Székkutas, az első "korszerűen megtervezett szocialista falu" makettja 1964-ből. Lego vagy nem lego

– MOM-székház, Úttörő áruház, Vörösmarty téri ORI-székház (népnyelven: „elizélt palota”), az Országos Tervhivatal épülete (a „spenótház”), a Blaha Lujza téri sajtóház, Kossuth Lajos utcai Hungatotex-székház, Tihany Szálló, a Ganz-gyár (ma Millenáris) két felrobbantott iparcsarnoka, a Deák Ferenc utcai Chemolimpex-székház, a Medicor-központ, a balatonalmádi Aurora Szálló – sorolta a szocialista korszak a rendszerváltás után elbontott vagy a felismerhetetlenségig átalakított meghatározó, ún. „ikonikus” épületeit Ferkai András építészettörténész. Az áldozatok számbavételére a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) múlt heti nemzetközi konferenciája adott alkalmat. A Problémás örökség elnevezésű rendezvény azzal foglalkozott, mihez kezdhetünk a háború után keletkezett épített örökségünkkel.

Ferkai szerint például az áldozatlista jól mutatja, hogy milyen sorsra juthat akár a korszak majd minden jelentős épülete. „Nem azt mondom, hogy mindegyik egykori épületnek meg kellene maradni, azt pedig különösen nem, hogy ne lehetne értő módon hozzájuk nyúlni, de az biztosan túlzás, hogy nyom nélkül tűnnek el a korszak meghatározó házai” – indokolta megközelítését a hvg.hu-nak a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem tanára.

Óriási mennyiségről van szó. Ma mintegy négymillió épület található az országban, aminek legalább a kétharmada a XX. században épült, így akár kétmillió ház is születhetett a század második felében. Magyarország nem számít a műemlékvédelem élharcosának. A KÖH honlapja tanúsága szerint 121 épület élvez ideiglenes védelmet, 11 139 pedig országos védelmet. „Ennek a duplája sem lenne sok” – vélekedett Győr Attila, a KÖH védési osztályának vezetője. Ferkai kevesellte, hogy adatai szerint mindössze tizennégy 1945 után tervezett épület élvez védettséget. Győr Attila szerint azért ennél több van, de messze nem elég. A hivatalnak sokszor csak tűzoltásra van módja, gyakran előfordul, hogy csak akkor jegyzik be a védettséget, amikor a ház végveszélybe kerül. Ez a fajta hektikusság meg is mutatkozik az esetszámokon: míg például tavaly 40, addig 2005-ben 208 épületet nyilvánított védettnek a végső döntésben illetékes kulturális tárca. De 1998-ban mindössze egyetlen épületnek volt szerencséje. Az átlagos esetszám ötven körül alakul, ami európai viszonylatban alacsony.

Egy dologban teljes konszenzus mutatkozik a szakmában: a műemléki védettség önmagában még nem garancia a túlélésre. „A műemlékké nyilvánítás évekig eltart, a bontási engedélyt meg kiadják egyetlen nap alatt” – villantja fel az örökségvédők korlátos lehetőségeit Győr. Ahol nincs erélyes fellépés, ott a megőrzésnek sincs esélye. Az utóbbi időben volt példa a helyi társadalom és a civil szféra eredményes ellenállására, például a pesti zsidónegyed vagy a Hunyadi téri vásárcsarnok esetében, de az akciók egyike sem a közvetlen múltunk házaihoz kapcsolódott, hanem a régebbiekhez. Ritoók Pál, a Magyar Építészettörténeti Múzeum (MÉM) művészettörténésze még egy szempontra hívta fel a figyelmet: amelyik épületnek nem lehet új funkciót adni, az meghalt, s különösen így van ez a XX. második felének architektúrájával. Az örökségvédőknek tehát nem tanácsos elűzniük a befektetőket.

