Olyasmire készül a tárgyalóasztalnál összeveszett MSZP és Együtt 2014, amire kevés országban vállalkoznak a világon. Előválasztáson mérik össze az erejüket, hogy kiderüljön, Bajnai Gordon vagy Mesterházy Attila közül ki az esélyesebb Orbán Viktor ellen. Ám egy előválasztás sokba kerül, nem egyszerű megszervezni, az ördög pedig olyan részletekben rejlik, amelyek sok bosszúságot okoztak még az e téren igen nagy tapasztalattal rendelkező amerikaiaknak is.
„A közvélemény-kutatás egy felmérés, nem választás. Hiba lenne előválasztásnak nevezni a népszerűségi mutatókat” – mondta a hvg.hu-nak Unger Anna, az Eötvös Loránd Tudományegyetem oktatója, aki július végén írt a Magyar Narancsban az amerikai és az európai előválasztások visszáságairól. Szerinte egy nagy mintán végzett közvélemény-kutatást lehet ugyan reprezentatívnak nevezni, de azt nem lehet mondani, hogy ez is lesz a tényleges választások végeredménye (2002-ben például a választásokig a Fidesz vezetett a közvélemény-kutatóknál - a szerk).
Bajnai Gordon az MSZP és az Együtt 2014 közötti tárgyalások megakadása után pénteken vetette fel, hogy az összes választó véleményének – tehát a közvélemény-kutatások – figyelembe vételével válasszák ki a miniszterelnök-jelöltet. Bár elsőre hadüzenetnek nevezte, az előválasztás gondolatára végül Mesterházy Attila is rábólintott, de közölte: ő valódi választást szeretne, nem bízná a dolgot a kutatók felméréseire.
Nemzetközi példák alapján megnéztük, a két felvetésnek milyen hátulütői vannak.
Lehet-e átlagolni a méréseket?
„1500-2000 ember véleményét nem lehet kivetíteni több millió választóra” – mondta a politológus, aki szerint a megkérdezettek közül sokan nem válaszolnak, ráadásul a még mindig nagy tömegű bizonytalan szavazó motivációiról, Bajnairól vagy Mesterházyról alkotott véleményéről is keveset tudni. Unger szerint az is kérdéses, hogy melyik közvélemény-kutató mérését vennék figyelembe, vagy átlagolnák-e az 5 legnagyobb cég eredményét. Az utóbbi szerinte azért is problematikus, mert rendszerint eltérő módszerekkel mérnek, gyakran hibahatáron túliak az ugyanazon a héten kijött mérések közötti különbségek (amin a közvélemény-kutatók időnként össze is különböznek – a szerk.). Ugyanakkor maguk a politikusok sem bíznak már a közvélemény-kutató cégekben, az MSZP-sek rendszeresen tesznek megjegyzéseket a kormányközelinek tartott Századvégre, Nézőpontra, de arra is volt példa, hogy a független Tárkit minősítették fideszesnek egy, a pártra kedvezőtlen mérés után.
Hiába állt elő egyébként Bajnai a közvélemény-kutatókra alapozott ötletével, ha a két legfrissebb, nyilvánossá tett mérést nézzük, akkor vesztene. A Medián júliusi kutatása szerint ő ismertebb politikus, mint Mesterházy, de az utóbbi a népszerűbb: 36 százalékkal a harmadik Áder és Orbán után, míg ellenzéken belüli kihívója 34 százalékon áll. Az Ipsos honlapja szerint Orbán 36 százalékos eredményével vezet előttük, Mesterházy pedig itt is megelőzi Bajnait – 31:28 az augusztusi állás. Hogy mennyire nehéz lenne „előválasztásként” értelmezni a kutatók eredményeit, azt a Medián júliusi mérése is mutatja: miközben az MSZP elnöke népszerűbb volt, a kormányváltásban reménykedők 40 százaléka azt mondta, szívesen látná Bajnai Gordont kormányfőként, tehát e körben jobb a mozgósító képessége.
Hús-vér emberek, de mégis kik?
