A traumáról elsősorban a borzalom, rémület, félelem, megrázkódtatás, tragédia szavak jutnak eszünkbe, nem véletlenül. Manapság már ismert, hogy traumát okoznak a háborúk, a természeti katasztrófák, a különféle bántalmazások, a korai kötődés zavarai – sőt, ma már a transzgenerációs traumát, azaz a traumás élmény generációkon átadódó hatását is egyre nagyobb figyelem övezi.

Hiba lenne azonban csak erre szűkíteni a fogalmat. A „jelen” megrázkódtatásai, egy csecsemőkorban meghalt testvér, egy öngyilkos nagybácsi, a meg nem született testvérek vagy a gyermekbántalmazás, a házastársi erőszak, a munkahelyi zaklatás mind-mind traumák, sőt már az is, ha egy pár megtudja, hogy nem lehet természetes úton gyermeke. Gyerekek számára traumát jelent a szülői erőszak, az elhanyagolás, a válás, a halálesetek, a súlyos betegségek és balesetek, vagy ha például folyamatosan csúfolják, kiközösítik őket a társaik az iskolában.

A trauma tehát az extrém helyzetek túlélőinek szindrómája. A traumás helyzet legtöbbször előzmény nélküli, azaz az érintett életében még nem volt példa rá, ezért is nehéz a vele való megküzdés. Pszichés és fizikai szenvedései az elviselhetőség határvonalán mozognak, miközben erről senkivel nem tud beszélni. Az extrém helyzetnek nincsenek időbeli határai, azaz nem tudható, véget ér-e, és mikor. Ezek a megrázkódtatások bizonyítottan hatással vannak az elszenvedők emlékezetére, érzelemszabályozására és a személyes kapcsolataikra is.

A hisztériától a gránátsokkig

A tizenkilencedik század végén a traumáról mint hisztériáról értekeztek a tudósok és kutatók. A hisztéria szó ma már elég pejoratívan hangzik, de a tizenkilencedik században még nem kapcsolódtak negatív felhangok a szóhoz. Ám egyértelműen a nők betegségének tartották, amelynek forrása a méh, és amely változatos, megmagyarázhatatlan és nehezen kezelhető tünetekkel jelentkezik.

A francia neurológus, Jean-Martin Charcot kezdett elsőként foglalkozni a hisztériával Párizs egyik szegénykórházában. Ő volt az első, aki komolyan vette a furcsa tüneteket produkáló nőket, és „nagy neurózisnak” nevezte betegségüket. Neurológusként a hisztéria olyan tüneteire koncentrált, amelyeket leginkább érteni vélt: a bénulásra, a mozgás szétesésére, az ájulásokra vagy az amnéziára, és kijelentette, hogy ezek pszichés eredetűek.

Követői (Janet Franciaországban, Freud és Josef Breuer pedig Bécsben) az okokra koncentráltak: azt szerették volna felderíteni, mi váltja ki a páciensek szenvedését. Mind arra a következtetésre jutottak, hogy a hisztériát pszichés trauma, súlyos lelki megrázkódtatás okozza.

A század végére Freud és Breuer felismerték, hogy a tünetek enyhíthetők, ha a pácienssel elmondatják, mi történt vele, és közben lehetőséget adnak a negatív érzelmek, a düh, a félelem, a fájdalom kifejezésére. Már ők is fontosnak tartották az érzelmek kifejezését, mert úgy gondolták, érzelemkifejezés nélkül a traumatikus élmény újbóli felidézése nem segít, sőt ronthat a szenved állapotán. Ennek az eljárásnak – amelyet „beszélgetőkúrának” neveztek – a nyomán született meg a pszichoanalízis.

Legnagyobb megdöbbenésére Freud hamarosan rájött, hogy kapcsolat van a szexuális bántalmazás, az abúzus és a hisztériás tünetek közt, ám azt is felismerte, milyen társadalmi elutasítással szembesülhet, ha sokáig hangoztatja meggyőződését. Így a továbbiakban nem nagyon foglalkozott a témával, noha kezdetben kijelentette, hogy a hisztéria oka nem más, mint a megrontás.

Az első világháborúban „gránátsokknak” nevezett jelenség, tünetcsoport újra ráirányította a figyelmet a traumára. A modern hadviselés embertelenségét, borzalmait át- és túlélő katonák a hisztériás nőkéhez hasonló tünetektől szenvedtek: elnémultak, katatón állapotba süllyedtek, lebénultak vagy váratlanul indulatosak, agresszívek lettek, esetleg páni félelem lett úrrá rajtuk. Nem egy közülük kivégzőosztag előtt végezte mint szimuláns és dezertőr, ám a hazatértek, sőt hozzátartozóik sem élhettek nyugodtan tovább. A leszerelt katonák közül sokan soha többé nem tudtak normális életet élni, szenvedtek az átéltek hatásaitól.

Mi az a trauma?

HVG Könyvek

A trauma a legismertebb megfogalmazásban olyan váratlan, elkerülhetetlen esemény, amelynek intenzív a hatása, és olyan megrázó lehet, hogy a psziché szétesését is okozhatja. Ilyenkor a traumát átélő személyisége mintha darabokra szakadna, és egy része szinte benne reked a múltban, a traumatikus eseményben. Trauma lehet egy bűntény, természeti katasztrófa, baleset, szerettünk elvesztése, betegsége, egy nehéz szülés, kórházi tartózkodás. Traumát szenvedhet az eseményt átélő ember, de azok is, akik szemtanúi egy borzalmas eseménynek, illetve a túlélő családtagjai, barátai, sőt a segítők (tűzoltók, mentők, stb.) is.

