Azt, hogy a kultúrpolitikának társadalompolitikai feladata is van, a rendszerváltást követően először az Orbán-kormány látta be, és az identitásképzésben betöltött vezető szerepét felismerve, azt egyenesen miniszterelnöki hatáskörbe utalta. A Fidesz tudatosan törekedett arra, hogy valamiféle „országvíziót” alakítson ki, amely képes eredményesen harcolni a külföldön, illetve itthon meggyökeresedett klisékkel.

Marsovszky Magda müncheni kultúrszociológus, az orbáni vízió szenvedélyes kritikusa, aki ugyan maga is elismeri a kiindulópont helyességét, több ponton zsákutcának tartja az Orbán-kormány országmarketingjét (Beszélő, 2003/12). Elsősorban azt kifogásolja, hogy a belső és a külső kommunikáció nem harmonizált egymással. Kifelé Európa mellett elkötelezett országként jelentünk meg, miközben az itthoni üzenetek elsősorban a mozgósítást szolgálták. Marsovszky szerint az orbáni belső „országvízió” antidemokratikus és kirekesztő kultúra-meghatározáson alapult.

Az ellenzékben lévő Fidesz–MPSZ – most úgy tűnik, teljes joggal – a grand slam, a három soron következő választás megnyerésére készül. A Medgyessy-kormány tömérdek balfogása nyomán kialakult helyzetben Orbán Viktor volt kormányfő is egyre aktívabb. Többnyire ugyan kerüli a „parlamenti vitézkedést”, egy-két kivételtől eltekintve napi politikai témákról sem szívesen nyilvánít csípőből véleményt, és érthetően még mindig csak saját közönsége előtt szerepel. Inkább szeret a mindent átölelő szeretetről, a gondviselésről szónokolni, mint a kamatpolitikáról, meg a költségvetési hiányról, de a kultúrpolitika továbbra is kedvenc témája maradt. Vasárnap a Magyar Kultúra Napja tiszteletére tartott fideszes ünnepségen szó szerint az alábbiakat mondta:

„Úgy tűnik, kedves Barátaim, hogy mára a szó világa is egyfajta tőzsdévé vált. Tőzsdévé, ahol egyre csak gyarapodik, duzzad a forgalom, a növekvő hozam érdekében, miközben ma már becslések szerint a világban ténylegesen megtermelt értéknek ötvenszerese-hatvanszorosa jelenik meg a tőzsdén. Ebben a bankárvilágban, amelyben élünk, a szavak és mondatok is éppen ilyen fedezet és tartalom nélkül sorakoznak előttünk. Nézzék csak meg, ha bekapcsolják a televíziót, ha kinyitják valamelyik újságot, vagy belelapoznak a rikító címlapú könyvekbe, ugyanolyan hitelvesztést tapasztalhatnak, mint amikor a lecsúszó árfolyamú forinttal szeretnének vásárolni. Nemcsak a pénzünk, hanem szavaink is hétről hétre egyre kevesebbet érnek. Sőt, manapság az sem ritka, ha kiderül, hogy nincs mögöttük semmi, vagy éppen hogy a valóság elkendőzésére, az emberek megtévesztésére, megzavarására használják őket. (…) amikor tehát ma a bankárvilág minden számunkra fontos értéket, a forintét éppúgy, mint a szavainkét veszélyeztető kurzusáról beszélünk, akkor valójában a nemzet felemelkedését féltjük. Attól tartunk, és attól őszintén tartunk, hogy a legyengített kultúra nem lesz elég erős, hogy a vállára vegye és átmentse a nemzetet utódainknak. És ha a kultúra nem tudja átmenteni a nemzetet, akkor nemzetek helyét teljes mértékben a magánbirodalmak, a magánállamok veszik át. Azok a magánbirodalmak és magánállamok, kedves Barátaim, amelyek a nemzetállamok mögött és között a bankárvilágot uralják, és mint a polip csápjai mindenhová elérnek. Némelyik termel, olajat forgalmaz vagy bankja, televíziója van, újságja, politikai pártjai vannak [óh, csak Berlusconi meg ne hallja – Z. Zs.], de vannak olyanok is, amelyek már ennyire sem megfoghatóak. És mégis úgy szólnak bele az életünkbe, úgy irányítanak, hogy közben semmilyen felelősséget sem vállalnak. Sem nép, sem táj, sem semmilyen élőlény iránt. És semmilyen közösséghez, csak a pénz a haszon világához tartoznak. Kedves Barátaim! A két világ, egyfelől a sorsára hagyott emberek, másfelől az összetartó közösségek harcában, a kettő közötti küzdelem csak ritkán zajlik terepen és fegyverekkel. A vetélkedés a jövőért lelkekben, a szívekért folyik, ezért nekünk is lélekben kell elsősorban megerősödnünk.”

