Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A munkafüggőséget gyakran kizárólag a személy jellemzőjének tartják, ugyanakkor nem alakulna ki, ha nem lenne hozzá támogató környezet. Végeredményben a személy és a munkahely kölcsönhatása határozza meg, hogy megjelenik-e a munkafüggőség - mutat rá Szabó Renáta tanácsadó szakpszichológus a Karrier és önismeret című könyvben. Részlet.
A személyes tényezők közül az egyik leggyakoribb a perfekcionizmus. Az érintettek nagyon magas mércét állítanak maguk elé, amivel a környezetüknek is bizonyítani szeretnének. Hazai kutatások szerint a tökéletességre törekvés alacsony önértékeléssel jár együtt, és ez a kettős negatív spirált indít el. Aki túl magasra teszi a lécet a munkájával kapcsolatban, annak folyamatos kudarcélményben lesz része, és még elégedetlenebb lesz magával, így tovább mélyül a krízis.
Az érintettek folyamatosan azt monitorozzák, mások mit gondolnak róluk, nagyon vágynak a pozitív visszajelzésekre. A munka eszköz számukra, hogy hasznosabbnak, értékesebbnek érezhessék magukat, nemritkán ez életük egyetlen területe, amelyben megélhetik ezt az érzést. Jellemző a munkamániás emberekre az érzelmi labilitás is, általánosságban több negatív érzést élnek át, és a munka gyakorta a belső feszültség csökkentését szolgálja.
A munkafüggők családi történetében olyan előzmények láthatók, mint például a túl magas szülői elvárások. Ha a gyerek azt tanulja meg, hogy csak akkor számíthat szeretetre és gondoskodásra, ha teljesít, azzal alapjaiban inoghat meg az önértékelése, ami szinte „megágyaz” a perfekcionizmusnak.
„Aki nem dolgozik, ne is egyék” – tartja a mondás, gyakorlatilag azt üzenve, hogy nem érdemel ételt, aki nem teszi magát hasznossá. Amikor pedig egy alapvető szükséglet kapcsolódik össze a teljesítménnyel, az olyan alapot teremt, hogy hatására a későbbi munkahelyen sem lesz szokatlan, ha keményen meg kell dolgoznia a legapróbb elismerésért is.
Máté Gábor magyar származású kanadai orvos, akinek szakterülete a függőségek, így fogalmaz saját magával kapcsolatban A trauma bölcsessége című dokumentumfilmjében:
„Ezért lettem munkamániás orvos, mert zsidó gyerekként a második világháborúban a náci megszállás alatt azt az üzenetet kaptam, hogy a világ nem kér belőlem, nem érek semmit. Így az életem további részében kompenzáltam, és túl sokat vállaltam. Mit csinál egy ember, aki azt érzi, nem elég jó, nem elég szerethető? Nélkülözhetetlenné teszi magát, és orvos lesz.”
Az egyéni élettörténeti előzmények önmagukban nem vezetnek munkamániához
Vannak olyan szervezetek, ahol szinte elvárt, hogy úgy viszonyuljon a dolgozó a munkához, mintha az lenne az élete értelme. „Amit elvárnék, az a tulajdonosi szemlélet” – hangzik el számos vezetőtől, akik a munkatársak elkötelezettségét hiányolják. De hova vezet ez, illetve elvárható egyáltalán, hogy alkalmazotti pozícióban úgy dolgozzunk, mintha a miénk lenne a cég?
Ma már kutatások támasztják alá, hogy a szervezet iránti túlzott bevonódás elősegítheti a munkafüggőség megjelenését. Ha énünknek kiemelten fontos részét képezi a munkahelyi szerep és a munkahelyi csoporthoz tartozás, akkor személyesen is lényegesnek érezzük, hogy teljesítsünk.
Ez sokszor együtt jár a belső motivációval, minek hatására nehezebb megálljt parancsolni magunknak. Több időt töltünk így munkával, mint amennyit feltétlen szükséges lenne, ez pedig fokozza a kimerülés kockázatát. Ez vékony jég, mert az erős elkötelezettség és szervezeti identitás nagyobb munkahelyi elégedettséggel is járhat, ami a stressz ellen hat. De ez egy ponton túl átcsaphat egészségtelen mértékbe, amikor már olyan fontossá válik a munkahely, hogy minden más terület háttérbe szorul mellette.
New Amsterdam
Ilyen miliőt láthatunk a New Amsterdam című, amerikai sorozatban, amely egy New York-i kórház mindennapi kihívásairól és emberi drámáiról szól. Rengeteg példát látni a filmben arra, hogyan szorítják háttérbe a dolgozók saját szükségleteiket a kórház oltárán, élen a kórházigazgatóval, aki daganatos betegként is dolgozik.
