2010. február. 05. 06:13 hvg.hu Utolsó frissítés: 2010. február. 05. 19:43 Itthon

Kire szavazzon az egykori SZDSZ-es választó?

Liberális publicisták azon tanakodnak, ugyan melyik pártot válasszák az áprilisi szavazáson az SZDSZ egykori hívei: az MSZP-t vagy az MDF-et?

A bekerülési esélyekkel induló pártok egy-két lényegtelen gesztuson túl aligha tesznek engedményeket a liberális gusztusnak. A maradék nemrég még az SZDSZ-t támogató szavazó tehát nincs könnyű helyzetben. A szabadelvűek többsége már a korábbi választásokon lecsatlakozott egykori pártjáról, és a „polgári” Fideszt vagy a „progressziót felvállaló” MSZP-t választotta inkább. Nagy szerepe volt ebben a választási rendszer bújtatott kétpárti jellegének, amire a választók hamarabb ráéreztek, mint a politológusok vagy a politikusok, de persze az SZDSZ politikai hibáinak is.

Hogy a párt végromlásában a kényszereknek, a körülményeknek vagy a párt hibás irányvonalának, a vezetés kifáradásának, az SZDSZ sötét ügyeinek egyenként mekkora része lehetett, jószerivel már a súlyos EP-választási kudarc után kitárgyaltatott. Széllel szemben nem lehet, illetve széllel szemben nem is kellett volna – nagyjából e két örökigazság köré rendeződtek a párt rekviemjei.

Ez azonban a döntéskényszerben lévő liberális szavazót most aligha érdekli már. Megvan neki a maga baja. De miért oly nehéz a választás, miért is érzi veszteségnek egykori, általa is sokat szidott pártja („a legkisebb rossz”) eltűnését, hiszen számos nyugati demokrácia rendesen elketyeg liberális párt nélkül, miért hiányozna akkor az a magyar parlamentből? Erre is választ adnak az SZDSZ nekrológjai, már persze azok, amelyek nem elégednek meg a kárörvendő „megérdemelte” summázatával. Mert bizony nem úgy nem lesz liberális párt az Országgyűlésben, mint egyes nyugati országokban, ahol a középpártok politikájába szervesen beépültek a liberális értékek (lásd „liberális minimum”), ahol a társadalom is elfogadta őket, sőt, átitatódott azokkal; nálunk – legalábbis számos tárgyszerűen pesszimista liberális véleményformáló szerint – az SZDSZ kihullásával nem lesz parlamenti képviselete az egyik meghatározó modern politikai ideológiának és gyakorlatnak, a liberalizmusnak. Tehát nem úgy nem lesz liberális párt a törvényhozásban, mint az Egyesült Államokban, hanem úgy, mint Oroszországban. Ami azért tényleg nem ugyanaz.

A Beszélő két szerkesztője is körüljárja a kérdést, mármost kire szavazzon a liberális választó. S válaszaik csak abban hasonlatosak, hogy hosszas megfontolás után, a pro és kontra érveket ütköztetve jutnak el következtetéseikhez – amelyek azonban szöges ellentétben állnak egymással. Az írások címei a hazai szűkös politikai kínálatról és a szavazói tipródásról árulkodnak: Szavazzunk a szamárra?, illetve Nincs jobb. Mintha egymásnak válaszolnának, pedig dehogy, egymással feleselnek. Az egyik mást tart szamárnak, a másik mást tekint relatíve jobbnak.

Szamárinduló (Oldaltörés)

A közgazdász Ádám Zoltán az MSZP választására buzdít. A publicista Révész Sándor az eshetőségeket jól megrágva egyetlen szóba jöhető alternatívának a Bokros-féle MDF-et tekinti, amelynél azonban túl sok az intő jel ahhoz, hogy egyértelműen letenné mellette a garast. Ezért hát a szamár mögött a kérdőjel.

