„Egy politikusnak minden helyzetben minimum kettő, de általában több választási lehetősége van. Mérlegeli a morális szempontokat és dönt: igen vagy nem. Ezután azonban következetesnek kell lennie, hiszen ez a jó politikus ismérve” – magyarázza Csizmadia Ervin politológus. A politikai felelősség körébe tartozó esetek jellemzője, hogy nincs szó szándékosságról, és a döntés morális megítélés alá esik. „Ha minden politikus lemondana, akit megérintett egy botrány szele, akkor nem lennének politikusaink”– mondja, de hozzáteszi azt is, hogy a magyar demokrácia egyelőre magán viseli a rendszer gyermekbetegségeit. Amikor az emberek majd számon kérik egy-egy politikuson, hogy miért tette, amit tett, akkor kikényszeríthetik, hogy képviselőik felelősséget vállaljanak. Egyelőre azonban nem kristályosodott ki, hogy mit is akar a társadalom, elit demokrácia van. Ahány politikus, annyi norma – vázolja a jelenlegi helyzetet.

A döntés, ha önálló © Horváth Szabolcs

A demokratikus magyar politikai élet egyik legrégebbi távozására közel tíz évvel ezelőtt került sor. „Amikor tudomást szereztem a történtekről – 1996 októberében – rögtön bejelentettem a lemondásomat a pártelnökségről, de azt az SZDSZ ügyvivői nem fogadták el, mert úgy vélték, hogy ezzel a lépéssel a párt magára vállalná a felelősséget” – meséli Pető Iván, amikor a Tocsik-üggyel indokolt lemondásának körülményeiről beszél. A pártvezetői pozícióból végül 1997 áprilisában távozik, de akkor már – elmondása szerint – nem csak a botrány és a párt kapcsolata indokolja a döntését, sokkal inkább az SZDSZ krízismenedzselése. „Kezelhetetlennek láttam azt, hogy a párt belső közvéleményében meghatározó tekintéllyel rendelkező, emblematikusnak nevezhető emberek – akik semmiféle felelősséget nem vállaltak a döntésekért – a tények pontos ismerete nélkül is, az elvárható szolidaritás helyett morális ítéleteket hirdettek. Fejek követelésével, leváltásokkal és lemondatásokkal reagáltak az SZDSZ ellenes vádakra.”

„Az ügy részleteinek ismerete nélkül mondtam le kilencvenhat őszén, mert a pozícióból fakadó felelősség – ami sokszor nem közvetlen felelősség – megkívánja ezt egy demokráciában.” Pető szerint a magyar politikai életben nem vált viselkedési normává a felelősségvállalás, hiszen nincsenek – például a választások idején – komoly következményei a politikusi vargabetűknek, a választópolgárok nem kérik számon az elmaradt mea culpát. Hatással volt-e a döntés a politikai karrierjére? - kérdezte a hvg.hu. „Természetesen igen, hiszen 2001-ig nem voltam tagja az SZDSZ vezetésének. Szerezhettem volna pozíciót, de nem akartam. Azóta limitálom, hogy milyen posztot vállalok el, és kétségtelenül meglévő informális lehetőségeimmel milyen mértékben élek.”

„Nem az én döntésem volt az egyetlen követendő példa” – mondja Rajk László egykori SZDSZ-es képviselő, aki szintén a Tocsik-ügy miatt lépett, lemondott az országgyűlési mandátumáról és távozott az aktív politikából. „Értetlenül fogadta a közvélemény és a magyar sajtó is a döntésemet, de én akkor úgy gondoltam, hogy ez segítheti a politikai élet megtisztulását – hosszútávon.” Az aktív politizálástól visszavonult Rajk elismeri, hogy ez nem következett be, de a magyar politikusi felelősségvállalás elmaradásáért a véleményformáló értelmiséget és a médiát is egyaránt okolja.

„A magyar sajtó nem méltányolja az önvizsgálatot, ha valaki felvállalja a hibáját, azt megsemmisítik. A politikai felelősség látványos hiányáért nem csupán a politikusokat okolhatjuk, de a közbeszédet meghatározó embereket is, akik csak 'mocskos, hazug' politikáról beszélnek.” A sajtó felelőssége szintén említésre méltó, hiszen hiányzik a pártatlan, tényfeltáró újságírás, ami kikényszeríthetné a honatyák következetes viselkedését. A média szerepére nemcsak Rajk, de Csizmadia is felhívja a figyelmet: nagyon sokszor előfordul, hogy feldobnak egy ügyet, majd néhány nap vagy hét után megfeledkeznek róla.