Felkavaró szavak. Még a boldog emlékezetű Szabó Miklós történésztől, a modernkori magyar politikai kultúra utolérhetetlen ismerőjétől tudhattuk meg (tudhatta meg a ’80-as évek végén Századvéget szerkesztő és Szabó „repülő egyetemét” látogató Orbán Viktor is), hogy a kereskedő, de főleg a tőzsdespekuláns és a bankár, az érdemtelen nyerészkedés sátáni figurái, árdrágító és gyökértelen parazitái a XIX. századvégi antikapitalista és antiszemita politikai ideológiák negatív hősei voltak. Sőt a korszak ma is életképes találmánya volt, hogy a gazdaság termelő szektorát, illetve magát a társadalmat állította szembe a forgalmi (kereskedelmi) és főleg a bankszektorral. A kontinensen akkoriban megszülető jobboldali szociálprotekcionizmus, a politikai katolicizmus, a különféle agrárius meg antiszemita programmal rendelkező politikai pártok és antiliberális ideológiák a nagy, következésképpen nem-nemzeti (legtöbbször zsidó, de mindenképpen „idegenszerű”) tőkésben találták meg minden kínok fő forrását. A szociáldemokrata August Bebel a problémát némileg bagatellizálva, de szellemesen mondta akkortájt, hogy az antiszemitizmus a hülyék szocializmusa. Azóta persze már az antikapitalista baloldal is felismerte a tőkésben, a bankárban meg a „parazita zsidóban” rejlő lehetőségeket. Olyannyira, hogy felnőtt kelet-európai ember számára nyilvánvaló e szavak szemantikai összetartozása.

Biztosan emlékeznek arra, amikor Orbán Viktor egyik beszédében székelyre áthangszerelt zsidó viccet mesélt közönségének. Most azért kicsit más a helyzet. Vasárnap ugyanis nem mondott mást, mint hogy a „magyar nemzet alkotó szellemi energiáit” leginkább a „bankárvilágtól” kell féltenünk. A „polip” (szinonimája: kalmár) tapadókorongokkal ellátott „csápjai” (pontosabban: karjai) mindenhová elérnek…

A szavak elértéktelenedésén kesergő miniszter a körülményekből ítélve tudja, mit beszél. A Fidesz–MPSZ egyik ügyesen felfuttatott kommunikációs vállalkozása, a bankarkormany.hu („Csak a javaidat akarják”) például mással sem foglalkozik, mint hogy bebizonyítsa, a Medgyessy-kormány és a mögötte álló koalíció gyökértelen paraziták hada, amelynek úri passziója a magyarok életnedveinek elszívása. A Fidesz 2002-es országgyűlési választások két fordulója közti kétségbeesett és felettébb eredményes fekete kampányában már kulcsszerepet kapott Medgyessy dúsgazdag és gyökértelen bankárként való prezentációja. Ezt akkoriban a választások politikai hisztériajelenségeként értékelhettük, és a tavalyi év végéig a parlamenti ellenzék „hanyagolta a témát”, de lassan két hónapja fontosabb szerepet kap kommunikációjában, mint a „hálózatok kormányának” sulykolása vagy az egyébként szintén „áthallásos” vidék–főváros szembeállítás. A fideszes pártelnök mostani szavai saját közönsége előtt tovább hitelesítik a politikai rigmusbrigádok által felerősített álságos és veszélyes nézeteket.

Érdekes lenne meghallgatni, Orbán befolyásos bankár és befektető támogatói mit szólnak a kormányzásra készülő politikus szavaihoz.