A nagyvárosok élő organizmusok. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a főpolgármesteri hivatal vagy a városi önkormányzat feladata megőrizni a város egészségét, hiszen hivatalos minőségükben ez így is van. Mégis a városi életnek sokkal nagyobb szelete az átlagos városlakótól várja el, hogy felelősséget vállaljon a saját lakókörnyezetéért, megfelelően fenntartsa és gazdagítsa azt.

Fontos, hogy ne csak a közvetlen környezetünkre figyeljünk oda, hanem embertársainkra és magára a teljes városra is. Tudnunk kell, hol helyezkedünk el ebben a rendszerben, és hogyan hatnak vissza rá a cselekedeteink. Gondolkodjunk távlatokban és összefüggésekben!

Találjunk rá a saját hangunkra, majd hallassuk azt!

Amikor az emberek arról beszélnek, hogy belefulladnak a városi létbe, részletesen el is mondják, hogyan teszi tönkre őket a városuk. A város egyszerűen letaglózza őket, és belefáradtak már a küzdelembe. Segít a felszínen maradni, ha tudjuk, hol és milyen helyet foglalunk el a város életében, valamint ha látjuk, hogyan lehetünk hatékonyak ebben a pozícióban. Alakítsunk ki rutint, őrizzük meg a tudatosságunkat, ápoljuk a futó ismeretségeket, szakítsunk időt azokra, akikkel jól érezzük magunkat, teremtsünk helyet és időt olyasmire, amit csakis önmagunkért teszünk – mert ezek mind kiváló eszközök egy olyan városi élethez, amelyben azt érezzük, hogy irányítjuk a sorsunkat.

Amikor ettől erőre kapunk, úgy érezzük majd, mégiscsak remekül boldogulunk. Ettől kezdve az is a feladatunk, hogy ezt megháláljuk a városnak, hogy aktív szerepet vállaljunk. Manapság könnyen valóra válthatók az álmaink, könnyen találni üres helyeket, ahol az ötleteink megvalósíthatók, és embereket, akik vevők rájuk. Mindannyiunknak van eszköze ahhoz, hogy – bizonyos mértékig – formáljuk a kultúrát azáltal, hogy szervezkedünk, részt veszünk, és hírét visszük az eseményeknek. Mindenkinek adott a lehetőség, hogy olyan kulturális élményeket hívjon életre, amelyek megérintik a többi városlakót. Elég csak végiggondolni, miben vagyunk jók, és mi az, ami érdekel minket. Ezek alapján már látni fogjuk, milyen formában adhatnánk magunkból egy darabot a többi embernek és a városnak.

Vonuljunk fel!

Az emberek az idők kezdete óta szerveznek demonstrációkat a nagyvárosokban. Egy ilyen menet a demokrácia egyik legkézzelfoghatóbb jele; szimbolikus eszköz, amely láthatóvá teszi az érzelmeket. Az, hogy a tömeg együtt menetel egy közös ügyért, olyan élmény, amitől világosan látja és érzi az ember, hogy neki mint egyénnek is van helye és ereje a tömegben.

Ugyanakkor az is tudatosul bennünk ilyenkor, hogy ennek a nagy egésznek az apró elemeként is fontos a szerepünk, és ha hallatjuk a hangunkat, változást érhetünk el. Tettre késznek és elevennek érezzük magunkat. A menetelés csoportos önkifejezési forma, alapvető emberi jog, és jó eszköz arra, hogy közösen hallassuk a hangunkat. A szolidaritás megnyilvánulása megmutatja, hogy közös hitünk vagy meggyőződésünk elég erős ahhoz, hogy kivigyen minket az utcára. Érzelemdús, felemelő, lelkesítő és fontos érzés ez, amelyet meg kell tapasztalni.

Legyünk a saját életünk rendezői!

Manapság, amikor tele a média rémesebbnél rémesebb hírekkel, könnyen eluralkodik rajtunk a félelem, ezért nagyon fontos, hogy bátrak maradjunk. Tagadhatatlan, hogy a terrorizmus valós veszélyt jelent. Mégis, ahogy azt a világ számos vezetőjétől hallhattuk, ha beeszi magát a szívünkbe a rettegés, a „mi van ha”, és ez irányítja a cselekedeteinket, a terrorizmus győz.

