Kofolás korsó és keksz. Erős hazai © hvg.hu

Magyarországon is forgalmazni kezdik a szlovák élelmiszeripar egyik csodafegyverét, a Kofola üdítőitalt. Az odakinn (állítólag) a Coca-Colánál és a Pepsinél is jobban fogyó szénsavas ital a hatvanas években született, amikor a szocialista nagyipar különféle helyi kólaváltozatokat fejlesztett ki, hogy azokkal igyekezzen csillapítani a nép szomját. Ezek közül néhányat annyira megszeretett a közönség, hogy a Kofolához hasonlóan ma is talpon tudnak maradni.

A magyar kólagyártás összefonódott a korszerű szénsavas üdítőital gyártásának történetével. A palackozott üdítőitalok itthon a harmincas években jelentek meg, a legelső közülük a szakirodalom szerint az Ausztriából származó, különféle ízekben kapható Krachedli volt. A szénsavas üdítők magyarországi gyártása még sokáig nem indult be, a vendéglőkben szikvízzel hígított málnaszörpöt árultak. A második világháborút követően a szeszipari cégek államosítása után jelent meg a háromdecis "csatzáras" üvegben forgalmazott narancsízű és -színű Bambi, illetve a citrom aromájú Utas üdítő – olvasható Borszéki Bélának és Hernádi Zoltánnak a hazai palackozott üdítőitalok történetét feldolgozó cikkében (Alkoholmentes italok 2001/1-2.)

A hazai sajtóban a kezdet kezdetétől folyt az amerikai imperializmus szimbólumaként kezelt Coca-Cola lehúzása. Még Európa nyugati felén is bizalmatlanul méregették a kapitalizmus italát: Franciaországban például 1950-ben csaknem hatályba lépett egy törvény a foszforsav tartalmú üdítőitalok betiltásáról (márpedig a Coke ilyen), az olasz kommunisták lapja, a L’Unitá pedig olyasféle városi legendákkal rémisztgette olvasóit, hogy a kólát ivó kisdiákok másnapra megőszülnek (HVG, 1999. augusztus 7.).

Kólareklám 1972-ből © retronom.hu

Utólag annál meglepőbbnek tűnik, hogy éppen a sokat bírált Coca-Cola lett a második világháborút követően az első amerikai termék, amelyet Magyarországon is elkezdtek gyártani. A Magyar Likőripari Vállalat 1967 végén kötött palackozási szerződést a Coca-Colával, amit amúgy az őszi Budapesti Nemzetközi Vásáron egy kóstoltatás előzött meg. A következő nyáron megkezdődött a világ legismertebb kólájának gyártása: a Kőbányai Likőrgyárban felállított gépsor óránként 5 ezer darab két deciliteres kiszerelésű Coca-Colát gyártott.

Némi késéssel jelent meg a Sztár üdítőcsalád kólaváltozata is. A Szeszipari Országos Vállalat (SZOV) 1969-ben kötött szerződést a holland Naarden International szirupgyártó céggel kólasűrítmény gyártására, s a Sztárt ebből készítették az óbudai szeszgyárban, majd később már Kisvárdán, Demecseren, Miskolcon is – meséli a hvg.hu-nak Bikfalvi Istvánné, a Magyar Ásványvíz Szövetség főtitkára, aki akkoriban minőségellenőr mérnökként dolgozott a SZOV-nál.

Mindezt követte a Pepsi bejövetele, ami ugyancsak érdekes volt, hiszen először csak koppintani akarták Pesti Kóla néven. Az eredetire hasonlító ital szirupjának kikeverésére a Fővárosi Szeszipari Vállalat már meg is adta a megbízást egy osztrák sűrítménygyártónak. Időközben azonban az amerikai Pepsi megegyezett az ő kólájának magyarországi gyártásáról – emlékszik vissza munkatársunknak Borszéki Béla. A Fővárosi Ásványvíz Vállalat az óbudai jéggyár eladásából származó bevételt új német üdítőital-gyártósor megvásárlására kívánta költeni, de a szándékot a Pepsi üzletkötői megneszelték, s a németországi szerződéskötéskor visszautasíthatatlan ajánlatot tettek a magyar küldöttségnek: kiegészítik az üzemet a Pepsi gyártásához szükséges berendezésekkel, ha szerződést kötnek Pepsi-Cola gyártására. És kötöttek. (Hasonló másolási szándékkal alkották volna meg - állítólag - a Nyíri Colát, amelyből szintén nem lett semmi.)

