– Az elbocsátásoknál szem előtt tartott alapelvekről még napokkal ezelőtt sem lehetett tudni semmit — összegezte egy neve elhallgatását kérő külügyminisztériumi tisztviselő a Bem téri helyzetet. A Külügyminisztérium politikai államtitkára, a tapasztalt külügyes Fekszi Márta naponta egyeztet a főosztályvezetőkkel és a két volt helyettes államtitkárral, akiknek esetleges szakállamtitkári megbízatásáról még semmi konkrét hír nincs. Hírlik, hogy listázzák a nyugdíjazhatókat - ezt Göncz Kinga külügyminiszter is az egyik leépítési szempontként jelölte meg -, de azt nem tudni, hogy egyébként milyen elvek szerint rostálnak. A miniszter és az államtitkár asszony nyilvánosan, az állomány előtt tett ígérete szerint humánus döntések fognak születni, és ebben egyelőre nincs ok kételkedni — jelezték a hvg.hu-nak minisztériumi forrásból.

A helyzet iróniája, hogy a külügyi szakszervezet, amelynek érdekvédelmi funkciója most jól jönne mindenkinek, mély csöndbe burkolózik. Ezt azért nem tartják meglepőnek a Bem téren, mert lényegében nyugdíjas- és jóléti szervezetként működött eddig is, vezetőinek pedig - teszik hozzá fanyarul forrásaink - egyetlen szempontja az volt, hogy rövid "érdekvédelmi" működés után a munkáltató főkonzuli vagy nagyköveti megbízatással honorálja lojális, probléma- és konfliktuskerülő magatartásukat

A hivatalos bejelentés szerint az itthoni, 736 főt számláló állományból idén 136, a külföldi missziókon dolgozó 1159 emberből 116 számíthat elbocsátásra. Itt azonban máris gellert kaphat a központi racionalizáló lendület: a külföldön működő magyar nagykövetségeken és főkonzulátusokon dolgozók között más államigazgatási szervektől - minisztériumoktól, titkosszolgálatoktól - átvett emberek ugyanúgy jelen vannak, mint a külügyi ún. adminisztratív-technikai állomány. Ezek közé tartoznak a titkárnők, a gazdasági munkatársak, kertészek, szakácsok, takarítók, sofőrök. Az utóbbiak esetében nem ritka az, hogy két-három itthon töltött év után ismét valamelyik nagykövetségre kerülnek jól fizetett, kényelmes sofőri-titkárnői állásba, a hazai átlagnál jóval nagyobb keresettel.

A fejlett országok között Magyarország ma már szinte párját ritkítja abban, hogy külképviseletein vagyonnyi közpénzen Budapestről delegált, meglehetősen szerény szakképzettséggel, nem ritkán minden nyelvtudás nélküli emberek takarítják a nagykövetségi helyiségeket, vezetik a nagykövet autóját, intézik a helyi karbantartást. 500-600 ezer forintos havi fizetésük mellett lakásuk bérleti díját, gyermekeik drága alapítványi iskoláztatását, családjuk évenként egyszeri első osztályú hazamenő repülőútját, fogpótlásuk és egyéb orvosi költségeik csaknem teljes összegét a magyar adófizetők állják. Nyugat-Európa országai csupán egy- egy ilyen alkalmazottat küldenek ki külképviseleteikre, a többit helyben verbuválják.

A kiküldött diplomaták száma a személyzethez képest már-már elenyésző. Ha nem számítjuk a különböző minisztériumok, egyéb szervek kiküldötteit, hozzávetőlegesen 200 külügyes diplomata teljesít szolgálatot a csaknem 100 külképviseleten. Létszámuk csökkentése komolyan veszélyezteti Magyarország külföldi érdekérvényesítését és a hazai döntéshozatalhoz szükséges információgyűjtést.

A mostani hírek hallatán már-már reménykedhetnénk, hogy végre olyan karcsúsításokat hajtanak végre a külügyi tárcánál, amelyek megszüntetik az anakronisztikus, Európában szokatlan személyzeti viszonyokat. Ámbátor sokan attól tartanak, hogy a húsz százalékos leépítést jelentős részben a diplomás, gyakran több idegen nyelvet beszélő és külföldi tapasztalatokkal rendelkező állomány rovására fogják majd végrehajtani, emiatt növekszik a félelem, hogy ezzel a lépéssel jelentős érvágást hajtanak végre azon a szakértő csapaton, amely arra szerveződött, hogy Magyarország érdekeit a sokrétű külföldi kapcsolatrendszerben szakszerűen képviselje.

Dalmáth Lajos