2005. július 7-én London tömegközlekedési hálózatát terrortámadás érte. Aznap délelőtt, ahogy hazafelé sétáltam a metróból hirtelen a felszínre özönlött ingázók között, a legkülönfélébb érzések kavarogtak bennem. Az ilyen rendkívüli eseményeket képtelenség valós időben feldolgozni. Emlékszem, éjjel csak feküdtem az ágyamban, és azt kérdezgettem magamtól, hogy mit érzek, de nem találtam a választ. Furcsa tompultság telepedett rám. A tehetetlenség érzése. Félelem akkor még nem volt bennem – csak harag és dac.

Tíz év elteltével megkérdeztem a barátaimat, fenyegetve érzik-e magukat Londonban. Egyikük az alábbi, szerintem igen megindító és józan választ adta:

"Bennem sosem volt félelem. Még a július 7-i robbantások után sem. Nem éreztem semmi szokatlant. Nem vagyok épp fatalista, de abban biztos vagyok, hogy úgy akarok élni, ahogy azt én elhatározom, és soha nem hagynám, hogy valaki másnak a cselekedetei vagy fenyegetései irányítsanak. Amint bezárom magam mögött a lakásom ajtaját, és kilépek a nagyvilágba, már nem tudom életem minden eseményét irányítani. Muszáj metróra szállnom és busszal utaznom. Csak reménykedhetek benne, hogy az utastársaim közül épp senki nem akar bombát robbantani. De ennek ellenére nem hagyom, hogy egy-egy ilyen gondolat valaha is gátja legyen a cselekedeteimnek."

Napi szinten vesszük a saját kezünkbe a sorsunkat, és nem tudhatjuk, hogy mikor ér utol a végzetünk. Nem lehet és nem is szabad félelemben élni. Irányítsuk mi magunk az életünket és azt, hogy milyen élményekben legyen részünk. Persze legyünk éberek, de sose jussunk el a bénító paranoia állapotába. Legyünk bátrak! Érdemes megfogadnunk a Wieden + Kennedy ügynökségnek a Nike által halhatatlanná tett bölcs tanácsát: „Just Do It” (Csak csináld).

Légy turista a saját városodban

Senki sem szereti turistának érezni magát, még maguk a turisták sem. A „turista” jelzőnek negatív a csengése. Pedig sok tanulsággal szolgál, ha az ember turistának áll abban a városban, amely egyébként az otthonául szolgál.

Döbbenetes, milyen sokan vagyunk, akik még sosem kerestük fel a helyi látnivalókat. Legyen az a királyi palota, a természettudományi múzeum, a csillagvizsgáló, egy hajókirándulás, a botanikus kert, a legtöbbet fotózott műemlék vagy a legalkalmasabb hely a naplemente megcsodálásához – ezek mind okkal kerültek a városnéző körút állomásai közé. Ezek városunk történelmi és kulturális emlékhelyei. Mások rajtuk keresztül fedezik fel és tapasztalják meg a várost. Amit mi is sokkal érdekesebbnek fogunk találni, ha többféle szemüvegen keresztül szemléljük.

Lehet, hogy a turisztikai helyszínek unalmasabbak, mint azok a kevésbé felkapott helyek, amelyekre mi magunk szívesebben áldoznánk a pénzünkből és az időnkből. Lehet, hogy fényévekre vannak saját városi valóságunktól. Mégis ezek mesélik el a városunk múltját és jelenét. Nagyképűség lenne teljesen kihagyni az életünkből a közismert és közkedvelt helyeket.

Legyünk egy kicsit alázatosabbak, és egy teljesen új világ nyílik meg előttünk. Szálljunk fel a nyitott tetejű városnéző buszra egy iskolás csoporttal, és garantálom, hogy addig soha nem hallott információkkal gazdagodunk. Üljünk be egy teára az addig megvetett, híres szálloda halljába, vagy koktélozzunk egyet a város legmagasabb épületének tetejére. Az efféle otthoni turistáskodás után az ember más szemmel néz a városára.

A fenti cikk Hugo Macdonald Hogyan hozzuk ki a legtöbbet a nagyvárosi életből? című könyvének szerkesztett részlete. A kötet nem tankönyv vagy útikalauz, sokkal inkább egyfajta kézikönyv. Az építészettel és urbanisztikával foglalkozó újságíró, Hugo Macdonald nemcsak abban segít, hogyan küzdjünk meg a nagyvárosi lét kihívásaival, de abban is, hogy miként tehetjük élhetőbbé a várost.