– Azon kevesek közé tartozol a hazai szcénában, akik a professzionális kurátorképzést külföldön végezték. Egyenes út vezetett az ELTE Művészettörténet Tanszékéről a New York-i Bard College-ba? – Nem, korántsem. A művészettörténet szak befejezését közel tíz évig húztam. Ennek többek közt az volt az oka, hogy már az egyetem első éveiben dolgozni kezdtem. Elsőként a Kieselbach Galériában, itt háttéranyagokat szerkesztettem az aukciókhoz. Majd 2001 elején jelentkeztem a Trafó Galériába asszisztensnek Bencsik Barnabás mellé. Néhány hónap múlva rám bízták a galéria vezetését. Ez már teljes munkakör volt, és bár még ekkor is egyetemre jártam, teljes erőbedobással a Trafóra koncentráltam.
– Fel kellett nőnöd a galériavezetői feladathoz?
– Valójában igen, sőt visszagondolva, a hazai szcénával együtt nőttem fel a feladatokhoz. Fiatalként 2001-ben Budapesten keveset lehetett tudni arról, mit is csinál egy kurátor. A Trafó tökéletes terep volt a tanuláshoz, elég kicsi intézmény ahhoz, hogy a munka minden mozzanatát átlássam és megtanuljam, de közben elég nagy terep a nemzetközi működéshez.
– Voltak segítőid, mentoraid?
– 2001 végéig Barnabás segített művészeti vezetőként. Utána pedig igyekeztem olyan művészeket és kurátorokat meghívni, akiktől szerettem volna, és tudtam is tanulni. Páldi Líviának, Molnár Editnek, Katarina Sevicnek, Ann Demeesternek, Cesare Pietroiustinak vagy Michael Rakowitznak, Kokesch Ádámnak, Kaszás Tamásnak különösen sokat köszönhetek e téren.
– Hogyan állt össze a programod, hol gyűjtöttél impulzusokat?
– A kezdetektől sokat jártam külföldre, a tapasztalatokat beépítettem a kiállításokba. Az új elképzeléseket kezdetben nehéz volt átvinni a munkatársak ellenállásán. Korábban legfeljebb beállítottunk a térbe két posztamenst, azokra rákerült két projektor, és kész volt a médiakiállítás. Amikor előhozakodtam azzal, hogy kiállításokra szabott tereket kell létrehozni, akkor nagyjából botrány tört ki.
– Az általad vezetett időszakban a külföldiek számára is orientációs ponttá nőtte ki magát a Trafó Galéria. Minek volt ez köszönhető?
– 2002-ben még nem létezett az ACAX (Agency for Contemporary Art Exchange – a magyar szcéna nemzetközi jelenlétének erősítését és támogatását szolgáló független kezdeményezés), és nem volt hozzá hasonló intézmény sem. A Budapestre érkező külföldi művészeknek, szakembereknek a Trafó volt a tájékozódást segítő pont. Ezért folyamatosan érkeztek az e-mailek a szcénára kíváncsi külföldiektől, akiket segítettem az eligazodásban. Intenzív időszak volt, rengeteg embert ismertem meg, és 2005 körül már világosan láttam, hogy mi ez a szakma, milyen perspektívák vannak benne, milyen háttér szükségeltetik hozzá, és hogy mennyire izgalmas ez az egész. 2005–2006-ra nagyjából megtízszereződött a munka a Trafóban. Négy Kultúra 2000 projektben voltunk partnerek, rezidenciaprogramunk volt New Yorkkal, a Sparwasser HQ Berlinből egy hónapra beköltözött hozzánk, nemzetközi kiállításokat rendeztünk. A hazai és nemzetközi projektkoordináció elképesztő mennyiségű adminisztrációval járt, de még annyira tapasztalatlan voltam, hogy nem rendeltem a feladatokhoz megfelelő humán erőforrást, így majdnem megszakadtunk Bircsák Eszterrel, a galéria asszisztensével. Ekkor már határozottan tudtam, hogy kurátor szeretnék lenni, de a rengeteg feladat mellett egyszerűen nem jutott rá időm. Az események a fejem felett zajlottak, úgy éreztem magam, mint a divatbemutató alatt a varrónő, aki a kifutó színfalai mögött semmit sem érzékel az eredményből. Szerveztem, intéztem, és közben kimaradtam azokból az izgalmas diskurzusokból, amelyek valójában érdekeltek. Egy ponton ez elkezdett frusztrálni, és amikor ezt nem tudtam feloldani magamban, eljöttem a Trafóból.
