Benczúr Emese (1969, Budapest) elsősorban installációkat készít. Érzéki konceptuális munkáiban rövid szövegeket, szavakat használ fel, amelyeket valamilyen jelentéssel bíró hordozón, gondosan kiválasztott eszközök segítségével jelenít meg. 1996-ban diplomázott a Magyar Képzőművészeti Főiskola festő szakán, Klimó Károly osztályában, egy rendhagyó diplomamunkával, a Teljesítem a kötelességem című installációval.
A Barcsay Terem falain végigfuttatott mű alapanyaga redőnyhúzó heveder volt, amelyre saját kezűleg hímezte egymás után a „Teljesítem a kötelességem” feliratokat. Munkái ettől kezdve a magyarországi egyéni és csoportos kiállítások mellett szerepeltek többek között a Luxemburgban megrendezett Manifesta 2-n, a XLVIII. Velencei Biennálé magyar pavilonjában, valamint a Liverpool Biennálén. 2003-ban elnyerte a Derkovits Gyula képzőművészeti ösztöndíjat, 2006-ban Munkácsy-díjat vett át, 2009-ben pedig megkapta az AVIVA Képzőművészeti Díjhoz kapcsolódó közönségdíjat a Find your place című alkotásáért. Hosszabb szünet után 2018-ban öt alkalommal, köztük egy nagyszabású szóló bemutatón vitte a közönség elé legújabb munkáit.
– 2018-ban több kiállításod volt, mint az elmúlt tíz évben: 2017 augusztusa óta látható a Ludwig Múzeumban a Westkunst – Ostkunst című válogatás a gyűjteményből, részt vettél a Labor Galéria Kunstküche projektjében, egyéni kiállításod volt a debreceni MODEM-ben, valamint jelenleg is látható a Brighten up című munkád az Everybody Needs Art Viewing Space-ben és a Let it shine a Société Budapest halljában. Hogy alakult ilyen sűrűn az elmúlt éved?
– Az első lépés az év eleji kiállítás volt, a Labor Galéria kis konyhájában. A Kunstküchébe Don Tamás hívott meg, és egy új munkát csináltam, a Flash of hope-ot. Sikerült vele jól belakni azt a pici teret. Életem egyik legjobb kiállításélménye volt, jól sikerült a megnyitó is. Vettem pezsgőt, és mindenkit megkínáltam, aki betért a konyhába, aztán együtt süttettük magunkat a Flash of hope felirat fényében. Az üzenet áttételesen a Labort részben üzemeltető Fiatal Képzőművészek Stúdiójának is szólt, amely akkor épp a megszűnés küszöbén vesztegelt. Másfelől meg ott, a Képíró utcában, az akkori Stúdió Galériában volt életem első önálló kiállítása. Nekem ez mind, így együtt, benne volt ebben az eseményben. Aztán jött a többi, és végül amilyen jól kezdődött az év a Kunstküchében, annyira jól is zárult: december 15-én, a születésnapom előtti este, nagy hóesésben megnyílt az ENA Viewing Space-ben, egy tetőn a Brighten up című kiállításom, szintén új munkával. Ment a tűzrakás, a sütögetés, a forralt borozás a nagy hidegben. A teret egy rózsaszín neoninstallációval világítottam meg; a fénye mindenkire rávetült.
– 1996-ban, az említett első egyéni kiállításodon az Egy hónap rendszerezése – az egyformaság viszonylagos című installációt mutattad be: ez 240 levágott és hímzett nadrágszárból állt.
– Volt a József Attila utcában egy Levi’s bolt, ahol akkoriban kérésre levágták a nadrágszárakat méretre. Megkértem őket, hogy mindennap gyűjtsék össze nekem a levágott darabokat. Akkor épp a Levi’s üzlettel szemben, a Kempinski mögött egy fehérneműboltot festettem, ez alkalmazott munka volt. Este átmentem értük, és amennyi időm volt aznap, annyit meghímeztem Az egyformaság viszonylagos felirattal. A kiállításon egy-egy napi adag nadrágszár követte egymást: az elején a hímzettek, majd az üresek az adott nap anyagából, amelyeknek a hímzésére már nem maradt időm. Bődületes mennyiség volt.
– Ez egy korábbi verziója a Ludwig Múzeumban jelenleg is látható Nem mind arany, ami fénylik című 2016-os munkádnak, de ott más médiumot alkalmaztál. Miért dolgoztad fel újra a témát húsz évvel később?