Ádám Zoltán a közvélekedéssel szembehelyezkedve nem kevesebbet állít, mint hogy „nincs ma jobb, tisztességesebb, vállalhatóbb politikai alternatíva az MSZP-nél”; meg hogy „rajta múlik a szociáldemokratákat és liberálisokat is magában foglaló demokratikus baloldal és nem kis részben az egész magyar demokrácia jövője”. Az MSZP előnyei nála is csak relatívak, persze, mert a többi potens párt még rosszabb opció. Szerzőnk elismeri, hogy az MSZP voltaképpen a saját 2002 és 2006 között folytatott katasztrofális politikájába fog belebukni („saját magának kellett megennie, amit főzött”), de tagadja, hogy a szocialisták a 2006-os megnyert választás után is rossz irányba vitték a dolgokat. A Gyurcsány- és Bajnai-kormányok „tiszteletre méltó” teljesítményéről ír, kijelenti, hogy „alapvetően és túlnyomórészt helyes gazdaságpolitikát folytattak”, és helytálltak a globális pénzügyi válság közepette is. Több szakpolitikai intézkedést hoz fel példaként (nyugdíjrendszer, tb-kassza, közszféra, kórházi ellátás, adó stb.), hogy miként segítették azok az államháztartás pénzügyi fenntarthatóságát, miközben hosszú távon is fontos, szerkezeti javulást eredményező lépések voltak. Csupán egyetlen komoly kudarcot lát, az egészségügyi reform bukását, amit viszont nem sajnál, és amit ráadásul a kormány szerinte időben korrigált.

A kormánypárt(ok) igazából erkölcsileg buktak meg (korrupció, demokratikus normák felrúgása), véli, biztos áprilisi választási vereségük tehát mindenképpen indokolt lesz, de ettől még az MSZP minél erősebb parlamenti jelenlétére is szükség van.

Nem állítjuk, hogy az írás optikája szokatlanul torz lenne, az efféle önmeggyőzések ugyanis szükségszerűen értékelik fel a választott erényeit és kisebbítik a hibáit. De honnan tudni, hogy a makrogazdasági kényszerek szorításában egy másik kormányerő vajon nem éppen így vagy esetleg jobban tette volna-e a dolgát? Hiszen azt a szerző is elismeri, hogy a kormány intézkedéseit elsősorban a kényszerek szülték. A kényszerpálya „felismerése” vagy – ahogy a közgazdász írja – a válságkezelés „morális teljesítménye” lenne az MSZP-kormányzás nagy truvája? Más erre ne lett volna képes?

Ez persze lesöpörhető azzal, hogy kérdésünk túl hipotetikus, a puding próbája az evés. De az már nem, hogy egy kormány teljesítményét – elvégre mégiscsak a végrehajtó hatalomról van szó – nemcsak „előre mutató” lépései, hanem az államgépezet, az államigazgatás működtetése is minősíti, márpedig ezen a téren az emberek romlást érzékeltek, szerintem a tényeknek megfelelően. Az MSZP kormányzati teljesítménye, ha nem is volt minden ízében kártékony, mint azt az ellenzék zsolozsmázza, de mégiscsak vitathatatlan kudarcnak minősül, mindenesetre nem egyszerű vele a liberális választópolgárt meggyőzni arról, hogy „emelt fővel” szavazzon a szocialistákra.

Ha ez szerintünk nem, akkor még mi indokolná mégis szerzőnk szerint, hogy a liberálisok az MSZP-t válasszák? És itt már kevésbé eredeti Ádám Zoltán okfejtése, ezzel együtt mégis meggyőzőbb. 1) Hogy a jobboldalnak ne legyen meg az alkotmányozó többsége. 2) Az MSZP-nek megmaradjon az esélye, hogy a jövőben is a Fidesz baloldali váltópártja lehessen. 3) A riválisok még az MSZP-énél is rosszabb morális teljesítménye. A Jobbik természetszerűleg szóba se jöhet, a Fideszt pedig demagóg nihilizmusa, a közvélemény infantilizálása, kétszínű romapolitikája és a demokratikus normákat sértő magatartása zárja ki a liberális szívekből.