– Hogyan hagytad ott végül a Trafó Galériát?
– Nem voltak konkrét terveim, csak azt tudtam, hogy szeretnék elmélyülni, művészetről olvasni, írni, gondolkodni, beszélni. Ezenkívül pedig volt egy kéthónapos ösztöndíjam New Yorkba. A felmondást követően az olasz szcéna egy meghatározó alakja, a már említett Cesare Pietroiusti meghívott Velencébe tanítani egy trimesztert az IUAV mesterprogramjába. A tanítást követően elmentem New Yorkba, és az ösztöndíjam két hónapja alatt eldöntöttem, hogy pályázok a Bard College-ba.
– Ekkor még mindig az ELTE művészettörténet szakára jártál?
– Igen, még nem volt diplomám. Velencében írtam meg a szakdolgozatom.
– Kortárs művészetről írtad?
– Nem, bár egy kurátor számára a téma nem tanulságok nélküli. Nemzetközi kiállításokról szólt, amelyeket Budapesten rendeztek 1910 és 1914 között. Kevesen tudják, hogy Magyarországon ebben az időszakban szinte mindenki itt volt, a kubisták, a futuristák, az expresszionisták, nagy kiállításokkal, és mindez magánúton, egyesületek személyes kapcsolatain keresztül szerveződött. Izgalmas és pezsgő időszaka volt ez a magyar művészeti életnek, talán az utolsó, amikor az itthoni kiállítások révén is „képben voltunk”.
– Azt kaptad New Yorktól és a Bard College képzésétől, amit vártál?
– 2007 és 2009 között voltam New Yorkban. Azt gondolom, joggal lehet kritizálni a kurátorképzést, hiszen amolyan fából vaskarika, tudományágként nem értelmezhető, és gyakorlati értelemben sem tanít meg a szakmára. De ha úgy gondolok a képzésre, mint egy nagyon intenzív kétéves workshopra, ahol rengeteg elkötelezett, érdeklődő és sokat tudó emberrel együtt művészetet néztem és elemeztem megszámlálhatatlan órán keresztül, rengeteget olvastam, írtam, és a gondolataimra mindig jött visszajelzés, akkor ez a legintenzívebb szakmai felkészülés és a legnagyobb luxus, ami egy kurátorral megtörténhet.
– Milyen formában tanultatok?
– Volt olyan óránk, ahol kurátori szövegeket olvastunk és kiállításokat néztünk, esszéket, falszövegeket, installálást, intenciókat elemeztünk, kiállítástípusokat vettünk sorra a tematikustól a retrospektívig. Egy alkalommal Okwui Enwezor kiállítását, az Archive Fevert és a még nem publikált kurátori szövegét szedtük ízekre hat órán keresztül. De minden héten érkezett valaki, művészek, kritikusok, kurátorok. Emellett filozófiát, kritikai elméleteket olvastunk, értelmeztünk.
– Rendeztél a New York-i két év alatt kiállítást?
– Igen, három alkalommal. Egyet a New York-i Magyar Intézetben, egyet a Műcsarnokban, és volt még a tézisprojektem. New Yorkban lenni és kiállításokon dolgozni olyan volt, mint egy álom. Annyival könnyebb információhoz jutni, egy művésszel találkozni, videoanyagokat vagy könyveket megszerezni, nem beszélve a hihetetlen mennyiségű és elképesztően sokféle művészeti és kurátori produkcióról, amelyek mindennap újragondoltatják veled a projektedet.
– Hogyan tudtad a léptékváltást áthidalni?