Ez a szervezeti kultúra akkor lesz csak igazán feltűnő, amikor egy olyan új baleseti sebész érkezik, aki határokat húz. Dr. Shin az első jelenetben biciklivel érkezik meg új munkahelyére, és miután meggyőződik róla, hogy éppen nincs új beteg a sürgősségin, zuhanyozni indul, mire azonnal megjegyzést kap: „Be kellene fejeznie a szépítkezést, akkor mehetnénk a sürgősségire!”
Jól szemlélteti ez a helyzet a szembenállást. A szervezet felőli igény az, hogy azonnal álljon munkába, mert már nagyon várják, míg az orvos egyéni szükséglete, hogy letusoljon, mielőtt dolgozni kezd. Dr. Shin munkához való hozzáállása, miszerint „jövök, ha hívnak, de csak akkor maradok, ha kellek”, teljesen szemben áll a kórházvezetés és a dolgozók „mindent a betegekért” mentalitásával. Ez pedig konfliktust szül. Az egészségesnek tűnő határtartás egy ilyen munkahelyen deviánsnak számít. Sor kerül aztán egy beszélgetésre, ahol elhangzik:
„Én nem azért vállaltam el ezt az állást, hogy mindenkinek segítsek. Azért jöttem, hogy a sérülteken segítsek. Amikor olyan beteg jön, akinek baleseti sebész kell, a legjobb formámat kell adnom. Lehet, hogy zuhanyoznom kell hozzá, aludnom vagy ennem egy fehérjeszeletet. De mindezt azért csinálom, hogy készen álljak.”
A vezető munkamániája normaképző hatású
Közvetett módon ez nemcsak az orvosokra, hanem sok munkára igaz. Nem elvárható, hogy személyes szükségleteink elé helyezzük a munkát; ha kizsigereljük magunkat, akkor teljesíteni sem tudunk.
Ahogy a családi légkörben is meghatározó minta a szülők munkához való hozzáállása, úgy a munkahelyen a vezető munkamániája is normaképző hatású. Ha a főnök túl magas elvárásokat támaszt, és kapcsolatban kell vele lenni, hétvégén vagy hajnalban is e-maileket ír, azt a „jó dolgozó” úgy értelmezheti, hogy rá is ez a követelmény vonatkozik, neki is mindig készenlétben kell állnia.
Ez egy megfelelni vágyóban megerősítheti azt a jóleső érzést, hogy „itt szükség van rám”, és ez is megalapozhatja a későbbi függő viszonyt. Különösen erős lehet ez azok körében, akiknek az önértékelése külső forrásból táplálkozik: „csak akkor vagyok oké, ha mások leokéznak”.
Szervezeti szinten rizikófaktor még a versengő légkör, ha egymást próbálják felülmúlni a kollégák, és ha nincs valódi közösség a szervezetben, hiányzik a társas támogatás. Az erős, támogató, kollegiális kapcsolatok a munkafüggőség megelőzésében is fontos szerepet játszanak.
A személyes és a munkahelyi jellemzőkön túl érdemes még tágabbra tekinteni a társadalom irányába is, hiszen gyakorlatilag olyan munkakultúra vesz körül bennünket, amely kedvez a munkafüggőség kialakulásának. Túlhajszolt kultúránkban olyan minta áll előttünk, hogy a munkának kell szentelnünk magunkat, és mindent fel kell áldozni ennek oltárán. Az a menő, aki elfoglalt, és minden mást háttérbe szorít a munkához képest. Ha pihensz, akkor lusta vagy, ha nem hajtasz, elbuksz.
Ha ezt ráadásul azért tesszük, mert úgy véljük, ez a norma, amit a világ elvár tőlünk, így tudunk megfelelni másoknak, az rendkívül káros. A produktív munkához és a mentális jólléthez megfelelő mennyiségű pihenés szükséges, ami sokkal fenntarthatóbb egyensúlyt teremt. A munkaközi szünet hat a teljesítményre, kreativitásra, motivációra, a hosszú távú célokra, és a döntési fáradtságot is megelőzheti. A mozgásos szünetek pedig a testi és a lelki egészségnek is jót tesznek.
A fenti cikk Szabó Renáta Karrier és önismeret című könyvének szerkesztett részlete.
Vajon tényleg élveznünk kellene a munkánkat? De hogyan találhatjuk meg azt, ami igazán illik hozzánk? Várjuk Szabó Renáta tanácsadó szakpszichológus, karrier-tanácsadó előadásán a HVG Állásbörzén! Részletek és regisztráció itt.