Magyarországon sokan és sokszor beszélnek a szakértő kormányról, mégis összemosódik ideológia és szakmai tudás, és így nehéz a felelősök megnevezése – sommáz Rajk László. „Nálunk az a hozzáállás a jellemző, hogy ha tudott róla, akkor azért, ha nem tudott róla, akkor meg azért mondjon le!”  Érdekesség, hogy a Tocsik-ügy kirobbanása idején ezt az "elvet" éppen a pártja alkalmazta Suchman Tamás privatizációs miniszterre, akit a liberálisok a botrány első számú politikai felelősének tartottak, és akitől Horn Gyula akkori kormányfő - mentve a menthetőt - végül meg is vált.

Kevés épeszű, dinamikus, szakértő ember célja, hogy politikus legyen, mert a „foglalkozás” elképesztő hendikep a mindennapi életben – teszi hozzá Rajk.

„Nem gondoltam, hogy egy demokráciában ekkora bűn a többségtől eltérő véleménynek hangot adni” – mondja Simicskó István, Fidesz-képviselő, aki 2003-ban egyedüliként, a nem-gombot nyomta meg az európai uniós csatlakozásról szóló parlamenti szavazáson. Mint ismeretes, a képviselőknek e szavazással kellett megerősíteni az uniós népszavazás elsöprő igenjét.

Két nappal később lemondott pártja biztonságpolitikai kabinetvezetői, valamint az Országgyűlés honvédelmi bizottságának alelnöki tisztségéről. Arról cikkeztek az újságok, hogy a lemondás mögött Áder János frakcióvezető rosszallása áll, aki nehezményezte a frakciófegyelem megsértését. (A különutasság azonban nem csak ezt, hanem a népszavazás alkotmányos intézményét sértette meg.) Simicskó azonban azt állítja, hogy önálló döntést hozott, mert nem akarta további támadásoknak kitenni pártját. „Felajánlottam, hogy a képviselői mandátumomról is lemondok, de ezt nem kívánták tőlem. Három-négy hónap múlva egy tisztújító gyűlésen visszatérhettem régi feladataimhoz” – vázolja a politikai „regenerálódás” folyamatát. Nehezen élte meg azonban, hogy akkoriban mindenki „fekete bárányként” kezelte, pedig csupán azt szerette volna, ha nem „szegény gyerekként” lép be Magyarország az EU-ba. „Nem számítottam ilyen súlyos következményekre és rájöttem, hogy még nekem is sokat kell tanulnom a politikáról.”

Pokorni Zoltán néhány hónapra száműzte magát a politikai életből, amikor 2002 nyarán kiderült, hogy édesapja évtizedekig az állambiztonság ügynöke volt. Sokan színjátéknak tartották a Fidesz frakcióvezetőjének visszavonulását, főként úgy, hogy augusztus végén már a polgári körök MTV székház előtt tartott tüntetésén szónokolt, szeptemberben pedig frakcióvezető-helyettes lett.

A szavak embere © Müller Judit

Az újdonsült Fidesz-szóvivő Selmeczi Gabriella neve is felmerült a valaha lemondott politikusok listáján, de az új pozíció körüli új helyzet miatt nem nyilatkozott az 1999-ben történtekről. Történt, hogy harmincegy fideszes „senator” és három államtitkár washingtoni szenátoroknak eljuttatott levél formájában lobbizott a Lockheed Martin fegyvergyártó nagyvállalat egyik vezetőjének budapesti nagyköveti jelöléséért. A Fidesz-Lockheed-botrány néven elhíresült ügy miatt az akkor politikai államtitkárként dolgozó Selmeczi végül beadta a lemondását. A legutóbbi – szóvivői kinevezésről szóló – hírek azt igazolják, hogy túlélheti egy politikai karrier a botlásokat.