– New Yorkban nem dolgozni voltam, így nem szoktam bele az ottani léptékbe, előtte itthon dolgoztam, és jól ismertem a hazai terepet. Tehát amikor a Ludwigba kerültem, a léptékváltást a Trafó Galériához képest éltem meg.
– Mi volt itthon az első kiállításod?
– Elsőként A képzelet tudományát rendeztem a Ludwig Múzeumban, 2010 áprilisában. Nemzetközi anyag volt 1000 négyzetméteren. Rövid idő volt az előkészületekre, de a költségvetés lehetővé tette a dinamikus munkát, így meg tudtam csinálni a kiállítást.– Szakmailag szabad kezet kaptál?
– Igen, Bencsik Barnabás, az akkori igazgató nagyon is engedte, hogy a kurátorok szabadon dolgozzanak. Voltak kötelező körök, de nyitott volt az ötletekre, személyes szakmai vágyakra, és ha komolynak látta, lehetőséget adott a megvalósításukra. A következő kiállításomat, Yona Friedman életművének egy feldolgozását Erőss Nikolettel csináltam közösen. Az előkészületek alatt született meg a kislányom. Személyes okokból végül soha nem mentem vissza a Ludwigba dolgozni.
– Nem hiányzik az intézményi hátország?
– Sosem dolgoztam gazdag intézményben. A logisztikailag ambiciózus kiállítások megvalósításának így mindig egy alapja volt: az a csapat, akikkel együtt dolgoztam. A bizalom, hogy együtt meg tudjuk csinálni, akár pénz, idő, tapasztalat híján is. Ugyanakkor, ha egy kurátor meghív egy elismert művészt vagy kurátort az intézménybe, amelynek dolgozik, sokszor a személyes hitelét dobja be, amely nagyon könnyen sérül, ha az intézmény nem állja ki a próbát – a bizalom ezért is fontos. Nekem ezt jelenti a hátország. A Trafó és a Ludwig ilyen volt, de 2013-ra ez a Ludwig esetében alapvetően megváltozott, szétfoszlott – ezért is mondtam le az akkor készülő kiállításomat.
– Szabadúszóként az első nagy projekted az OFF-Biennále volt?
– Egy ideig nem láttam pontosan, hogy mihez fogok kezdeni. Végül az OFF alapötletével tudtam a magam számára megfogni, hogy mit lenne érdemes csinálni, minek lenne értelme. A nagy elkeseredettségből és a rossz közhangulatból engem és másokat is ez rángatott ki. Sikerült valamelyest újrateremteni egy közeget, elhinni és megmutatni, hogy ez a közeg igenis létezik, és a létrehozóinak legalábbis fontos és áldozathozatalra is érdemes – bizonyos értelemben ez volt az OFF egyik legfontosabb tétje.
– Csupa olyan munkatárssal dolgoztál együtt az OFF szervezése során, akik épp kiszálltak a bedőlő intézményrendszerből?
– Nem azon múlt a munkatársaim megválasztása, hogy ki volt „ludwigos”, vagy ki nem, és nem is én egyedül válogattam össze a csapatot – az első két ember, Erőss Nikolett és Székely Kati kivételével. Az számított, ahogy a többieknél is, hogy hatékonyan tudunk majd együttműködni. A közös munka nagy elköteleződést jelentett, a 4-5 hónapnyi csúcsidőszakban napi 10-12 órákat dolgozunk úgy, hogy közben másból kellett megélni.
– Milyen lesz a második OFF?
– Az első OFF-ot elvitte a saját létrejöttének sztorija: az, hogy lehetséges, hogy megcsináltuk. Úgy érezzük, a második OFF-nak már kell legyen valami attitűdje, vektora, fókusza. De néhány dolog mellett egészen biztosan ki fogunk tartani. Fontos, hogy sokan hozzuk össze, és ne egy kurátori „master mind” tegye le az asztalra a biennálét. A sok és sokféle helyszín valószínűleg adottság marad, amit szeretünk – és egyelőre nem látunk esélyt arra, hogy az állammal való viszonyon változtassunk. A folytatás előtt fontos kikötéseket fogalmaztunk meg a magunk számára, mert az első lelkesedés majdnem szétvitte a csapatot. A létrejött 160 projekt egyszerűen túlvállalás volt, és ez egy csomó fontos dolgot félrevitt, például a résztvevőkkel való kommunikációt.
