Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A Kanadában élő pszichológus idén nyáron ugyan nem látogat el Magyarországra, szellemiségét azonban nem kell nélkülöznünk. Új könyve, a Személyes és személytelen megjelenése kapcsán online könyvbemutatót tart június 24-én. Az alábbiakban ebből a kötetből olvashat részletet.
Amikor a gyerek először megy az iskolába, megfigyelik a tanárai, és véleményt formálnak arról, milyen, mennyire okos, intelligens. De az iskola nem tudja, milyen életből, családból, honnan jön. Minden gyerek lehet intelligens, de akad olyan, akinek a figyelme el van terelve. A család, az otthoni viszonyok, a veszekedések, verekedések, a bántalmazás, az alkohol, a drogok, a szegénység vagy éppen a gazdagság miatt a gyerek nem tud arra figyelni, amire „kellene”. A tanár ebből csak annyit lát, hogy nem olyan okos, mint azok, akiknek a figyelme ott marad azon, amire a tanár mutat.
Érdemes lenne újra gondolni ezt az egészet, mert nagy hiba véleményt alkotni egy gyerekről. Egy gyereknek, aki nem tud odafigyelni, mert valami zavarja, van már elég baja amúgy is. Attól, hogy egyszerre csak úgy kezdenek rá nézni, mint buta vagy tehetségtelen gyerekre, csak egyre rosszabb lesz az élete.
Gyerekkorban nagyon könnyen elhisszük mindazt, amit a felnőttek mondanak. Nekem, azt hiszem, az első osztályban mondta az énektanárom, hogy botfülem van, és nincs tehetségem a zenéhez. A kórusban ugyan szükség volt a fizimiskámra, de azt kérte, csak csináljak úgy, mintha énekelnék, de egy hangot se adjak ki. Teljesen elhittem, hogy ezzel a hendikeppel születtem. Olyasvalaki vagyok, aki nem tud énekelni.
A tanároknak hatalmas a felelősségük, milyen ajtókat zárnak rá egy gyerekre. Vagyis honnan, milyen világokból zárják ki azzal, hogy véleményezik a képességeit.
Rajzol a gyerek, néz jobbra, néz balra, hogy rajzolnak a többiek. Aztán jön a tanár, és kijavítja, itt nem jó, ott nem jó, a másiké mennyivel szebb. Hát a gyerek nagyon hamar azt gondolja, hogy semmi tehetsége nincsen. Ha a tanár őszintén örülne annak, ami szép abban, amit csinál, nem hazudva, hanem szelektálva arról beszélne, ami éppen megérinti őt – van benne stílus, szín vagy érdekes forma –, akkor a gyerek motiválva érezné magát, hogy még többet rajzoljon.
Az, hogy megmutassam valakinek azt, amit csinálok, természetes impulzus. Ha mindenki egyformán intelligens, lehet, hogy tanárra nincs is szükség. Legalábbis olyan emberekre nincsen szükségük a gyerekeknek, akik beléjük szuggerálják, hogy buták, tehetségtelenek, ügyetlenek, rosszak.
Jacques Rancière azt írta a könyvében, hogy beszélgetésre van szükség, meg szeretetre, figyelemre és lelkes érdeklődésre. De nem tanításra, mert azt ő hatalmi játszmának tekinti. Azt sugallja a tanulónak, hogy gyenge, buta, és szüksége van valakire, aki okos és erős. Rancière nagyon örült annak, amit a gyerekek produkáltak. Adott nekik egy francia könyvet, hogy fordítsák le. Nem tanította őket, csak lelkesedett. S a gyerekek egyre lelkesebben tanultak, és egyszerre csak megtanulták a nyelvet anélkül, hogy ő egy szót is szólt volna franciául.
| A Szuzuki-módszer |
| Megalkotója Szuzuki Sinicsi japán hegedűművész, zeneszerző és zenepedagógus, aki a 20. századi reformpedagógiai mozgalmak egyik legmeghatározóbb alakja volt. Filozófiájának a lényege, hogy a gyerekek a hangszeres játékot ugyanúgy el tudják sajátítani, mint ahogy az anyanyelvüket is képesek olvasás nélkül megtanulni. A róla elnevezett koncepció a mai napig világszerte széles körben használt, az Egyesült Államokban különösen népszerű. Állítása szerint a gyermek bármit képes megtanulni, ha kellő időt tölt az adott elfoglaltsággal, és harmonikus család veszi körül. Szerinte az emberekben nem létezik az eleve adott zsenialitás, a tehetség minden emberben megtalálható, és sok gyakorlással, kemény munkával kinevelhető. (Forrás: Parlando) |
A Suzuki-módszer szerint a gyerekeknek játékosan kell zenét tanítani, és nem kritizáljuk, amit rosszul csinálnak, hanem dicsérjük, ami jól sikerült. Kiemeljük azt, amit szépen, jól vagy izgalmasan, vagy úgy csinálnak, ahogy kell. Suzuki meglátása szerint a gyerekekben van egy természetes ösztön, vágy arra, hogy tökéletesek legyenek. Nem kell, hogy ez az igény a tanárból jöjjön, mert ez eleve adott minden gyerekben.
Úgyhogy a tanár bízhat abban, hogy a gyerek tökéletesen akar játszani. A feladatunk az, hogy bátorítsuk, amíg átvészeli azokat a frusztrált éveket, amikor még nem tud olyan jól játszani, ahogy akar. Azért, hogy ne veszítse el a reményét, hogy valaha is eléri azt a szintet, amire vágyik. Tehát a tanár csak arra kell, hogy örömét lelje a tanulóban, és akkor a gyerek bátorítva érzi magát.
Minél öregebb lett Picasso, annál inkább arra törekedett, hogy amit lát, az menjen bele a kezébe mindenféle gondolat, tudomány, tudás, művészettörténet, saját vagy más festőnek a munkája nélkül. Igyekezett mindent elfelejteni, és visszatérni oda, mintha egy ártatlan gyerek próbálna rajzolni vagy festeni. Külön tanulmányoztam az utolsó képeit, és tényleg olyanok, mintha egy gyerek készítette volna. Érdekes, de nem tudom, megőrizték volna-e ezeket a képeket, ha nem respektálták volna őt, és nem lett volna a neve márkanév.
Személyes és személytelen: Feldmár András június 24-ei könyvbemutatóján a részvétel ingyenes, de regisztrációhoz kötött.
Feldmár András könyvei a HVG Könyvektől megrendelhetők kedvezménnyel.
Mennyire legyen szigorú a szülő a gyerekével?
