeznie ezekre. Mert amikor a Jobbik azt mondja, hogy a mélyszegénységben élő, a családjukban rossz példával szembesülő, elégtelen szocializációs környezetbe születő gyerekeknek jobb helye lenne egy bentlakásos iskolában, akkor arra a többség önkéntelenül is bólogat. Miért is ne, hiszen tényleg van ilyen, és vidéken ez bizony egy létező probléma, ráadásul olyan, amire évtizedek óta nem érkezik megoldás.

Ehhez képest a Jobbik erre adott válaszát nem a baloldal vitázója, hanem egy, a nézőtéren helyet foglaló érdeklődő szedte darabjaira, amikor megkérdezte, hogy ugyan, mégis, ki dönti majd el, hogy melyik gyereket kell bentlakásos iskolába adni, és melyiket nem? Milyen gyakran mehetnek haza a szüleikhez? Mindenkire ugyanaz a rendszer vonatkozik-e majd, vagy egyénileg állapítják meg? Ki állapítja meg? És mi lesz akkor, ha majd ezek a gyerekek kikerülnek az iskolából? Helyreáll-e valaha a család? Visszamennek-e vidékre ezek a gyerekek azután, hogy szakmát szereztek? És úgy egyáltalán, miben különbözne ez az egész az állami gondozástól?

Jó kérdések. Olyan jók, hogy még Farkas Gergelynek sem voltak rá válaszai.