Bajnai felvetésére válaszként pénteken Mesterházy azt ajánlotta, tartsanak valódi előválasztást. Mint fogalmazott: ne a közvélemény-kutatók döntsék el a miniszterelnök-jelölt személyét, hanem a nép, vagyis "hús-vér emberek". A sajtótájékoztatóján mondottakból viszont nem derült ki egyértelműen, hogy ezen mely pártok indulhatnának – csak az MSZP és az Együtt 2014 vagy mások is? Mesterházy csak annyit mondott, ők tárgyalnának – a közvélemény-kutatók által nem is mért – Fodor Gábor pártjával és a szociáldemokratákkal is. Az sem derült ki, csak az ellenzéki tábor szavazhatna-e, vagy akár a fideszesek is, és ki bonyolítaná le a voksolást. Mesterházy mindössze azt felelte egy kérdésre: nem tart attól, hogy a Fidesz támogatói döntenék el a versengést, mert a kisvárosokban úgy is ismerik az emberek egymást, látják, ki megy be a fülkébe, ugyanakkor felajánlotta az MSZP pártirodáit szavazóhelyszínnek.
A szocialisták elnöke által felvetett ötletre nehezen találni külföldi példát, mert mind az amerikai, mind a francia, mind az olasz megoldás több szempontból eltér attól, ami itt előállt. A legnagyobb médiafigyelem a világon az USA elnökjelölti előválasztásait kíséri. Ez gyakran izgalmasabb, mint maga az elnökválasztás, és már ekkor is hatalmas pénzeket költenek el a jelöltaspiránsok a kampányra. Unger szerint az Egyesült Államokban azért van szükség előválasztásra, mert az amerikai pártok nem annyira szervezettek, központosítottak, mint az európaiak, így ez a legegyszerűbb módja a jelölt kiválasztásának.
Az amerikai előválasztásnak két formája van: az ősibb a caucus, vagy jelölőgyűlés, de az államok jelentős részében ezt már felváltotta a titkos szavazással lebonyolított előválasztás, a primary. Maga a caucus szó az algonkin indián nyelvekből származik, és gyűlést, tanácskozást jelet. Még a függetlenségi háború előtt, 1763-ban írták le először a mai értelemben: egy massachusettsi naplóíró „Caucas Clubb” néven emlegeti azt a társaságot, amelynek tagjai egy magánháznál összegyűlve, sűrű dohányfüstbe burkolózva döntötték el már a hivatalos választás előtt, kik kerüljenek a városi posztokra.
Egymás ellen szavaztak
A caucus során a regisztrált republikánus vagy demokrata párttagok manapság is összegyűlnek egy erre alkalmas helyiségben, például egy tornateremben, ahol még győzködik egymást egy darabig, majd mindenki oda áll, ahová szavazni kíván. A primary egyszerűbben működik, ott el kell sétálni a szavazóhelyiségbe és ott a szokott módon szavazni papíron vagy szavazógépen. Vannak államok, ahol a primary mindenki számára nyitott, még regisztrált párttagnak sem kell lenni, bárki beleszólhat a küzdelembe.
Ez a megoldás gyakran szül kellemetlen helyzeteket. 1976-ban a demokraták előválasztásán Wisconsinban a résztvevők 46 százaléka volt republikánus vagy független, és jelentős részük arra a George Wallace-ra voksolt, akit amúgy a demokraták tizede sem támogatott. Az állam republikánus előválasztásán viszont nagy számban vettek részt demokrata szavazók, akik inkább a demokrata Jimmy Carter ellen esélytelenebbnek tűnő Ronald Reaganre adták a voksukat, hogy a saját pártjuk esélyeit növeljék az elnökválasztáson. Végül Wallace és Reagen is kiszállt a versenyből és az elnökválasztást a hivatalban lévő republikánus jelölttel szemben Carter nyerte.
Szoros verseny esetén az előválasztási kampány hónapokig is elhúzódhat (a sorozat mindig a választás évének januárjában kezdődik Iowában), de ahogy jönnek sorra az államok, az esélytelenebb aspiránsok sorra bejelentik kiszállásukat, nem áldoznak több pénzt a kampányra, inkább beállnak az egyik esélyesebb jelölt támogatói közé. A jelenlegi elnök, Barack Obama a 2008-as előválasztás első állomásán, Iowában robbant be a köztudatba: egy igazi középnyugati, szinte csak fehérek által lakott államban magabiztosan nyerte az előválasztást az akkor még esélyesebbnek tartott Hillary Clinton előtt. Az előválasztási harc nagyon kiegyensúlyozott volt és hosszúra nyúlt: Obama csak június 3-án szerzett meg annyi delegáltat, hogy matematikailag már nem lehetett behozni, így Clinton néhány nap múlva hivatalosan is befejezte a kampányát.