Főleg, ha fiatal az ember. „Nem bűnt követtem el, hanem hibáztam” – vallja ma is Zuschlag János, akinek a Terror Háza előtt tett, a nyilasterror áldozatainak emlékét sértő kijelentése miatt kellett lemondania mandátumáról 2004 októberében. Az ügy – úgy tűnik – mostanra sem csitult el teljesen, mert az mszp.hu híradása szerint „a kiskunhalasi körzetben a helyi szervezet eredetileg Zuschlag Jánost jelölte, de (…) egyeztetések után visszalépett a jelöléstől”. Zuschlag, a párt Bács-Kiskun megyei szervezetének elnökhelyettese azonban másképp látja. „Nem is akartam rákerülni a listára, mert elsődleges az MSZP választási győzelme, és könnyen lehet, hogy előráncigálták volna ezt az ügyet”– nyilatkozta a hvg.hu-nak.

A beszélgetés során többször is hangsúlyozza, hogy ő még nagyon fiatal, építheti a politikai pályáját, van még ideje bizonyítani. Arra a kérdésre, hogy miért dönt egy politikus a lemondás mellett egy kényes ügyben, három lehetőséget sorol: erkölcsi indíttatásból, vagy azért mert úgy véli, ez megoldja a dolgot, esetleg mások kényszerítik ki ezt a lépést. Állítása szerint az ő lemondásában csak az első két opciónak volt szerepe. Elégedett a mostani pozíciójával, de úgy véli, ha képviselői feladatra vágyott volna, akár jelöltethette is volna magát: „hiszen „megyei szinten olyan szerepet töltök be, mint Szekeres Imre a pártban”. Az idillinek tűnő képet persze némiképp árnyalja, hogy Szekeres augusztusban azt nyilatkozta: „teljesen egyértelmű az álláspontom (…) Zuschlag János nem lesz képviselő”.

„Nem terhelt politikai felelősség, de az MSZP akkori elnöke úgy nyilatkozott, hogy az én ügyem veszélyezteti a párt 2006-os győzelmét. Három évvel a választások előtt ez egyértelmű üzenet volt” – idézi fel a történteket a hvg.hu-nak Kiss Elemér, akinek a kancelláriaminiszteri posztról kellett lemondania 2003 februárjában. A távozás oka az volt, hogy az ügyvédi iroda, amelyben tulajdonostárs volt, kormánymegbizatása alatt is állami megbízásokat teljesített. Nem tettem semmit azért, hogy a kollegáim megrendeléseket kapjanak, nem volt rokonom az irodában – indokol, ahogy akkoriban fogalmazott: „rezsiközösségként” működik az iroda, a költségek közösek, de a honoráriumot mindenki saját megbízásai után kapja. „Kétféle politikus van, az egyik a 'beágyazott', akit a párttársai és a feléjük elkötelezett sajtó támad, de tulajdonképpen meg is véd idővel. A másikat, a politikába véletlenszerűen bekerülő 'civilt' azonban a legjobb esetben is egyszerűen nem védik meg, nem áll mögötte senki.”

Halálos balesetet okozott 2000 októberében az a kék fényjelzéssel közlekedő, kocsisort előző Audi, amely Nógrádi László közlekedési minisztert szállította. „A közlekedés biztonságáért felelős miniszterként egyértelmű volt, hogy lemondok a baleset után” – emlékszik vissza a hvg.hu-nak Nógrádi az öt évvel ezelőtti távozására. A balesetben a politikus is megsérült, lemondásakor az erkölcsi felelősségen túl egészségi állapotára is hivatkozott. „Ha nem közlekedési miniszter vagyok, hanem mondjuk oktatási, akkor lehet, hogy másként alakul a történet.” A ma már Lenti polgármestereként dolgozó Fideszes képviselő azt is elmondja, az őt megválasztó zalai emberek sajnálták, hogy távozott a miniszteri posztról, ugyanakkor azt is mindig megemlítették, hogy „büszkék vagyunk, nem nagyon volt példa ilyen lépésre a magyar politika történetében.”

„Sem jogilag, sem morálisan nem követtem el olyasmit, ami miatt nem lehetek miniszterelnök. Ebben külföldi államférfiak is megerősítettek” – nyilatkozta Medgyessy Péter 2002 nyarán, amikor a D-209-es azonosító tartotta izgalomban a közéletet. Következetesen hivatkozott arra, hogy nem besúgó volt, hanem kémelhárító – ez a feladat pedig a demokráciák sajátja. „Medgyessytől akkoriban nagyon sokan azt várták, hogy lemondjon. Amikor azonban egy politikus dönt, akkor fontos, hogy következetesen kitartson mellette akármilyen necces döntés is az. A párt vagy a választók megítélik majd később”– magyarázza Csizmadia a „nem-lemondó” politikusok motivációját. Medgyessy Péter mögül végül kihátrált az MSZP, utazó nagykövet lett.

