A kérdés jogos, mert Georg Baselitz megosztó figura. Olvasatomban azonban közel sem oly módon megosztó, ahogy azt a művész maga manipulatív módon kívánatosnak tartaná. Nem sétálok bele ebbe a csapdába. Szándékosan nem az esztétikai elveit, művészeti gyakorlatát tekintem határsértőnek, hanem a karrierjére vonatkozó döntéseit, férfi életvitelét, a művész társadalmi szerepéhez köthető felfogását, ezekkel kapcsolatos elszólásait és művésznyilatkozatait, amelyeket Baselitz mint erkölcsi lény produkált pályafutása során, és amely ideológia nyilvánvaló módon a munkáiban is tetten érhető.
Annak ellenére van ez így, hogy azt szeretné elhitetni a nézővel: autonóm képalkotás – mint olyan – létezett és létezik, és természetesen épp ő az egyik nagybetűs képviselője. Azt, hogy nagybetűs alkotó, nemcsak hogy elhiszi, de egyenesen saját zsenialitásának állítja be, elterelve figyelmünket arról a rendszerről, amely kontraszelektív módon, igazságtalanságok által működik, és amelyet ő reflektálatlanul kiszolgál. Ezt az a tény sem árnyalja, hogy pár évet küszködött a hatvanas évek nyugatnémet kispolgári miliőjében, továbbá kerek tizenöt évet kellett várnia a totális győzelemig – vagyis addig, amíg New York a keblére nem ölelte. Közben azért csak részt vett az egyszeri és megismételhetetlen, azaz valóban paradigmaváltó 1972-es Documentán vagy néhány Velencei Biennálén.
Az alábbiakban megválaszolandó, hogy valójában milyen siker az, amire ilyen sokat kellett várnia. Ezzel együtt Budapestről – pontosabban Kelet-Európából – nagy hiba lenne teljes egészében reprodukálnom azt a vitát, amely a „festőfejedelem” életműve körül mostanában a német sajtóban zajlik. Ha illedelmesen nem is fejti ki, de korrekt módon utalást tesz arra a vitára Norman Rosenthal a budapesti kiállítás katalógusának egyik írásában. Illúzióink ne legyenek: illedelmesen, mert Baselitz életében nyomtatásba sem kerülhetne egy erőteljesen polemikus katalógustanulmány. A kiállítás teremszövege el is árulja, hogy a tárlat a művésszel szoros együttműködésben valósult meg. Arra, hogy mit is jelenthetett mindez a gyakorlatban, közel sem magától értetődő a válasz. Segítségképp például nézzük meg, hogy hányadik helyen áll a 79 éves alkotó az artfacts.net listán, vagy vegyük névértéken azt, amit a „jó szándékú” múzeumi kiállításrendezésről saját maga állít a tárlaton látható, munkásságát ecsetelő egyik dokumentumfilmben. Itt nem lehet demokrácia, csak alázatos taktikázás a kurátor oldalán. (No persze, szűkebb környezetében egyvalaki azért megkritizálhatja a műveit, és ez nem más, mint a feleség. Kérdés, hogy milyen áron, minthogy Elke Baselitz eredetileg maga is képzőművésznek indult. Ám az is igaz, hogy különösebb kételyek nélkül adta fel saját művészi ambícióit, szült gyerekeket és vált milliomos művészfeleséggé.)