A fenti szerződések úgynevezett adresszációs megállapodások voltak. Kompenzációs ügyletek, amelyek során a magyaroknak a szirupot valutáért értékesítő cég vállalja, hogy ugyanakkora értékben vásárol magyar árukat. Pepsi-sűrítményért cserébe tehát konzerveket és efféléket vettek tőlünk a nyugati cégek, de gyártóberendezések beszerzését is meg lehetett oldani ilyen ügyletekkel. A magyar illetékesek egnyugodhattak tehát, a népgazdaságot nem érte kár.

Bár létezik olyan leírás, amely szerint a Pepsi gyártása okozta az ugyancsak a Margitszigeten palackozott "csatos" Bambi halálát, Borszéki professzor nem így emlékszik. A két üdítőt párhuzamosan is gyártották, magyarázza, ráadásul a megfelelő Bambi-forgalom fenntartása érdekében árukapcsolást alkalmaztak: csak ugyanannyi kólát vihetett egy kiskereskedelmi egység, amennyi Bambit rendelt mellé. Ennek nyilvánvaló oka az lehetett, hogy a kólasűrítményeket valutáért vásárolta az ország. De árukapcsolás ide vagy oda, a Bambi egyszerűen kiment a divatból. (Mellesleg széles körben terjedt, hogy a "megengedettnél" jóval nagyobb a kátránytartalma.)

Kártyanaptár 1974-ből © retronom.hu

A kólaitalokból egyre több fogyott: míg 1969-ben 22,6 millió palack 0,2 literes Coke és 4,1 millió kis üveg Sztár üdítő készült, 1973-ban már 78,5 millió Coca-Colát, illetve 57,6 millió Sztárt röpítettek ki magukból a gépsorok, s ekkorra már beindult az egyliteres Pepsi gyártása is. „A szerényebb körülmények között működő megyei tanácsi vállalatok nem gondolhattak külföldi cégekkel való adresszációs üzletek megkötésére” – írja az említett szerzőpáros. Volt azért példa vidékre szánt licencre, Veszprémben kezdték el gyártani például az NDK jeles Quick üdítőcsaládját, köztük a Quick Colát.

Ugyancsak keletnémet a Vita Cola, amely – a Kofolához hasonlóan – túlélte a kommunizmust, s igencsak népszerű odakinn. Persze volt idő arrafelé hozzászokni, hiszen az NDK-ban a rendszerváltásig csak az Intershop boltokban, valutáért lehetett Coke-ot és Pepsit vásárolni. A Vita Colát itthon nem gyártották, s magyarországi felbukkanására már a szakemberek is csak homályosan emlékeznek. De hogy ismert volt, arra bizonyíték, hogy Kellér Dezső is megemlékezett róla 1959-ben. Humoreszkjében azon élcelődött, hogy éppen akkor készült el a szocialista ipar kreálmánya, amikor előtte már mindennek elmondták a kólákat: „Legfeljebb azt tehetjük, amit a tánctanárok, akik olyan ravaszul tudnak nyilatkozni. Hogy aszongya, lehet ám azt a rock and rollt ízlésesen is táncolni. Majd azt mondjuk: lehet ám azt a Coca-colát úgy is inni, hogy az üdítsen.”

A Sztár üdítőitalok időközben Queen üdítőkké változtak, de a Buszesz Zrt. már ezek gyártását is abbahagyta, inkább ásványvízzel és ecettel foglalkozik. Ez azonban nem azt jelenti, hogy egyedül csak a két amerikai óriás termékét kellene innunk, hiszen a nagyobb áruházláncoknak is megvan a maguk kólája. Ezek mellé társul most a Kofola, amelyet olyanfajta nosztalgia és rajogás övez Szlovákiában, mint itthon mondjuk a Traubisodát vagy a Márkát. Lehetne azon merengeni, hogy Magyarországon miért nem sikerült megerősödniük a helyi kólaízeknek. De ez bizonyára azért van így, mert itthon az egykori béketábor többi tagjához képest is viszonylag korán fogyaszthattuk a sikeres nyugati licencek nyomán gyártott barna italokat. Hangulatjavító intézkedésként a legvidámabb barakkban már akkor nyugati kólát szürcsöltünk, amikor csehszlovák és NDK-s barátaink még csak epedezhettek utána.