Aligha lehet megállítani az erőszakot a Hamász és a Fatah fegyveresei között - jutott el a felismerésig számos gázai palesztin az utóbbi napokban, miután politikai és vallási vezetőik áldásukat adták az egymás elleni harcra. Egy nemrég sugárzott rádiós beszédében Júnisz al-Asztal, a Hamász egyik parlamenti képviselője azt fejtegette, hogy Allah megjutalmazza azokat, akik a Hamász vezette kormány ellenségei ellen fognak fegyvert. Egyúttal az USA-val és Izraellel való konspirálással vádolta a koalíciós partner Fatahot. Vádaskodása nem egyedi, a Hamász rádióállomásai egyre nyíltabban nevezik kollaboránsnak Mahmúd Abbász elnököt, akinek - hangzott el a minap az éterben - "cionista-amerikai erői harcosaink ellen fordultak".

Leszámolásokkal vádolja ugyanakkor a Fatah rádiója a Hamász "fekete milíciáját", amelyet egyúttal iráni érdekcsoportnak nevez. Egy, a mozgalomhoz közel álló vallási vezető pedig imámnak titulálta Abbászt, ami a vallásos muszlimok számára azt jelenti, hogy mindenben engedelmeskedni kell neki. Talal Avkal gázai politikai elemző szerint a vallási jellegű rendeletek lényegében tűzparancsot jelentenek, így kétséges, hogy a rivális frakciók képesek lesznek-e valaha is kibékülni. Az iszlamista Hamász és az Abbász vezette világi Fatah kölcsönösen azzal vádolja egymást, hogy milíciája válogatás nélkül gyilkol, kínozza a foglyokat, megcsonkítja áldozatait.

Két hónappal az után, hogy a polgárháború elkerülése érdekében a két mozgalom szaúdi közvetítéssel nemzeti egységkormányt alakított, soha nem tapasztalt haraggal esett ismét egymásnak. Az utóbbi két hétben legalább félszázan haltak meg a belharcokban, miközben a múlt héten a Hamász többször is rakétákat zúdított izraeli területre. Nyilvánvalóan így próbálta meg elterelni a figyelmet a véres belső hatalmi küzdelemről, egyúttal alátámasztani azt a vádat, hogy a Fatah együttműködik Izraellel, és csakis a Hamász a palesztin ügy letéteményese.

Annyi kétségkívül igaz, hogy a rakétatámadásokra adott válaszként az izraeli légierő Hamász-állásokat lőtt ki, és hétfőn reggel lerombolta a mozgalom egyik képviselőjének a házát. Hónapok óta ez volt az első eset, hogy Izrael szándékosan támadta meg a Hamász egyik vezetőjét, és bár a törvényhozó éppen nem volt otthon, a találatban nyolcan életüket vesztették. Simon Peresz miniszterelnök-helyettes nem csinált titkot abból, hogy Izrael kész támogatni Abbászt. Nemrég pedig 450 Fatah-fegyveres léphetett Egyiptomból a rafahi átkelőn keresztül a Gázai övezetbe, ami jelezte: Izrael és a mögötte álló USA egyre nyíltabban támogatja a palesztin elnököt és a Fatahot a Hamásszal szemben.

A Bush-kormány nemrég 40 millió dolláros programot hagyott jóvá Abbász négyezres elnöki testőrségének a kiképzésére. Bár a washingtoni külügyminisztérium szerint a két hete csatlakozott erősítés még nem vett részt a programban, hamarosan a Dayton-fiúk is megérkeznek, ahogy a tervet koordináló amerikai küldött neve után az új Fatah-fegyvereseket nevezik. A Hamász számára az is elfogadhatatlan, hogy Abbász testőrségét Mohamed Dahlan irányítja, aki az 1993-as oslói megállapodásokat követően véres leszámolásokat vezetett a mozgalommal szemben.

A testvérharcok, a politikai csaták, a törvénytelenség elharapózása egyre több palesztin értelmiségi számára egyet jelent a palesztin nemzeti mozgalom összeomlásával. A Gázai övezet, ahonnan Izrael 2005-ben egyoldalúan kivonult, az államiság helyett a palesztin szégyen jelképévé vált - fogalmazott a Reuters hírügynökségnek Rasid Khalidi, a New York-i Columbia Egyetem Közel-keleti Intézetének igazgatója, aki több könyvet is írt a palesztin történelemről. A Palestine Chronicle internetes újság pedig dühös esszében taglalta, hogy a palesztin vezetést ideológiai kirekesztések kötik gúzsba, virágzik a nepotizmus és a korrupció, ezért - mint korábban bármikor - ma is alkalmatlan a feladatra. Mind több gázai elemző véli úgy, hogy a palesztinok nemcsak vezetőikben csalódtak, de elvesztették az államiság megteremtésébe vetett hitüket is.

Miközben a külföldön és az otthon élő palesztin elit egy része felhívja a figyelmet, hogy népük vezetőinek saját gyengeségükkel kellene szembenézniük, és nem mindenért a cionizmust, az imperializmust és a külső erőket hibáztatniuk, arra is rámutatnak, hogy a történelem sem kedvezett a palesztin ügynek. Khalidi a Vasketrec című könyvében James Balfour egykori brit külügyminiszter egy 1919-es nyilatkozatából idézett, miszerint a cionizmus, akár jó vagy rossz, régi hagyományokban gyökerezik, és sokkal fontosabb, mint a Palesztinát benépesítő 700 ezer arab. A palesztinok szerint ez a fajta diszkrimináció mit sem változott 1919 óta, sőt inkább hangsúlyosabbá vált.

Miközben a második világháború után a nemzetközi közösség támogatta a náci haláltáborok túlélőinek és a zsidó diaszpórának a kivándorlását, az akkori legbefolyásosabb palesztin vezető, Hadzs Amin al-Huszeini a náci Németországgal kötött szövetsége miatt Berlinbe kényszerült menekülni, foltot ejtve a palesztin nemzeti mozgalmon. Évtizedekkel később hasonló hibát követett el Jasszer Arafat, aki a Kuvaitot 1990-ben lerohanó Szaddám Huszein iraki elnök mellé állt. Bár az oslói folyamattal sikerült kitörnie a nemzetközi elszigeteltségből, a második, 2000-ben kitört intifáda miatt 2004-es haláláig a Nyugat egyre inkább ismét a béke kerékkötőjének látta. A jelenlegi vezetők pedig - vélekedett egy minapi gázai interjúban Radzsi Szurani, az Emberi Jogok Palesztin Központjának igazgatója - "banánköztársaság-mentalitásukkal" talán az utolsó szöget- is beverték a palesztin ügy koporsójába.

KERESZTES IMRE