– A Nem mind arany, ami fénylik 15 fatáblából áll. Mindegyikhez vettem egy-egy, különböző típusú arany elnevezésű festéket, és ezekkel egyenként lefestettem őket. Erre került Az egyformaság viszonylagos felirat, valódi aranyfüsttel. Az érdekelt, hogy milyen sokféle próbálkozás van arra, hogy valamit aranyként, aranyszínű festékként el tudjanak adni. Falfestőként sokszor kértek arra, hogy csináljak aranyozott felületet, ahhoz pedig ki kellett választani a legmegfelelőbbnek tűnő akrilfestéket. Akkor derült ki számomra, hogy ezek mennyire ronda, lehangoló színek, tiszta okker, egyik sem hasonlít a valódi aranyra. Az üzenetet átörökítettem az új munkára. Ezt a mondatot, de valójában mindegyiket, amelyiket valamikor is használtam, bármikor bátran elővenném, mert mindet szeretem, és szívesen újragondolom abban az összefüggésben, ahogyan most foglalkoznék a témával.
– A Debrecenben rendezett Let it be című egyéni bemutatód is bizonyítéka a fényesség iránti alkotói figyelmednek: csupa ragyogó, saját fénnyel is világító munkát láthattak tőled a nézők. Hogy jött az a lehetőség? Mi volt a fő rendezési elv?
– A kiállítás előzménye az volt, hogy lett volna egy másik egyénim az Ybl Budai Kreatív Házban, de kénytelen voltam az utolsó pillanatban lemondani, mert voltak olyan művek, amelyeket nem akartak, hogy bemutassak. A nem elfogadott kupacban benne volt a Flash of hope is. Ennek kapcsán felhívtam Don Tamást, elmeséltem, mi történt. Akkor már a MODEM-ben dolgozott kurátorként, és pár nap múlva visszahívott, hogy ők a teljes anyagot szívesen látnák. Alapvetően az új munkákat akartam kiállítani, mert a régiek már szerepeltek különböző összefüggésekben. A 2005-ig elkészült műveimből volt is már egy kiállításom Székesfehérváron, a Csók István Képtárban, a Visible-invisible. Az újakat viszont nem lehetett látni együtt itthon, mert főként külföldön szerepeltek. A ragyogás pedig mindig is foglalkoztatott, de az új munkáimnál tendencia, hogy majdnem mindegyik fénnyel működik, vagy alapból fényes, vagy csillog az anyaga, ezért lett ez az egyik vizuális összekötő elem.
– A debreceni kurátor Áfra János volt, aki a MODEM-es munkája mellett költő, és kifejezetten a szöveg és kép összefüggéseivel, a képmezőbe emelt szöveg értelmezésével foglalkozik, így a munkáidat efelől közelítette meg.
– És szerette volna, ha a régi munkáim is megjelennének, mert azokat Debrecenben még nem látták, ő pedig foglalkozott már velük. Végül mégis csak új művek kerültek ki. Lesz viszont egy újabb lehetőség a MODEM-ben április 6. és június 23. között, a Mánia. Csendes stratégiák Imre Mariann-nal, Szíj Kamillával, Szira Henriettával, Tarr Hajnalkával. Simon Andrea a kurátor, és itt lesz a régiekből is. Nem ez az első eset, hogy öten együtt dolgozunk, 2016-ban volt egy Mánia kiállítás a 2B Galériában. Most az az alapgondolat, hogy a mániáink bemutatásával szeretnénk segíteni abban, hogy bárki feltárhassa és megérthesse a sajátját. Az én mániám kikapcsolás a hétköznapi élményekből, a politikai környezetből a munkán, a csináláson keresztül. A hímzéstől teljesen lelassul az ember. Amikor a Főiskolán elkezdtem hímezni, és a munkák egyre nagyobb számban sorakoztak előttem, egyre több mindent láttam tisztábban az ismétlés és a lassítás technikájával kapcsolatban. Úgy kezdtem el foglalkozni vele, mint egy mantrával vagy imával. Az imára sem figyel oda az ember, amikor imádkozik, mert a mondat annyira általánossá válik, hogy egy egészen új tágasságba kerül az ismételgetése által. Az aranyozás szintén olyan meditatív folyamat, mint a hímzés, csak ott még levegőt is alig lehet venni. Az elektromos árammal végzett munka is ilyen. Figyelni kell, és szinte alfa-állapotba kell kerülni, hogy az ember képes legyen még ötszázszor megcsinálni ugyanazt a mozdulatsort egy hét alatt. Én ezt szeretem, ez lett a munkamódszerem.
– A „mániás” csoport női csapat, és részben az általatok alkalmazott technikák, a szövés, a hímzés is a nőművészethez köthető. Te nőművésznek tartod magad?
– Ha nagyon rám akarja ezt húzni valaki, akkor inkább ellenkezem, de az ilyen besorolásokat úgy általában is elutasítom. Nem ezért kezdtem hímezni, hanem azért, mert ebben éreztem magam otthonosan. Gyerekkoromban állandóan valami ilyesmivel kötöttem le magam: hímeztem, kötögettem, varrtam, fontam. Valószínűleg már akkor ki tudtam kapcsolni, és annyira lekötött, hogy nem vettem észre, hogy egész nap ezt csinálom.