A trauma során az addigi biztonságérzetünk meginog, kiszolgáltatottnak érezzük magunkat, tehetetlenséget élünk meg, szinte lefagyunk. Az „üss vagy fuss” reakció egyik megoldása sem opció, az átélt negatív érzések feszültségét nem tudjuk kiadni magunkból, ám azok a későbbiekben a felszín alatt munkálkodnak tovább, megmagyarázhatatlan testi és érzelmi reakciókkal, emlékbetörésekkel, álmatlansággal, szorongással adnak hírt magukról.

A trauma hosszú távú megnyilvánulási formái változatosak: szorongás, pánik, depresszió és más lelki jelenségek sora jelenhet meg. Párkapcsolati problémák mögött is gyakran húzódik feldolgozatlan trauma. Amikor például a férfi esti sörétől a nő hisztériás rohamot kap, majd kiderül, hogy alkoholista nagyapja agresszív viselkedésének „emlékei” okozzák pánikreakcióját. A másikra irányuló düh gyakran nem más, mint a múltban történt valóságos események ismételt „újrajátszása”.

Ilyenkor a traumát átélt személy stressz esetén az indokoltnál magasabb feszültséget érez, olyan erőset, mint a trauma megtörténtekor, miközben sokszor nem tudja, hogy ennek oka a feldolgozatlan trauma, így az aktuális állapotnak tulajdonítja a felfokozott érzését, és indulattal reagál. Így az egykori áldozatból egy másik helyzetben könnyen tettes lehet.A különféle krízisek szintén traumatizáló hatással lehetnek ránk. Az, hogy egy krízis trauma lesz-e, függ az átélő életkorától, személyiségének fejlettségétől, megküzdésmódjaitól, ellenálló képességétől (rezilienciájától), attól, hogy hányszor vagy mennyi időn keresztül érik őt ezek a hatások, és ami fontos: hogy egyedül vagy másokkal együtt éli-e át a megterhelő eseményt, és van-e lehetősége segítséget kapni.

A traumával kapcsolatos legújabb kutatások felhívják a figyelmet az úgynevezett fejlődési trauma jelenségére. A fejlődési trauma nem más, mint az a jelenség, amikor egy gyermek hosszú időn keresztül kiszolgáltatott helyzetben van, folyamatos testi vagy érzelmi elhanyagolásnak, bántalmazásnak van kitéve, ráadásul azok részéről, akiknek éppen az lenne a feladatuk, hogy támogassák, szeressék, vigyázzanak rá – a szüleitől.

A fejlődési trauma egyik formája, amikor közvetlen fizikai, érzelmi vagy szexuális bántalmazás nem éri ugyan a gyermeket, de a család erősen diszfunkcionális, és nem tudja támogatni a gyermek egészséges személyiségfejlődését, sőt annak ellenében hat. Például a szülők szerhasználók, alkoholfüggők, mentális betegek, vagy egymást (vagy egyikük a másikat) rendszeresen bántalmazzák, aminek a gyermek szemtanúja. De ilyen hatással lehet egy elmérgesedő válási folyamat is, amikor a szülők elvakultan szidják egymást a gyerek előtt.

A feldolgozatlan trauma egyfajta önsorsrontó ismétlésbe kényszeríthet, mert az érintett tudattalanul újraéli a traumát, újraalkotja annak körülményeit: a gyermekkorában bántalmazott kislány felnőttként sajnos bántalmazó partnert választ, majd amikor sikerül elmenekülnie tőle, az ígéretei után visszafogadja a férfit, és kezdődik a kör elölről; vagy ha sikerül elhagynia, másik bántalmazóval köti össze az életét.

A krízisekről tudjuk, hogy egyszerre hordoznak magukban veszélyt és esélyt. Veszélyt, hogy összerogyunk a nehézségek alatt, és esélyt arra, hogy ha sikerül megküzdenünk a helyzettel, erősebben kerülünk ki belőle. Azt már kevesebben tudják, hogy a traumára is igaz ez. A transzcendencia és a hit is segíthet abban, hogy azt érezzük, szenvedésünknek van valami értelme, jelentése, és valamilyen módon meg fogunk tudni küzdeni a megrázkódtatással.

A trauma poszttraumás növekedést is eredményezhet, vagyis erősebben kerülünk ki belőle ahelyett, hogy beleragadnánk. A jelenségért az agy insula nevű része a felelős, amely a pozitív érzelmek átélésében, az empátiában és a fájdalom kezelésében játszik szerepet, illetve a testi (zsigeri) és szociális hatások érzékelésének helye. A traumatizált személyiségben mélyen ott a lehetőség, hogy más módon éljen, másképp élje meg önmagát és a körülötte élőket, hogy a bizalom újraszőtt fátylán át megláthassa, megmutathassa emberi nagyságát, és kapcsolódni tudjon vele.

A fenti cikk L. Stipkovits Erika Még közelebb önmagunkhoz című könyvének szerkesztett részlete. A könyvet itt vásárolhatja meg kedvezménnyel.