Terrorcselekmény, erkölcsi banditizmus, politikai bűncselekmény – mondta tavaly májusban Magyar Bálint oktatási miniszter a nyilvánosságra kerülő érettségi tételek botránya kapcsán. Először azt nyilatkozta, hogy „ez az ügy a fejembe kerülhet”, de későbbi megszólalásaiban sorra elmondta, hogy a saját munkájáért vállalja a felelősséget, de nem fog lemondani. „Beszélhetünk ugyan politikai felelősségről, de ebben az ügyben nem hagyható figyelmen kívül egy politikus lejáratásának szándéka”– kommentálja a történteket Pető Iván.

Felelős vezető © Horváth Szabolcs

A Lampert-Jegesy házaspár neve is közszájon forgott nemrég a Kulcsár-ügy kapcsán. Ez főként Lamperth Mónika belügyminiszternek volt kellemetlen, akiről azt állította a beszédes ex-bróker, hogy kétszer is találkozott vele, férjének pedig még fizetést is folyósított. A belügyminiszter tagadott. A hvg.hu szerette volna megkérdezni Lamperth Mónikát, hogy minisztereként mit gondol a politikai felelősségről. A miniszter asszony azonban nem tudott a rendelkezésünkre állni, szóvivője indoklása szerint a belvíz, a madárinfluenza és a kormányülés szigorú napi menetrendet diktál, felkészületlenül pedig nem szeretne interjút adni. „Tulajdonképpen ez az igazi politikai felelősség” – indokolt a szóvivő.

A megkérdezettek kivétel nélkül „saját döntésként” aposztrofálták lemondásukat, azt azonban elismerték, hogy pártjaikon belül megoszlottak a vélemények az adott ügyeket érintően. „A mai napig nem tudom, hogy hányan voltak, akik a lemondásomat akarták. Az persze nyilvánvaló, hogy vannak olyan emberek, akik egy problémát mindig a fejek hullásával akarnak orvosolni” – magyarázza Pető Iván az SZDSZ akkori reakcióját. „Felmértem, hogy amennyiben nem lépek, úgy támadási felületet kínálok pártom ellenzékének” – indokolja lépését Simicskó. „Nem akartam a saját pártomnak ártani, és nem akartam belső harcokat sem folytatni” – érvel Zuschlag. Nógrádi Lászlóról azt írta a sajtó, hogy amennyiben nem mondott volna le, úgy a miniszterelnök kérte volna meg erre. Ő azonban másképp emlékszik. „Egyeztettem 'felettesemmel', Orbán Viktorral mielőtt benyújtottam a lemondásomat. Nem akartam, hogy politikai színjáték legyen belőle, ha nem fogadja el azt.”

A politikusokat számtalan érdek köti, nemcsak a választók képviselete. Ha nem felel meg az őt támogató csoportoknak, akkor legközelebb nem választják meg, nem kerül listára – árnyalja a nyilatkozók válaszát Csizmadia Ervin. A politikai felelősség okán hozott döntések többségében a pártérdekekre hivatkoznak a távozók. A magyar politikából egyébként sem lehet teljes értékű emberként visszavonulni – mondja. Nincsenek egyetemi katedrára visszatérő ex-képviselők, csak eltűnt, megbukott politikusok. Tőlünk nyugatabbra egyáltalán nem ritka, hogy valaki elegánsan vonul ki a politikából.

Ami a botrányokat illeti, nem vagyunk olyan messze Európától. „Nem tartanak sokkal előrébb ebben a tekintetben” – mutat rá a politológus. Főként magánéleti botrányok miatt kényszerülnek lemondani. Az Egyesült Államokban ez már régóta így van, Nyugat-Európa egyelőre vegyes képet mutat. Vannak ugyan pénzügyi, politikai okokból történő távozások, de egyre inkább a magánéletről kiderülő csalfaságok vezetnek lemondáshoz, a pénzügyi dolgok ugyanis nagyon nehezen ellenőrizhetőek. „A magyar politikai kultúrában eddig ez nem volt jellemző, de el tudom képzelni, hogy a későbbiekben, amikor a közvélemény a Kulcsár-ügyhöz hasonló botrányok esetén sokadszorra sem kap választ, és nem leplezik le a pénzügyi panamistákat, akkor a magánéleti skandalumok kerülnek majd előtérbe.”