– Ez azzal is összefügg, hogy anyukád a ruhaiparban dolgozott, és voltak ilyen eszközök, anyagok otthon?
– Igen, amikor kicsik voltunk, az OKISZ Laborban dolgozott, utána tanított is a Ruhaipai Szakközépiskolában szakrajzot és szakismeretet. Szeretett varrni, szerette a szép anyagokat, a szép ruhákat, amiket akkoriban nem nagyon lehetett kapni. Én meg ott ültem a varrógép mellett, és néztem, hogy mit csinál, aztán meg is tanultam varrni. Édesapám építész, a tőle tanult dolgok is folyamatosan a fejemben járnak, amikor térbeli munkát csinálok. Akármilyen kiállításom van, először mindig a teret akarom látni. Jó mániás ő is, éjjel-nappal dolgozik azóta is, mindig. Amíg lustának éreztem magam, addig állandóan az ő munkatempója lebegett a szemem előtt, hogy nekem is azt kell elérni, hogy tudjak rendesen dolgozni, a saját szakmámban helytállni.
– A főiskolán festő osztályba jártál. Hogyan vetted elő a tűt és a cérnát? Hogy kötötted össze a festészeti gyakorlattal a hímzést? Mi volt a köztes lépés?
– Három lépésben történt. Még Molnár Sándorhoz jártam, amikor festettem egy olyan olajképet, amibe belehímeztem egy négyzetet. Mindig arról tanultunk a művészettörténet és az anyagismeret órákon, hogy az olajfesték mindennél fényesebb, erre megcsináltam ezt a hímzést, és sokkal jobban csillogott, mint az olajfestékes felület. A következő évben – már Klimó osztályában – sima, natúr festővászonra egy erdélyi párnamintasort hímeztem fehérrel. Ez volt az év végi kiállításra elkészített darabom. A következő munka pedig a De jó lehet annak, akinek ennyi szabadideje van, ahol már szöveget használtam, három alapozatlan festővászoncsíkra hímeztem rá.
– Mitől függ, hogy angol vagy magyar szöveget használsz?
– Az egyik ok banális: a külföldi kiállításra készülő munkák angolul vannak, amelyek itthonra, azok magyarul. Arra is rájöttem, hogy költség szempontjából nem jó a magyar felirat, mert sokkal hosszabb, mint az angol, ezért sok anyag kell hozzá, ráadásul a szövegkép is bénább.
– A gurtnitól a kínai ledes csecsebecséken át az igazi aranyfüstig számos anyagot használsz. Hogy választasz?
– Fontos, hogy a szöveg mindig jól megválasztott hordozóra kerüljön, mert az alapanyag megvezeti, átalakítja azt, ami rákerül és viszont, a szöveg is befolyásolja az anyag értelmezését. Ettől a mű egy fura vibrálásban létezik. Ha például a MODEM-es kiállításomon egy-egy munkát messziről nézett valaki, akkor fényesnek és gyönyörűnek láthatta, közelről viszont értelmezhetővé váltak azok az egyszerű, sokszor szemétnek számító alkotóelemek, amelyek ellentétben állnak ezzel a szépséggel. Tudatosan alkalmazom ezeket az ellentéteket, szeretem ütköztetni a különböző nézeteket.
– Öt éve tanítasz a MOME-n, a textil tanszéken. Milyen órát tartasz?
– Először mesterszakosokat tanítottam, most az alapképzéses nyomottanyag-tervezés szakosoknak tartok kurzust, nagyon élvezem. Tanácsokat adok nekik, hogy honnan inspirálódjanak, hogy járják a várost, próbálom beleszőni azt, amilyen én magam vagyok, ahogy én látom a világot. Az utóbbi három évben a Design Intézet első évfolyamán is tanítok rajzot, ami valójában nem rajzóra, hanem szabadabb, kreatív foglalkozás. Igyekszem a saját, szeretett mestereim, a kisképzős időből Bodóczky István, az általános iskolából meg a GYIK Műhelyt is vezető Sinkó István szellemében dolgozni, oktatni.
– Te miből inspirálódsz?
– Nagyon izgalmas számomra a speciális szakboltok kínálata. Egy gumilapgyártó cégnél például a különböző vastagságú és színű gumilapokra úgy tudok rácsodálkozni, mintha a világ legfantasztikusabb dolgai lennének. Próbálom memorizálni is, amit megismerek, hogy ha véletlen szükségem lenne rá, akkor tudjam, hova kell menni. A hallgatóimnak is ezt szeretném átadni, hogy érezzék, mennyire jó, ha minél több mindent szívnak magukba az őket körülvevő környezetből.
Mucsi Emese
(Megjelent a Műértő 2019 márciusi lapszámában)