Opciós ügyletek (Oldaltörés)

De mi van az MDF-fel? Rá kevés szót veszteget Ádám cikke: „A ciklus végére egyértelműen a liberális gazdasági reformok mellett elköteleződő – ez ügyben korábban ambivalens – MDF társadalompolitikája markánsan konzervatív maradt, a szociális kártya melletti elköteleződéssel pedig egy kifejezetten paternalista irányt vett. Baloldali vagy baloldali-liberális választók számára csak meglehetős nehézségek árán jelenthet komolyan szóba jövő alternatívát.”

Révész Sándor szerint sem könnyű, de szemben a szocialista opcióval mégis inkább az MDF-es alternatívának ad némi esélyt. De miért nem az MSZP-snek? 1) Szerzőnk biztosra veszi, hogy az elbukott választás után a pártnak a populista, antiliberális arca érvényesül majd. Politikája éppen olyan lesz, mint amilyen a Fideszé volt ellenzékben. 2) Nem az a lényeg, hogy mekkora lesz az MSZP-frakció, szerinte egyedül az a fontos, hogy a különböző színű populizmusoknak legyen valódi ellenpólusa, hogy a két nagy pártból kiábrándultaknak legyen nem-náci választási lehetőségük. 3) Az MSZP-re leadott listás szavazatnak nem lesz voksmentő szerepe.

Ezzel szemben az MDF listás szavazatai sokat érhetnek. De nem elsősorban e „nyomorult technikai részlet” miatt látja Bokros Lajos és Dávid Ibolya pártját a liberálisok számára sok-sok megszorítással jobb választásnak az MSZP-nél. „Egyetlen párt marad, amelyről föltehetjük, hogy a »realizmust, a racionalitást képviselheti 2010 után a parlamentben«, és »magához vonzhatja, megjelenítheti azokat, akiknek ebből az egész irracionális választékból elegük lesz«, ez pedig, bárhogy fáj: az MDF. Mi más lehetne?” – véli a publicista.

De miért fáj neki, és miért nem javasolja határozottan a liberálisoknak az MDF támogatását, hanem csak félszívvel, bizonytalanul, a döntést az utolsó pillanatra hagyva? Miért a hezitálás?

Az egyik ok maga Bokros. „Vannak, akik Bokros kompromisszumképtelenségétől tartanak, vannak, akik a megalkuvó-képességétől. Mindkét aggodalom indokolható. Mintha Bokros kompromisszumkészsége féloldalas lenne, és éppen a rossz oldalon nyilvánulna meg.” Révész szerint ezt bizonyítja, hogy miközben az MDF kormányfőjelöltje korábban elutasította a szociális kártyát, pártja annak támogatására bírta, illetve hogy elkötelezett európai föderalistaként Bokros mégis az uniószkeptikus frakcióban ül az Európai Parlamentben.

A másik maga Dávid. Révész megemlékezik antiliberális kirohanásairól, a liberálisok szemében rosszemlékű ténykedéséről az Orbán-kormányban, Révész szerint „Dávid Ibolya volt a rendszerváltás óta a legkevésbé liberális és a független igazságszolgáltatásra a legnagyobb veszélyt jelentő igazságügy-miniszter”. Ahogy közelebbi múlt is elbizonytalanítja, a Dávid-ellenesek vérlázító és jogszerűtlen kizárása a frakcióból 2004-ben vagy a frakció megtartása érdekében tett 2008-as tragikomikus lépések, amelyek mind „az MDF politikai öncélúságát, tartalomfüggetlen keretjellegét” szimbolizálták.

