Tony Saich, a Harvard Egyetem professzora a 2000-es évek eleje óta végez kutatásokat Kínában a kínaiak kormányzással kapcsolatos hozzáállásáról. A 2010-es években a felső vezetés tevékenységével elégedettek aránya meghaladta a 90 százalékot. A helyi vezetéssel való elégedettség „csak” 70 százalék körül volt.

Nem minden kutató hisz a magas elégedettségi arányoknak. Egy másik, a tekintélyes China Quarterly című folyóiratban megjelent tanulmány szerint a Kínában mért magas elégedettségi adatok torzak. A kutatók szerint a legkiszolgáltatottabb társadalmi csoportok nem válaszolnak a felmérések politikailag érzékeny kérdéseire, így a kritikus hangokat nem hallani.

Nem minden kínai tudja azt sem, hogy mekkora szabadságtól fosztották meg. Egy felmérés szerint a kínaiak többsége nincs tisztában a kormány cenzúraintézkedéseivel. Margaret Roberts politológiaprofesszor 2018-as, a kínai internetcenzúráról szóló könyve szerint a „Nagy tűzfal” létezéséről csak minden harmadik kínai internetező tud. Közel félmilliárd kínai még mindig internet-hozzáférés nélkül él, vagyis ők még kevesebbet tudnak a tűzfalról, és ha lehet, még kevesebbet a kormány cenzúraintézkedéseiről.

Mindenesetre a Harvard kutatói 2020. júliusi jelentésükben arra a következtetésre jutottak, hogy Kínában nem parázslik a forradalmi hangulat az általános elégedetlenség miatt. Sőt rengeteg az olyan ember, akik elégedettek országuk vezetésével.

Magyarázatkísérletek a miértre

HVG Könyvek

Kaiser Kuo kínai-amerikai kolumnista rámutat, hogy a Nyugat gyakran meglepődik azon, a kínaiak mennyire pozitívan vélekednek a Központi Bizottság fejeseiről. Akik furcsállják ezt, megfeledkeznek Kína közelmúltbeli brutális történelméről és annak jelentőségéről, írja Kuo hosszú esszéjében.

Kína múltja a 19. század közepétől az 1970-es évek végéig gyakorlatilag mentes a gazdagodás és a jólét békés időszakaitól. A 19. századi, Kínát megalázó ópiumháborúkat a Japán elleni elkeseredett háború követte. A császárság bukása 1911-ben a vitáktól és erőszaktól terhes köztársasági korszakot nyitotta meg. A polgári szabadságjogok és a demokrácia értékei rövid ideig érvényesültek az 1919-es diáktüntetéseken, de a nacionalizmus hullámai elsöpörték őket. Az értelmiséget kezdte vonzani a kommunizmus és a fasizmus formájában megjelenő tekintélyelvűség.

Amikor a Japán ellen vívott, 1937-ben kezdődött háború 1945-ben véget ért, új polgárháború tört ki, amely azzal ért véget, hogy a kommunisták a köztársasági Kuomintang támogatóit elűzték Tajvan szigetére, és 1949-ben Mao vezetésével megalapították a Kínai Népköztársaságot. A Mao-korszak sem volt leányálom: az üldözés, a káosz, az éhség és az erőszak egészen a vezér 1976-ban bekövetkezett haláláig tartott.

Yuval Noah Harari izraeli történész a történelemben még régebbre visszanyúló magyarázatot talál arra, hogy a kínaiak miért vágynak erős vezetőre. A hagyományos kínai gondolkodás szerint minden legitim hatalom az égből származik. Az ég átadja az irányítást egy általa kiválasztott személynek, aki aztán a világ összes embere felett uralkodik, az ő érdekükben. A megbízatás azt a feladatot rója az uralkodóra, hogy igazságot és békét teremtsen az egész világon. És mivel az ég egyszerre csak egy személyt bíz meg, több független állam nem létezhet. Azokban az időszakokban, amikor Kínát nem császár irányította, hanem kisebb közigazgatási egységekre oszlott, háborúk és viszályok dúltak. Az első császártól kezdve a kínaiak kollektív emlékezetében és politikai elméletében a nagyhatalmi időszakok a jog és a rend aranykorát jelentik, írja Harari a Sapiens: Az emberiség rövid története című bestsellerében.

A kaotikus és bizonytalan közelmúlt szükségszerűen rányomta a bélyegét a kínaiak lelkére. Kuo találóan rémképekkel illusztrálja a nyugatiak és a kínaiak életszemlélete közötti alapvető különbséget. A nyitott és liberális nyugati országok lakói számára a legrosszabb dolog, ami történhet, mind egyéni, mind társadalmi szinten, a szabadság elvesztése. A náci Németország és a szovjet birodalom, amelyek megfosztották polgáraikat a szabadságuktól, üldözték és szabályosan fojtogatták őket, együttesen évtizedeken át pusztítottak Európa szívében.

A kínaiakat viszont az rémiszti, hogy nincs erős vezetőjük, mert a vezető hiánya anarchiához és káoszhoz vezet. Mao erős vezető volt, de amikor az 1966–76-os kulturális forradalomban megengedte, hogy a vörösgárdisták a kíméletlen pusztítás során minden lehetséges tekintélyt – tanárokat, professzorokat, orvosokat, művezetőket, helyi kádereket, anyákat és apákat – lemészároljanak, a háttérbe vonult. A kulturális forradalom a kínaiak számára tehát olyan korszaknak tűnhetett, amikor az országnak nem volt erős vezetője.

Mire Teng Hsziao-ping bevezette a reformkorszakot, a kínaiak napi kalóriabevitele a 20. század eleji, az utolsó császár idejére jellemző szint alá csökkent. Az ezt követő évtizedekben Kína gazdasága évente átlagosan 10 százalékkal bővült, és azóta az emberi fejlődés szinte minden mérőszáma a kínai jólét határozott növekedését mutatja. Sok kínai most a pártot tekinti a császárnak, aki biztosítja a dolgok zökkenőmentes működését.

"A történelem pragmatikussá tette a kínaiakat"

A szegénységből való kilábalás hatalmas eredmény. A ma élő kínaiak közül több százmilliót érint. Aki ehhez a csoporthoz tartozik, annak meglehetősen másodlagosnak tűnhet azon vitatkozni, hogy a kommunista párt emelte-e ki a szegényeket a szegénységből, vagy az előttük álló akadályok elhárulásával magukat emelték ki belőle. A párt az elmúlt években ezen veszekedett a kritikusaival.

Kuo figyelmeztet: a kínaiak pontosan tudják, hogy a párt nem tévedhetetlen. Felbőszítik őket a korrupt pártfunkcionáriusok, a különböző klikkek rivalizálása a háttérben, és az, hogy minden embertársuk önmaga védelmét helyezi előtérbe. Kaiser Kuo szerint többségük azonban úgy véli, a párt az emberek érdekében akar cselekedni, meghallgatja a közvéleményt, és ennek megfelelően jár el. A történelem pragmatikussá tette a kínaiakat, mutat rá Kuo.

A fenti cikk Katarina Baer és Kalle Koponen Kínai való világ című könyvének szerkesztett részlete.

Hogyan működik Kínában a cenzúra a kultúrában és a digitális térben? Megboríthatja Kína állammodellje a diktatúrák és demokráciák közötti hatalmi egyensúlyt a világban? Katarina Baer újságíró és Kalle Koponen fotográfus könyvének fókuszában a feltörekvő nagyhatalom, Kína áll. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.