– Sikerült kezelni a kialakult konfliktushelyzeteket?
– Az OFF nem fog minden problémára megoldást nyújtani. Sokan ezt várták tőle, tőlünk – és bennünk is volt egy nagy adag naivitás ezzel kapcsolatban. Persze kiderült, hogy ez lehetetlen, és csak abban bízhatunk, hogy az általunk megkezdett munka sikere, az önszerveződés, a felelősségvállalás láttán majd egy csomó más kezdeményezés is beindul, amelyek más módokon más problémákat vesznek célba. Szeretném így, katalizátorként látni az OFF-ot.
– Az OFF egy tanulópálya?
– Minden szinten és értelemben. A szervezés során szociológusokkal, civil szervezetekkel is együttműködtük. Fogalmunk sem volt, hogy mit kezdjünk egy csoport emberrel, aki eljön fórumozni, vagy mihez kezdhetünk akkor, ha nem pályázunk állami pénzekre. Ezek egyáltalán nem evidens tudások.– Nemzetközileg mennyire volt látható az OFF?
– Folyamatosan kapom a nemzetközi meghívásokat. Most érkeztem haza egy berlini konferenciáról, augusztusban Mark Rappolt meghívására Koppenhágában beszéltem az OFF-ról, hívtak a Vienna Art Weekre egy kerekasztal-beszélgetésre, és Athénba is egy konferenciára, ahol az OFF-ot civil stratégiaként mutatom majd be. Stepanovic Tijana pár hete New Yorkban prezentálta az OFF-ot. Benne vagyunk a novemberi ArtReview-ban, és egy rövidebb cikk a Frieze-ben is megjelent.
– Sokszor merült fel az OFF kapcsán, hogy politikus, vagy apolitikus… Sikerült ezeket a ködképeket eloszlatni?
– Számomra az vált világossá az elmúlt időben, hogy a politikai aktivizmus azért nem bizonyul sikeresnek a mi területünkön sem, mert a magyar társadalomban nincs konszenzus azokról a társadalmi értékekről, demokratikus elvekről, amelyekre mint alapvetésre az ilyen akciók épülnek. Nem lehet széles körben problematizálni a szólásszabadság, a szakmai autonómia, az átláthatóság hiányát, a retrográd giccs és történelmi hazugság tombolását, ha mindez semmit sem jelent a többség számára, nem látják ezek összefüggését a mindennapi problémákkal. Nem lehet mobilizálni, amikor nincs szolidaritás, amikor az emberek nem hisznek abban, hogy bármi, amit tesznek vagy mondanak, a legkisebb befolyással lehet a politikai döntésekre. Ezek híján pedig nem lehet nyomást gyakorolni sem. Ezeknek az értékeknek a felmutatása, megerősítése, a róluk való társadalmi gondolkodás megnyitása, új narratívák teremtése pedig kultúrmunka, nem politikai munka, és a kortárs művészetnek igenis nagy szerepe lehet benne, ha eljut a közönségéhez. Bármennyire is konzervatívabbnak tűnik tehát kiállítást, OFF-Biennálét szervezni, mint az utcán táblával demonstrálni, mégis hatékonyabbnak tartom a mostani helyzetben, még ha egy nagyon hosszú folyamat nem túl látványos megalapozása is csak. Ez a munka ugyanis nem lett elvégezve, nem csináltuk elég jól, és mostanra kiderült, hogy nem lehet megspórolni. Egy önmagáért kiálló, önmagát megszervező, népszerű és mindeközben aktuális kérdésekről érvényesen, érzékenyen szóló csoport példája nagyon is fontos jelentéssel bír a mai magyar társadalomban, és ezt a jelentést elég sokan dekódolták.
Zsikla Mónika
(Megjelent a Műértő 2015. december-2016. januári lapszámában)