Miért tér el ennyire egymástól a Beszélő két szerkesztőjének választása? Önmagában ez nem is lenne érdekes, hiszen miért is ne. A különbséget most mégis paradigmatikusnak érezzük, mert az egykori SZDSZ közönségének dilemmáit mutatja. Szerzőink eltérő választása nyilván nem csak abból adódik, hogy egyikük közgazdász, másikuk publicista, Ádám Zoltán a harmincas éveinek végét tapossa, Révész Sándor pedig ötven felett jár – noha az eltérő élettapasztalat mégiscsak döntő lehet. A szóhasználat itt jelentős szemléleti (politikai) különbségről árulkodik, Ádám szívesen használja a „baloldali” jelzőt, amikor a saját táboráról szól, Révész konokul ragaszkodik a „liberális” megjelöléshez. Előbbi adottnak tekinti a politikai aréna kétosztatúságába, utóbbi is – miegyebet tehetne – tudomásul veszi, de jelzi fenntartásait: attól, hogy nincs pártja, még létezik a liberális magyar politikai alternatíva, vagy legalábbis léteznie kellene, mert „igény az lenne rá”. Előbbi a rendszerváltás idején, az „SZDSZ dicsőséges éveiben” szerzett életre szóló politikai tapasztalatokat, utóbbi a „hervadó szakaszban”, amelynek alapjellemzője volt a levakarhatatlan „MSZP-kapcsolat”. A két szerző közti szemléleti különbség, meglehet, éppúgy megvan a kicsinyke liberális táboron belül, ami aztán a szavazókat különféle pártokhoz tereli.

Ilyen párt lehet még – és ezzel így-úgy mindketten számolnak – az LMP is. Nagyon is valószínű, hogy a fiatal nagyvárosi diplomások, egyetemisták, alterok mellett éppen az egykori SZDSZ-szavazók fogják jelenteni támogatóik derékhadát. De mi bajuk szerzőinknek az LMP-vel, miközben Ádám szerint az MSZP „egyetlen, baloldaliként jó szívvel mérlegelhető” alternatívája? Először is nem tudja elfogadni, hogy vonakodik érdemi különbséget tenni az MSZP és a Fidesz között. „Másrészt érdemi szakpolitikai állásfoglalásai a legjobb esetben is sporadikusnak minősíthetők.” Harmadrészt gazdaságpolitikai elképzelései „markánsan antiliberálisak” – és ezt már Révész írja. Negyedrészt az LMP emberi jogi aktivitása féloldalas. De technikai értelemben sem tekinthető valamirevaló liberális opciónak, „hiszen komolyan nem hihető, hogy a tavaly nyárinál sokkal magasabb részvételi arány mellett, az akkori szavazótábora megnégyszerezésével esélye lehet bejutni a parlamentbe”.

Ez valószínűleg így is van, de ha az egykori SZDSZ-hívek nem tudnak a két kunkorodó szarv közt választani, megeshet, hogy a tőgyit találják meg. Ami nem elsősorban a választók meggyengült ítélőképességéről, hanem az MDF-ről és az MSZP-ről állít ki majd rossz bizonyítványt – meg a csorba hazai politikai kínálatról.

(Beszélő, 2010/1)

Zádori Zsolt
a Beszélő egykori szerkesztője

Hirdetés
Élet+Stílus hvg.hu 2024. november. 30. 10:00

„Elájult, és akkor jött rá, hogy valami nem stimmel” – Kösz, jól: kiégés és stressz a magyar munkahelyeken

<strong>Milyen személyiségjegyek jellemzik a munkamániásokat, és mi lehet az oka, hogy Magyarországon a civil szférában dolgozik a legtöbb munkafüggő</strong>? Mennyire az egyén, és mennyire a munkáltató felelőssége, ha a munkamánia eluralkodik, és függőséggé, kiégéssé válik? <strong>Mi a közös Karácsony Gergelyben és Donald Trumpban?</strong> A Kösz, jól vendége volt Kun Bernadette pszichológus és Merész István, az Allianz-Trade vezetője.