Óbudai házak. Panelkapcsolat © Fazekas István

Alapkérdés, hogy mit érdemes védeni a szocialista korszak épületei közül, s mennyi szabadságot kaphatnak a befektetők. Egykori szocialista városközpontok (Szekszárd vagy Salgótarján), a hatvanas években épített modernista iskolák, irodaházak, szállodák, állomások, várótermek közt több is veszélyben van. A háború utáni építészetnek például fontos épületei voltak a bányász, az építők (MÉMOSZ), illetve a kereskedelmi, pénzügyi és vendéglátó-ipari dolgozók szakszervezeteinek (KPVDSZ) székházai. A védett MÉMOSZ épületét, ami a magyar modern építészet egyik csúcsteljesítményének számít, alaposan átalakították, olyannyira, hogy Ferkai, aki korábban nem tartotta problematikusnak az átépítést, most már a kongresszuson követte meg azokat, akik korábban kétségeiket hangoztatták. A Jókai utcai KPVDSZ-székháznak pedig nincs védettsége, pedig az örökségvédők ezt javasolták, de a Hiller István vezette tárca elvetette. Különös egybeesés, hogy az MSZP ezt az épületet vásárolta meg leendő székházának, amelyhez várhatóan komoly átalakításra lesz szükség.

Szerencsére akadnak jó példák is a korábbi korszakok, így a szocialista építészet utóhasznosítására: Ferkai Andrásnak különösen két egykori budapesti autóbusz-pályaudvar átalakítása tetszik. A Deák téri, amelyet értőn alakítottak, és tán végre birtokba lehetne venni. Illetve a Kosztolányi Dezső téri, amely Tranzit Art Café néven váltott sikeresen szerepet.

Prakfalvi Endre építészettörténész, a korszak kiváló ismerője szerint való igaz, hogy a társadalom nagy részében még nem tudatosult, hogy mit veszítünk a dózerolással, de így volt ez korábban is. A XIX. században például csak a középkori számított értéknek, minden mást szívfájdalom nélkül bontottak le. „A szakembereknek az a dolguk, hogy már akkor szóljanak, amikor a közvélekedés még nem változott meg előnyére” – mondta a hvg.hu-nak a MÉM kutatója. Ő és kollégája, Fehérvári Zoltán kapásból meg is említ néhány védelemre méltó házat. A Vasas teniszcsarnokát, a siófoki meteorológiai obszervatóriumot, a Martinelli téri parkolóházat, illetve Salgótarján egykori Fő terének építményeit, például a Karancs szállót, az ún. 13-as bérházat és a művházat.

Nagy kérdés, hogy mi legyen a korszakban a legtöbb épületet adó és az időszakot méltán jellemző lakótelepekkel. Ferkai András úgy véli, nyilvánvaló, hogy a paneles nagy lakótelepeken nem a műemléki védettség segít, ott komplex, a helyi társadalmat is érintő rehabilitációs programra van szükség. A jelenlegi laza beépítettségük sem maradhat meg, de ez senkinek sem fájna, ha bővülne és színesedne ezeknek a városrészeknek a lakáskínálata. Van viszont olyan kisebb lakótelep, amely biztosan része az óvni érdemes épített örökségnek. Ezek ugyan nem „ikonikus” épületek, de az egykori hétköznapok világát kitűnően felidézik. Ferkai szerint Dunaújváros szocreál lakótelepe, a Kerepesi út és az Örs vezér terénél kígyózó épületegyüttes vagy a IX. kerületi József Attila lakótelep ilyen. Szívéhez közeli az alig három utcából álló óbudai kísérleti lakótelep, amely a tömeges lakásépítés típusterveit készítette elő, és 1959 és 1963 között húzták fel.

Több ikonikus épülethez is egyelőre levakarhatatlanul és jórészt természetes módon hozzátapad a pártállami múlt. De olykor még a tisztességesen megtervezett, az akkori nyugati szemmel korszerűnek számító köznapi típusépületeket is sújtotta a negatív közvélekedés. Ilyen sorsra jutott Gádoros Lajos és Schall József 1949-ben tervezett függőfolyosós háza, amelynek lépcsőháza a ház oldalán fut fel, s lábakon nyugszik. A típust az ország számos helyén alkalmazták, például Csepelen, Újpesten vagy Salgótarjánban, és mindenütt terjedt az a hamis legenda, hogy az eredetileg az építészek elfelejtettek lépcsőt tervezni, és már csak az építés során „igazítottak” a plánumon.

Zádori Zsolt