Július 1-jei hatállyal "lomtalanította" a kormány azt a 22 éves rendeletet, amely lehetővé tette, hogy a sajtó beszámoljon Veres János pénzügyminiszter korábbi cége, a Bogát-Ferr Kft. egykori gyanús ügyleteiről (HVG, 2007. október 13.). Egyebek közt arról, hogy a hamis számlát kiállító nincstelen és tanulatlan cigány fémgyűjtőket időközben felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték, miközben a Veres résztulajdonában állt s a számlák alapján mintegy negyedmilliárd forintot visszaigénylő cég ellen a hatóságok megszüntették a nyomozást.

A 10/1986. IM-BM-rendelet mostani deregulálásával alighanem sikerült megszabadulni az iratok között kurkászó utolsó újságíróktól is a hazai bíróságokon.

Nem most hozott először a média munkáját intézményesen megnehezítő döntést egy baloldali kormány. A Medgyessy-kabinet már első intézkedései egyikével igyekezett kipenderíteni az ítélőszékekről a sajtó munkásait. A nemzeti közép kormányának liberális igazságügy-minisztere, Bárándy Péter egy Btk.-módosítás leple alatt csempészett be utólag a még 1998 tavaszán elfogadott, ám végül csak öt évvel később életbe léptetett új büntetőeljárási kódexbe egy vadonatúj alfejezetet. Az inkriminált paragrafusokat utóbb persze még az Országgyűlésnek is meg kellett szavaznia.

Bárándy Péter © Túry Gergely

A Bárándy-féle passzusok, amelyekre a miniszter expozéjában annak idején egy szót sem vesztegetett, új helyzetet teremtettek az igazságügyi tudósítások hazai gyakorlatában. Az ügyvéd-miniszter, akinek egy-két klienséről talán pár kényelmetlen dolgot is megírt a bírósági iratok alapján korábban a sajtó, szinte egy csapásra szüntette meg az újságírókat az ítélőszékeken évtizedeken át megillető aktabetekintési jogot. Hála a törvénymódosításnak, 2003. július 1-je óta a tudósítók már nem ismerhetik meg a jegyzőkönyvekből a nyilvános büntetőbírósági tárgyaláson megszólalt gyanúsítottak és tanúk vallomásait, s nem nézhetnek bele a szakértői véleményekbe sem. A nem zárt ajtók mögött zajló tárgyalásokon a sajtó embereinek jogosítványa így ma már arra korlátozódik, hogy végigülhetik és végigjegyzetelhetik - ha bírják - a nagyobb ügyekben gyakran évekig tartó pereket, ahol a releváns dokumentumok terjedelme olykor több ezer oldalt is kitesz.

Voltaképpen felszámolta a tényfeltáró-dokumentumelemző újságírás gyakorlásának jogi biztosítékait a büntető igazságszolgáltatásban az 1998. évi XIX. számú törvény 74/A és 74/B szakasza. A 10/1986-os számú IM-BM-rendelet törlésével pedig a Gyurcsány-kormány most az utolsó rést is eltüntette a korábban kialakított védelmi vonalon. A július elején kihajított jogszabály a bíróságok vezetőit eddig ugyanis feljogosította arra, hogy esetenként betekintést engedélyezzenek az egyes ügyek irataiba az újságíróknak. Az alkotmány nyilvános tárgyalásokról szóló 57. paragrafusa ellenére a törvényházak elnökeinek e felhatalmazása két héttel ezelőtt megszűnt. A más állami intézmény által nem ellenőrizhető harmadik hatalmi ág felett a nyilvánosság kontrollja ezzel nyilvánvalóan még tovább szűkült.

Jelenleg Magyarországon a "nyilvánosan" kihirdetett, ám részletes indoklással csak utólag kiegészített büntetőítéletek döntő többsége a sajtó számára már nem érhető el a bíróságokon. A jog csak a felsőbíróságok - az ítélőtáblák és a Legfelsőbb Bíróság - által tárgyalt ügyek érdemi határozatait rendeli ugyanis közzétenni az interneten. A városi és a megyei törvényházaknak a köztársaság nevében hozott döntéseit - noha az ügyek többsége ott dől el - a tudósítók legfeljebb az ügyvédektől vagy magától a vádlottól próbálhatják meg beszerezni.

A politika és a sajtó intézményes kapcsolatát hamarosan egy újabb feszültség is megterhelheti. Az új polgári törvénykönyvnek (Ptk.) a kabinet által pár hete elfogadott tervezete szerint az új kódex határozza majd meg a sajtó-helyreigazítás rendjét a jövőben. Ez persze látszólag magától értetődik, hiszen 1977 óta a Ptk.-ban találhatók a helyreigazítást szabályozó paragrafusok.

A magyar jogalkotás valójában épp ellenkező irányba halad, mint ami az 1989-es alkotmány előírásaiból következik. Az alaptörvény 61. paragrafusa szerint a sajtószabadság garanciáit ugyanis egyetlen kétharmados törvényben kellene szabályozni. Ehhez képest a parlament 1990 óta e területen ugyanazt a gyakorlatot követi, mint az egykori pártállami országgyűlés, amely legalább öt különböző törvénybe (Ptk., polgári perrendtartás, szabálysértési kódex, Btk., sajtótörvény) szórta szét a médiumok és az újságírók működését meghatározó normákat. Ehhez jöttek még a Medgyessy-kabinet jóvoltából egy hatodik törvényben, a büntetőeljárási kódexben elhelyezett új passzusok. A régi, jól bevált jogalkotási technika a különféle kódexek elsődleges szabályozási tárgyához képest szükségképpen alárendelt kérdésként kezeli a sajtószabadsággal kapcsolatos garanciális szabályokat.

Mindez nemcsak a jelenlegi alkotmány betűjével és szellemiségével áll ellentétben, hanem a hazai jogtörténet demokratikus hagyományaival is. Az 1914. évi XIV. számú sajtótörvény még a garanciális jelentőségének megfelelően egyazon kódexben határozta meg például a sajtó-helyreigazítás tartalmi és eljárási szabályait, a sajtóvétségeket és azok következményeit, az akkoriban még távolról sem parttalan sajtójogi felelősséget, akárcsak a cikkek, műsorok okozta károk megtérítésének magánjogi szabályait.

A magyar alkotmány 1989 óta összesen 13 szabadságjog esetében kötelezi a parlamentet arra, hogy kétharmados törvényben rögzítse az adott jog gyakorlásának biztosítékait. A 13 törvényből eddig 12-t fogadtak el a képviselők. A sajtószabadságról szóló jogszabálynak viszont évek óta még csak a tervezetét sem próbálják meg kidolgozni a kormányhivatalok.

BABUS ENDRE