Csak a párttagok vagy bárki?
Franciaországban sem régóta próbálkoznak az előválasztással, és ott is főleg a szocialisták. Igaz, a korábbi jobboldali államfő Nicolas Sarkozy a 2007-es elnökválasztás ellőtt szervezett egy előválasztást, de azon nem volt riválisa, így 98 százalékkal nyert. Ugyanebben az évben a szocialisták zárt pártszavazáson döntöttek az elnökjelölt személyéről, amelyen csak a regisztrált, 20 euró tagdíjat befizető tagok szavazhattak. Ellenfelei szerint Ségolène Royal némi csalással, frissen beléptetett, „húsz eurós párttagok” segítségével nyert.
2011-ben már nyílt előválasztást tartott a Szocialista Párt: bárki szavazhatott, csak az egy euró hozzájárulást kellett letenni. Szénási Éva, a Szegedi Tudományegyetem francia politikával foglalkozó oktatója szerint ez része volt a szocialista párt reformjának és kinyitásának. Miután ekkor már több trónkövetelő párt is megjelent a baloldalon, a szocialisták úgy döntöttek, ne csak a párttagok, hanem bármelyik, az általános választási listára feliratkozott polgár is voksolhasson, és végül az a jelölt győzzön, amely a legnagyobb tömeget képes mozgósítani Nicolas Sarkozy ellen. Az ötletet a párttagság 68 százaléka támogatta, a 6 indulóból viszont csak egy volt párton kívüli, az egyik esélytelennek számító radikális baloldali szervezet vezetője – a francia zöldek például nem vettek részt az előválasztáson. A voksoláson több mint hárommillió ember vett részt, Francois Hollande nyert, de csak a második fordulóban. Végül az elnökválasztást is megnyerte Nicolas Sarkozyvel szemben.
Olaszországban új jelenség az előválasztás, először 1995-ben rendezett ilyet a szeparatista Északi Liga, de 2005-ig csak ritkán alkalmazták. Először a regionális választásokon terjedt el a módszer, 2005 óta több mint harminc, főleg regionális és városi választás előtt alkalmazták. Az előválasztás általában nyílt, vagyis bárki szavazhat. A legtöbbször a meglehetősen szétaprózódott baloldal ernyőszervezetei éltek a lehetőséggel, hogy eldöntsék, ki legyen a jelöltjük, ezért talán ezek a választások hasonlítanak leginkább ahhoz a helyzethez, amit Mesterházy kíván előállítani Magyarországon.
2005-ben az épp aktuális baloldali összefogás, a 14 szervezetből összeálló Unió (L'Unione) miniszterelnök-jelöltjét választották meg közvetlenül. A 2005. október 16-án megrendezett előválasztáson bárki szavazhatott, aki a következő parlamenti választáson már betöltötte a 18 éves kort, sőt szavazhattak a legálisan az országban tartózkodó bevándorlók is. A választási helyiségeket önkéntesek szervezték, helyenként a szabad ég alatt vagy épp éttermekben, a szavazóktól egy euró hozzájárulást kértek a költségekre.
A párt vezetése előzetesen úgy számolt, hogy egymillió szavazat már nagyon jó eredmény lenne, de végül 4,3 millió ember adta le a voksát. Az előválasztást – amelyen hét jelölt indult – az összefogás egyik értelmi szerzője, Romano Prodi nyerte meg nagy fölénnyel, a szavazatok 74 százalékával. A kezdeményezés annyiban sikeres volt, hogy az Unió egy hajszállal, de megnyerte a 2006-os parlamenti választást, és Prodi lett a miniszterelnök (immár másodszor). Más kérdés, hogy a sokszínű koalíció alig több mint egy évet élt meg, így visszatérhetett a hatalomba a jobboldali Silvio Berlusconi.
Háború: az MSZP közvetlen előválasztásra hívja ki Bajnait
Bajnai tett egy ajánlatot Mesterházynak
