A magányt a magányossággal összekapcsolva gyakran az elszigeteltségre, a boldogtalanságra asszociálunk. Pedig az egyedüllét minden nagy elmélkedő, szemlélődő hagyomány és vallás alappillére. Mózes, Jézus, Mohamed és Buddha a szellemi és lelki megvilágosodást mind a világtól való visszavonulásuknak köszönhették. Az idők folyamán a remeték távol tartották magukat a civilizációtól, hogy mélyebb kapcsolatot alakíthassanak ki a spiritualitással.

Thomas Merton misztikus teológus The Silent Life (Csöndes élet) című könyvében így fogalmaz:

„Nem minden ember remete, de mindenkinek szüksége van elegendő csendre és magányra, amely lehetővé teszi, hogy időről időre meghallja saját igazi énje legbelső hangjait.”

A magány előnyei

Anthony Storr pszichiáter 1988-as Solitude (Magány) című könyvében amellett érvelt, hogy a magány kulcsfontosságú az önmegújítás, a kreativitás és az intuíciók szempontjából. Más kutatók is a kreativitást, az intimitást és a spiritualitást nevezték meg a legfőbb hozadékok között.

Abraham Maslow pszichológus szerint a magány nagyra értékelésének képessége az önmegvalósító személyek egyik meghatározó személyiségjegye. Csíkszentmihályi Mihály az elszigeteltség kezelését és elfogadását és a magány élvezetét az örömhöz és flow-élményhez kapcsolta.

A magány a tér és a szabadság megtapasztalásáról szól, a külvilág elvárásainak és a szerepek állította korlátok ellenében.

A művész, akit nem érdekelt, ha bolondnak nézik

A „magány szerelmesének” nevezett Michelangelo nem volt hajlandó a hagyományos hangos, zsúfolt műhelyekben dolgozni. Inkább az olvasásra, írásra, gondolkodásra használt privát terekben, csendes műtermekben készítette szobrait.

Joost Keizer művészettörténész a Michelangelo in the New Millennium (Michelangelo az új évezredben) című kötetében megjegyzi, hogy az elszigetelten alkotó művész jelensége a reneszánszban némi ellenállást váltott ki. Michelangelo elvonultságát „egyfajta őrülettel társították, és nem feltétlenül a művészi státusz emelkedettségével”.

Még maga Leonardo da Vinci is próbálta figyelmeztetni rá, hogy bolondnak fogják gondolni. Ahelyett azonban, hogy megfogadta volna a tanácsot, előnyére fordította az őrület bélyegét:

„A félreeső terek privát határai közötti visszavonultság elfeledtette vele a pártfogók, a határidők világát, az akkori hagyományos művészi létet meghatározó helyszíneket és célokat.”

Repüljünk előre a 21. századba!

Ma már talán nem neveznek őrültnek bennünket, ha a túlterheltség helyett a magányt választjuk, de napjaink munkahelyein a magányos munkavégzés igénye még mindig ellenérzést vált ki. Túl nagy jelentőséget tulajdonítunk a társas készségeknek, az együttműködésnek és a csapatmunkának, véli Susan Cain a Csend (Quiet) című könyv szerzője, aki a New York Timesban megjelent cikkében így fogalmaz:

„Cégeink, iskoláink, a kultúránk valósággal rabjai az általam »új csoportgondolkodásnak« nevezett elképzelésnek, amely szerint a kreativitás és a teljesítmény valami különös csordaszellemű helyen születik meg. Többségében csoportokban dolgozunk, elválasztó fal nélküli irodákban, olyan vezetőknek, akik a társas készségeket mindennél többre értékelik. A magányos zsenik kiszorulnak. Csak az együttműködés létezik.”

Persze nem kell feláldoznunk a kollaboratív csapatmunkát ahhoz, hogy élvezzük a magány előnyeit. Mind a társas, mind pedig a személyes készségekre szükségünk van ahhoz, hogy kreatívan és hatékonyan kezelhessük azokat a komplex kihívásokat, amelyekkel napjaink munkahelyein szembesülünk. Lehet, hogy a magány ma az ellenkultúra része, mégis elősegíti a felelősségvállalást mind magunkkal, mind pedig másokkal szemben.

A fenti cikk Steven D’ Souza és Diana Renner A nemcselekvés című könyvének szerkesztett részlete. Miért nem lehetünk igazán eredményesek a szüntelen stressz és szorongás mellett? Hogyan ellensúlyozzuk a túlterheltség hatásait? Miként lehet kevesebb cselekvéssel többet elérni? Kiderül a könyvből, amit itt rendelhetnek meg kedvezménnyel.