Gaston Lachaise: Térdelő nő, 1932-1934, bronz, 49.5 cm

Gaston Lachaise válogatott műveinek kiállítása az amerikai művészet történetéből egy, a magyar közönség számára viszonylag kevéssé ismert művészt, illetve korszakot mutat be. Ezzel örvendetesen ellensúlyozza azt az Európában elterjedt általános vélekedést, mely szerint a korai képzőművészeti modernizmusban (1910-es és 20-as évek) érdeklődésre számot tartó jelenségek szinte kizárólag az európai művészettörténetbe illeszkednek, és minden, ami ezen kívül van, csupán ennek ismétlésszerű leképeződése, imitálása. Az amerikai korai modernizmussal való mélyebb ismerkedés nemcsak azért fontos, hogy belássuk, mennyire nincsen ez így, hanem annak a folyamatnak a megértéséhez is elengedhetetlen, amely a II. világháború után a művészeti élet központjának Amerikába (s elsősorban New Yorkba) való áthelyeződését eredményezte. E súlyponteltolódást ugyanis éppen ez a korszak készítette elő, amikor is Amerika, az európai inspiráló hatások következtében, megtette első lépéseit a művészeti önállósodás terén, mégpedig hamisítatlanul lokális, újszerű, eredeti felhangokkal, melyek egyenesen az amerikai kultúra, ahogy Lachaise is írja, friss, termékeny táptalajából eredtek: „Amerika lehetősége, hogy páratlan, teljes és állandó kifejezést találjon, amely elborítja a világot”. ( Szobrászatom magyarázata, fordította Hohol Anikó, a kiállítás katalógusában .) Ezzel a páratlan lehetőséggel Amerika élni tudott, és az „elborítás” a II. világháború után be is következett, amikorra Amerika a művészeti pubertásból egyszerre nagykorúvá érett.

A szobrász 1906-ban, 24 évesen vándorolt ki Franciaországból Bostonba, éppen abban a pillanatban költözik New Yorkba 1912-ben, amikor mintegy varázsütésre, egyszer csak mozgásba lendülnek a dolgok. A következő évre megszervezett, Armory Show néven elhíresült nagyszabású, nemzetközi kortárs művészeti kiállításon (amely az amerikai, illetve New York-i művészeti szcéna mai napig is fontos, rendszeresen visszatérő eseménye) már részt vesz (egy a Szépművészetiben is látható Akt kabátban című kisméretű bronzszoborral), mégpedig közvetlenül a talán legnagyobb vihart arató Duchamp-kép, a Lépcsőn lemenő akt mellett, mely mű többek szerint felért egy az akadémikus művészettel szakító függetlenségi nyilatkozattal. „Hangosan felnevettem a megkönnyebbüléstől, amikor megláttam” -- írja róla visszaemlékezéseiben a költő William Carlos Williams. Ez a felszabadultság és megkönnyebbülés jól látható az elsősorban New York, és azon belül is a zseniális fényképész és galerista, Alfred Stieglitz vonzáskörében dolgozó fiatal amerikai modernista művészek munkáin, akiket szinte kivétel nélkül Stieglitz fedez fel és indít el pályájukon (így például O’Keeffe, Marin, Stella, Demuth, Sheeler, Hartley). Lachaise is a legnagyobb megbecsülés és szeretet hangján ír róla, hiszen ő is azok közé tartozott, akiknek alkalmuk volt Stieglitz galériájában kiállítani, ha nem tartozott is a Mester legbelsőbb köréhez. Mindenesetre az említett fel- és elszabadulás talán senkinél sem kézzelfoghatóbb, a szó legszorosabb értelmében, mint éppen Lachaise egyre robusztusabb és monumentálisabb női bronzszobrain, amelyekkel felesége iránti megszállott vonzalmát, erotikus vágyait igyekezett formába önteni.

Ám éppen a formába öntés, a keretek közé szorítás ment láthatóan egyre nehezebben, a figurák gyakran önnön határaikat lépik túl -- lásd például a nagyszerű Börleszk alak című figurát (1930), amelyik talán éppen Duchamp fent említett művének korábbi hatására a mozgást, mégpedig a hús rengő, igéző mozgását igyekszik érzékletessé tenni --, vagy éppen ellenkezőleg, radikális sűrítményekké redukálódnak a számtalan női torzó esetében, amelyekkel a női test szexuális, erotikus magjára összpontosít. Lachaise-nél a nő (illetve, ahogy ő írta: a Nő) nem annyira a vágy titokzatos, mint inkább kirobbanó erejű, robusztus, diadalmas és ellenállhatatlan tárgya, akinek valós modellje minduntalan a művész felesége, Isabelle Nagle volt. Lachaise életművének nagy része ilyen értelemben egy egyre obszesszívebbé váló szenvedély leképezése, plasztikussá tétele, amely képes a nézőt is egyre inkább magával ragadni. Illetve lehet szeretni vagy nem szeretni, de nem lehet közömbösnek maradni iránta.

Aminek tanúi vagyunk, az egy szenvedéllyel, illetve annak kifejezésével való viaskodás, amely olykor herkulesi méreteket ölt (lásd például a csaknem 225 centiméter magas Álló nő című munkát). A női aktok kirobbanó, élettel és szexuális vonzerővel telített kvalitásával némileg ellentmondásba kerül a Szépművészetiben bemutatott 34 mű kurátori koncepciója (Jerger Krisztina), amennyiben a munkákat sejtelmesen alulvilágítják, olyannyira, hogy a szobrok mögé kerülve csupán sötét árnyakkal találkozunk, s így csupán részleges plasztikus élményt nyújtanak. A rendezés inkább fátyolos budoárhangulatot kelt, aminek nem sok köze van Lachaise kiáltás- (vagy inkább ordítás-), illetve kiáltványszerű megformálásaihoz, amelyek egyenesen köztér és fény után kiáltanak. Ennek ellenére csak hálásak lehetünk a Szépművészeti Múzeumnak, hogy a Lachaise halála óta eltelt kerek hetven év elteltével a hazai közönség is megismerkedhet azzal a rendkívüli tehetségű művésszel, akinek műveiből a MOMA, egyetlen kivételként, még életében, 1935-ben retrospektív kiállítást rendezett. (Megtekinthető 2006. január 8-ig.)

Bán Zsófia (Műértő - 2005. december)