Kritikusként azért csapda belemenni bármiféle esztétikai vitába Baselitz művészi gyakorlata körül, mert amikor csak megtehette, az autonóm képalkotásról szőtt, egykor valóban radikális esztétikáját pénzre váltotta. Óriási pénzekre. Gátlástalanul. Ennyit az autonómiáról. Pár illusztratív példát hoznék arra, hogy milyen dimenziókban érdemes gondolkodni. Jóval a nagy New York-i sikerei előtt, 37 évesen, 1975-ben vett egy németországi középkori kastélyt, melyet egyaránt használt családi otthon és műterem céljára. Jelenkori életét a firenzei alkotói magány és a New York-i galériás világ között ingázva tengeti. A 2015-ös Velencei Biennálén szerepelt munkái 8 millió euróért keltek el. Az, hogy ez az ár publikus lett, nem bevett gyakorlat, mert a Biennálén eladott alkotások árai általában nem nyilvánosak. A művésznek közel 2800 műve van, és nem szokása egyiket sem kiszelektálni a piaci körforgalomból. Azaz Baselitz tekintélyes tőkefelhalmozó. Miközben autonóm képalkotásról papol, a globális műkereskedelem sztahanovista kiszolgálója lett. Ennek okán a kritika, ha nem lényegre törő, csupán a globális műpiac malmára hajtja a vizet.
Fentiek alapján, remélem, világossá vált, hogy ilyen dimenziókban a művészet csupán ürügy lehet – a vevő oldalán mindenképp. Nyilvánvalóan további probléma mindezzel például az, hogy ki lehet itt egyáltalán vevő, és honnan lehet neki ennyi pénze, és etikus-e ilyen helyekről pénzeket elfogadni? Ennek tudatában kacagtató olvasmány számomra bármilyen stíluskritikai elemzés. Egyeseket persze föl is háborít. Jóllehet Magyarországon ez a fölháborodás sajnos nem feltétlen érthető. Sok fiatal – vagy esetleg nem annyira fiatal – képzőművész épp erre az anyagi sikerre vágyik. Maradjunk annyiban, hogy Baselitz karrierje a művész társadalmi szerepvállalása tekintetében a műpiaccal kapcsolatos összefonódásai okán termékeny vita tárgya lehet itthon is.
A másik két gyakori ok, amiért Németországban hangos támadásnak van kitéve, az a felbukkanó „teuton túladagolás” jelensége, továbbá a permanensen jelen levő és reflektálatlanul maszkulin szubjektivitás. Nem igazán tudok ezekkel vitatkozni, különösképp az utóbbival nem. A teuton dologgal sem az a baj, hogy olykor szvasztikát és címersast fest, mert mindezt – épp a mindenféle narratívák lebontása jegyében – ráadásul sikeresen teszi. Hanem az, hogy világa monokulturális és rendkívül fárasztóan egocentrikus, még akkor is, ha képes a nők II. világháborús fájdalmával valamit kezdeni. 2017-ben férfiként ez az álláspont már nem szalonképes – vagyis Németországban már sok mindenkinek nem az.
Az én szempontomból per pillanat a lényeg mégsem ez. Barát vagy ellenség-e Georg Baselitz, vagyis az általa képviselt művészeti felfogás? Egy olyan figura, aki az adószedők mellett a festőnőkre is becsmérlő kifejezéseket tesz, nyilvánvalóan nem szövetséges, hanem ellenség. Van azonban bennem egy másik identitás is, mely titokban – vessetek rám követ, drága sisterek – Baselitzcel valamelyest szimpatizál, és amelynek kapcsán valószínűleg egy ilyen maszkulin hólyag sem nyitna új frontokat. Ez pedig a közös vonzalom, illetve iszonyat: a modern szeretete, és a mindenféle antimodernista ostobaságtól, netán erőszaktól való viszolygás. Fontos kiemelni, hogy Magyarországon és Kelet-Európában mások a tétek. Több minden forog kockán. A Magyar Nemzeti Galériában Georg Baselitz-kiállítást látni, ráadásul Ország Lili-tárlattal közel egy időben, nem jelenti azt, hogy itt a vég, azaz nem jelenti egy liberális művészetpolitikai korszak végét. A kiállítást látva, a katalógust olvasva semmi kétség, itt még szakmai munka folyik. (Megtekinthető július 2-ig, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest)
Süvecz Emese
Megjelent a Műértő 2017. májusi lapszámában
